Somogyország, 1957. április (2. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-04 / 79. szám

Csütörtök, 1957. április 4. _ ________________________________SOMQGYQBSZAG_______________________________________________________________ Ez a nap, a felszabadulás napja, az emlékezés ideje is. Visszapillantás a tizenkét évre, a megtett útra, új remények, bizakodások ébresztője és forrása. Szóljanak róla a népből: a munkás, a paraszt, az értelmiségi, a nő, a fiatal­„Saját magunk kovácsoljuk jövőnket...“ Húsz éve dolgozik a Kaposvári Cu­korgyárban Kiss János, munkásból lett technikus. 50 éves korában esti iskolában szerezte meg ezt a képesí­tést. Négy esztendőn keresztül min­den esste beült az iskolapadba, de kiküzdte, amit a Horthy-rendszer megtagadott tőle. Mert a szó szoros élteimében még a munkát is meg­tagadta tőle: mivel résztvett a mun­kásmozgalomban, fekete-listára ke­rült. Pék-kifutó volt és csak a há­ború alatt léphetett be a Cukorgyár­ba. Mire gondol április 4-én? »■3 945-ben mindenki azt mondta: ebből a nagy világégésből és romok­ból csak nagy külföldi kölcsön segít ■ki bennünket, hogy megint csak le­­igázott ország leszünk. Nem ez tör­tént, talpraálltunk, saját magunk erejéből és a Szovjetunió segítségé­vel. Már az első április 4-e is bebi­zonyította, az első szovjet nyilatko­zatok is sejtették velünk, hogy ez az ország a mi országunk, a munkások ás parasztok hazája lesz. Nem a Habsburg-monarchia, nem a külföl­di tőkések pórázán kell haladnunk, hanem saját magunk kovácsolhat­juk jövőnket. Ezek az akkori érzések ma már nyilvánvalóak. A munkáséletben először alakultak üzemi bizottságok, beleszólhattunk az üzem dolgaiba, megkérdezik tőlünk, hogyan gon­doljuk a továbbiakat. Bizony vala­mikor a tőkések mindezt nem kér­dezték meg tőlünk. Ma már azon gondolkodhatunk, hogyan segítünk beteg dolgozóinkon. A babócsai hőfor­rás mellett üdülőtelepet létesíthe­tünk reumás betegeink számára. Én azért gondolkodom mindig újabb és újabb újítások bevezetésén, külföldi behozatal helyett újabb konstruk­ciók létesítésén, az elhasznált anya­gok újrafelhasználásán, azért vagyok a munkásőrség tagja, hogy két uno­kám jövőjét biztosítsam. A jövőt, mely csak szocialista lehet.« „fjem akarok Esterházy karceg cselédje lenni...“ Urasági cseléd volt Szántó Já­nos elvtárs apja, cseléd volt ő is hösszú éveken át Eszterházy her­ceg birtokán. A többi cselédekkel együtt ő is hosszú éveken át ette a keserű kukoricakenyeret, s nél­külözött, koplalt nagyon sokat, nyolc gyermekével együtt. A fel­szabaduláskor 15 hold juttatott midet kapott, s ezen kezdett gaz­dálkodni. 1850-ben alapító tagként belé-3.zM% Lett íLeUink pett a répáspusztai Első Ötéves Terv Termelőszövetkezetbe és ma is ott dolgozik ... — Nem felejtettem el — meséli Szántó elvtárs, — hogyan életünk a Horthy rendszerben, s hogyan éltek az árak a mi verejtékes munkánkból. Ezért is léptem be 1945-ben a parasztpártba, | 1948- ban az MDP-be, és ezért lettem 1950-ben termelőszövetkezeti tag is. Sajnos, sokan elfelejtették, hogy a Horthy rendszerben hónapszám­ra nem került otthon hús, cukor az asztalra. Elfelejtették a múltat, s azt az Eszterházyt akarták visszahívni, aki még a vérét is kiszívta cselédeinek... Nem akarok én sem, de nem akar a többi tsz-tag sem újra Eszterházy herceg cselédje lenni — mondotta Szántó elvtárs. És a répáspusztai Első Ötéves Terv Termelőszövetkezet, ha keve­sebb taggal is, de eredményesen dolgozik. Az egykori cselédek he­lyesen látják azt, hogy a népi de­mokráciának köszönheti a magyar paraszt, hogy a föld jogos tulaj­donosává lett, й nép hatalma tette lehetővé, hegy katonatiszt legyeit... Szürke egyenruhában, keményen szorítva a fegyvert, menetel a mun­kásőrség Kaposvár utbáin, s élükön ott halad Vass Gyula elvtárs, a nép­hadsereg főhadnagya... Szegény cselédember gyermeke. Kilencen voltak testvérek, s elkép­zelhető, hogy nem sok örömben és boldogságban volt részük. Annál több volt az éhezés, a nélkülözés. Cselédember fiára milyen sors vár­hatott a Horthy-rendszerben? Ő is cseléd lett, s húzta azt az igát, ame­lyet apja húzott hosszú éveken át... A felszabadulás neki is új életet hozott. A párt felhívására fegyvert fogott, hogy így szolgálja azt a rend­szert. amely családjának, testvérei­nek új, szebb életet teremtett. Egyik testvére is a katonai pólyát válasz­totta s lett a néphadsereg tisztje... Vass Gyula elvtárs tudja azt, hogy sokat köszönhet a népi demokráciá­nak. Tudja, hogy a múltban a cse­lédember fiából soha nem lehetett volna katonatiszt. Ezért szolgálta az elmúlt évek alatt is lelkiismeretesen a népet s ezért oktatja most szívvel­­lélekkel a munkásőrség katonáit, ne­hogy az ellenforradalom mégegyszer a nép hatálma ellen támadhasson. líiségmmikásbéi üzem! bizottsági elnök... Sokan keresik fel a dolgozók kö­zül kéréseikkel Lukács Józsefnél, a Textilmüvek üzemi bizottságának elnökét. Bíznak benne, mert tudják, hogy Lukács elvtársnő soraikból ke­rült ki, mert tudják, hogy Lukács elvtársnő, ha csak egy mód is van, segít kérelmeik, panaszaik orvoslá­sában. .. Lukács Józsefné édesapja valami­kor a Tanácsköztársaság idején La­tinka Sándorral került ide So­mogyba, szervezte a pártot, s védte a Tanácsköztársaságot. Megszerette Somogyot, s itt maradt. Lukács elv­társnő itt született Kaposvárott, itt is­merte meg a somogyi cselédek, munkanélküliek keserves életét. Hosszú éveken, át ő is mint ínség­munkás nyomorgóit... 1941-ben férjhezment, elkerült Bu­dapestre, a Hazai Fésűsfonóba,. Ott lett a felszabadulás után üb. elnök, majd később pedig a szakszervezeti központ dolgozója. 1951-ben saját ké­relmére helyezték át a Kaposvári Textilművekbe. Azóta itt dolgozik. 1953 óta az üzemi bizottság elnöke, örömmel meséli el, mi minden épült azóta — leányotthon, bölcsőde, nap­közi — amelyek mind az üzem dol­gozóinak jobb életét szolgálják, s amelyre a munkások a múltban csak álmaikban gondolhattak... — Sokat köszönhetek ennek a rendszernek — mondja Lukács elv­­társnő, — és sokat akarok dolgozni érte. Nagyon fájt, amikor láttam, hogy az ellenforradalom sok becsü­letes dolgozót is megtévesztett. Na-A Nőlanács ne szervezet, hanem mozgalom legyen és képviselje a dolgozó nők érdekeit Március 29-cn э Somogy­­ország szerkesztőségében ankét volt, melyen munkásnők, peda­gógusok, háziasszonyok gyűltek össze, s mondották el javaslatai­kat, tanácsaikat Nötanácsok munkájával kapcsolatban. A szülők és a pedagógusok kapcsolatáról, a fiatalok problémáiról A résztvevők nagyrésze édesanya volt és ezért érthető, hogy nagy sze­retettel és aggodalommal beszéltek a tanuló és a serdülő ifjúság nevelésé­ről. Véleményük <az volt, hogy mint az elmúU években, most is szoros kapcsolatot kell kiépíteni a Nőtaná­csok és a pedagógusok között. Gelen­csér Ilona tanítónő elmondta felszóla­lásában, hogy a »pedagógusok csak a szülőkkel együtt tudják megoldani a fiatalok nevelését.« Vadál Ferencné a szülők nevében mindjárt fel is ajánlotta a segítséget, csak azt kérte a pedagógusoktól, hogy »igényeljék a segítséget, úgy,« ahogy eddig is tet­ték.« Kiss Istvánná és Patolai Dezsőné arról beszéltek, hogy ma »sokkal na­gyobb szükség van a fiatalok nevelé­sére, mint október előtt.« Elmondot­ták. hogy a fiataloknál eddig nem volt jellemre való nevelés, és hogy a fiatalok ezért nem tisztelték eléggé a felnőtteket. Azt kérték a felszólaló szülők, ha a pedagógusok hibát lát­nak a fiatalok viselkedésében, hív­ják fel a szülők fegyelmét és közös erővel javítsák ki az észlelt hibát. Jankovics Istvánná és Muzslai Ernő­­né az úttörőmozgalom eredményéről beszéltek és javasolták, hogy ebbe a munkába a szülőket is vonják be. Móczán elvtársnő az iskolából kike­rülő fiatalokra hívta fel a figyelmet. Azokra, akik nem tanulhatnak, vagy nem akarnak tovább tanulni, hanem dolgozni szeretnének. Az üzemek azonban 16 éven aluli fiatalokat1 nem vesznek fel munkára. Mi lesz két évig ezekkel a fiúkkal és lányokkal? Intő példát is mondott a Textilmüvek életéből. Több munkára jelentkező fiatal lányt erkölcsi kifogások miatt nem vehettek fel az üzembe. ÍA be­szélgetés után jártunk a Textilmű­vekben. ahonnan éppen több 14 éves kislányt bocsátottak el. Korábban fel­vették őket munkára és most újabb rendelkezés értelmében el kell a 16 éven aluliakat bocsátani. Jó lenne, ha országos intézkedés tön'énne az iskolából kikerülő fiatalok foglalkoz­tatására.) A Nőtanács ne szervezet, hanem mozgalom legyen Magyar Sándorné javasolta felszó­lalásában: a Nötetnács ne szervezet, hanem mozgalom legyen és minden dolgozó nőt, anyát vonjanak be a mozgalomba. Javasolta, hogy a Nötla­­nács képviselje a dolgozó nőle érde­keit. — Soha ilyen nagy szükség nem volt az anyák összefogására, mint most — mondotta felszólalásában Járányi elv­társnő. Igen sok probléma van a fia­talok nevelésében. Az a baj, hogy a fiatalok nem találják meg helyüket az életben, s ebben az anyáknak kell segíteni. A nőket és szülőket is nevelni kell Arról is szó esett, hogy nemcsak a gyermekeket, de a szülőket is ne­velni kell. B. Major Piroska mondotta felszólalásában: sok szülő nem gon­dolja meg mit beszél gyermeke előtt és így lerombolja a pedagógus mun­káját. El is mondották ez ottlévő asz­­szonyok, köztük Vermes Imréné, de a többiek is. hogy a -szidok nevelése igen fontos volna a gyermekek neve­lése érdekében.« Javasolták, tartsanak a jövőben előadásokat, különböző tanfolyamo­kat, egészségügyi, más jellegű ta­nácsadásokat, s így segítse a Nőta­nács a szülők munkáját, segítse a gyermekek nevelését. gyón sokat kell az emberekkel a múltról beszélni, de bízom abbán. hogy munkánk nyomán újra ren­des kerékvágásba megy majd az élet. Két педугШке nélkül nem lehetnék értelmiségi... Tősgyökeres útfenntartó család­ból származik Bogiári József, az Útfenntartó Vállalat műszaki ve­zetője. »Az első' április 4-e tette lehető­vé, hogy értelmiségi lehessek. 3 szaktanfolyamot végeztem, majd a mélyépítészeti technikum levelező tagozatának hallgatója lettem. Közben munkahelyemen munka­vezető,« majd építésvezető beosztás­ban dolgoztam. Nem volt könnyű a tanulás, mert állandóan a me­gye legkülönbözőbb pontjain kel­lett tartózkodnom, de tudtam, hogy ezzel magamnak és hazám­nak is tartozom. Szeretem a mun­kámat, a vezetésem alatt dolgozó munkásokkal építettük a tojjonári és több kaposvári aszfaltúlat. Jól­esett látnom, hogy: egyre több ilyen út épül, bár talán többre is szükség lett volna... A második negyediké — a novem­beri— nélkül, biztos vagyok, hogy nem maradhattam volna vezető beosztásban. P/íég munkásnak sem alkalmaztak volna ja vállalat el­lenforradalmárai, ' mert kommu­nista voltam és szerintük nem igazi szakember. Aj Szovjet Had­sereg nélkül azt hiszem sokan jár­tunk volna így.' Be ők teljesítették internacionalista (kötelességüket és ezért soha nem lehetünk eléggé hálásak. Azután neveztek ki e'n­­gem műszaki vezetőnek és én igyekszem ennek a megtisztelő bizalomnak eleget tenni. Horvátit lóshs jé szakmunkás akar lesni... 5 Horváth Jóska, a Vaskombinát if­­[ júmunkása 17 éves. Apját, aki a Bel­­ísped kaposvári igazgatója, csak 5 ► éves korában ismerte meg, amikor > az a háborúból hazatért. Róla vészi la példát, tőle kapja a tanácsokat. És I megfogadja őket... Mindenütt ott (található, ahol az ifjúság megmozdu­­tlásai vannak. ( »Nagyon szívesen veszek részt » (Kommunista Ifjúmunkás Szövetség (munkájában, amely nemrég alakult (meg nálunk. Külön öröm számon!­­I ra, hogy a kultúrtermet a felszaba- Idulás évfordulóján adják át nekünk I fiataloknak. Mi méltók akarunk len­ini erre a bizalomra és segítségre. (Igyekezni fogunk, hogy minden fja- I tál megtalálja a szocialista közösség ínegyszerűségét körünkben. Majd bi- E rándulásokat szervezünk, műsorokat [rendezünk és politizálunk is, mert !ez is szükséges. Nagyon szeretem a ’ szakmámat, igyekszem elsajátítani (minden fogását, hogy a társadalom I hasznos tagja legyek. Tiltott ablakok Történt 1944 nyarán — Dani _nekitámasztotta HÁTÁT a bérház falának, szeretett így ebédszünetben sütké­rezni. A vöröstéglás, ódon papi nyomda vele szemben ontotta ma­gából a hűvös dohot, amely kevere­dett a nyomdafesték és benzin sza­gával. Hárman ültek a csendes utcán, a hevenyészetten ledobott papiroste­­kercseken. Dani mellett Gabi, aki egy évvel előbb szabadult nála és a Heri Feri, az örök mókamester. Nagy or­ra volt. ezért kívülről betanulta a »Cyranót«, aki szintén erről a tulaj­donságáról a színpadon volt ne­vezetes. Ha valamiért lógatta az orrát — ami különben rit­kán fordult elő vele — Da­niéit rögtön ott termettek mellette és elkezdték: »Mely nagy orr . . .« --­mire a Heri (különben Heritesz) el­röhögte magát és folytatta: »... ne­mes, bátor emberre vall, olyanra, mint magam ...« Most is játszottak. A Manci, a dundi berakólány jött ki a kapun. Feri ujját begörbítve hívta oda, de mire Manci átjött, már Gabihoz for­dult: Te, nem tudod mi van az uj­­jaimmaí? Ma egész nap görbülget­­nek... Kend meg őket egy Ids gép­zsírral — felelt Gabi — talán majd megnyugodnak... És nagyokat nevettek, amint a kislány püfölte őket. Csak Dani volt búval-bélelt. Az éj­jel légón volt, megint nem tudott tanulni. Már három éve tanult, hogy magánúton a gimnáziumi érettségit elnyerje. Az első évben letette a különbözetit, így az ötödi­ket kezdhette. Mindenről lemondott, hogy sikerüljön neki. Jó focista, már kölyökválogatott is volt, de nem járt edzésre. Inkább otthon késő éjsza­káig bújta a latint, s a számtant. Pénze nem volt, magánórákra nem telt. Otthon még négy gyermeket tartottak, az inasfizetés is hiányzott. Már biztos, hogy sikerült volna a vizsga, de nem mert nekifogni, hát­ha nem tud eleget. így jött el ez a nyár, mire elszán­ta magát. Most meg örökös légó­­szolgálat, meg leventefoglalkozás, csupa akadály előtte. Mint a Damok­lész kardja, úgy függött fölötte a vizsga időpontja. De most nemcsak ez bántotta. Tegnap ott járt a szerkesztő úrnál, Téglás Gábornál, aki egy katolikus hetilapot csinált a nyomdában. In­nen az ismeretségük, még inaskorá­ból, amikor a kéziratokat vitte a la­kására. Szerette Téglást, aki egy­szer használt ruháját is1 neki adta és beleoltotta az irodalom szeretetét, anélkül, hogy beleavatta volna an­nak műhelytitkaiba. Dani húsz éves volt. és választ várt az élet nagy kérdéseire. Szom­jas mindenre, ami körülötte van és képes mindenre, amit elérni akar. Az író szobája sötét volt, mint a ré­gi belvárosi ház kapualja és udvara. Téglás pihent a rekamién, amelyet köröskörül zsúfolt könyvespolcok öveztek, feje felett a kis, sárká­nyokkal díszített éjjeli lámpa égett. — Hogy hogyan kell élni? — ismé­telte meg a kérdést és a feketekere­tes szemüvege megcsillant a fénytől. — Menj az utcán, nézd az eget, azt a csodálatos kékséget, az azúrt, ame­lyet szóval nem lehet utolérni... Aztán lásd, hogy burkolják az utat, szívd be a gőzölgő kátrány szagát, ■hallgasd, hogy simul össze eggyé a massza a nagy kerék alatt... és vedd észre, hogy a téren milyen ár­nyalatokat képez a levelek, fák lombozata... Igen. Dani ezt értette, de ma­radt benne valami szorongás, kielé­­gítetlenség. Mintha az író észrevette volna, folytatta: — Nézd, én most vagyok harminc éves. Az emberélet útjának ez a fe­le. Mit tudtam eddig tenni? Megír­tam néhány emlékemet a múltból, élveztem, amit az elődök cseleked­tek. Ezüstkor a miénk, sok újat nem tehetünk hozzá. S kitörni? Ho­vá? ... A természetben és a társa­dalomban nincsenek ugrások. Az én apám polgár volt, régi iparoscsalád­ból — én így lehettem író; a te apád paraszt volt, falun élt — te iparos vagy és városi lettél; a te gyereked­ből — talán lehet értelmiségi... Az élet csak vánszorog és ismétli ön­magát ... HÁT ÍGY VOLT. Dani most ezen tépelődik. A Heri meg a Gabi Évával húzzák, biztosan őrá gondol, mert látták, amint a feje el­csavarodott, ha a Szöszi megjelent a revízióval a korrektori szoba előtt. Dani fanyarul elmosolyodott — mert tagadhatatlanul jólesett a lányra gondolni, — rávert a srácokra és beversenyeztek a hűvös, villanyégős terembe. Amíg a szedőszekrényből szedte egy grófi család visszaemlékezését, — hogy Beátának San Remóban kellett szegénykének gyógyíttatni magát — gondolatai mindig vissza­tértek a tegnapi beszélgetésre. Gyűj­tötte a következő kérdéseit »és a grófoknak hova kell kitörni? ... és miért nem kell semmi erőfeszítést tenni, hogy valamire jussanak, hogy a társadalom iránti kötelességeiket teljesítsék!« Egyszer csak azt vette észre, hogy Heri Feri és Gabi a szembenlévő utcából nagy grimasszal felütik fe­jüket és Feri cdasúgja: — Te, srácosz! Ne lógasd a fejed... Gyere, menjünk délután csónakázni a haveromhoz, tudod a Burnyóhoz... Dani szívesen kötélnek állt, leg­alább egy kicsit majd kiszellőzik a feje. A Burnyó beceneve Paga volt és azért kapta, mert egyszer kézbe­vett egy hegedűt és éktelenül pró­bált játszani rajta. Akkor maradt rajta a »Paganini az ördög hegedűse« becenév, ami idővel Pagára rövi­dült. A Paga egy nagy hajógyár tisztvi­selője volt, mivel anyja, egy piaci kofa, le tudta érettségiztetni. Már várta őket a kapunál, mert meg kel­lett beszélni, milyen trükkel viszi be őket a vízitelepre. Megállapodtak, aztán öt percig gyalogoltak a sínek között, amíg odaértek. A telep deszkakerítéses volt. Ajta­ján ott lógott a tábla: »Bejárat csak tisztviselőknek«. Paga gyorsan be­tuszkolta őket és a kabinosnál vala­mi vezető engedélyére hivatkozott. Gyorsan levetkőztek, megkapták a csónakot, aztán usgyi, nekiszaladtak a víznek. A víz olajfoltos volt, a szellő füst­szagot is hordozott a tetején, arrébb a halászcsárdából zene szűrődött fe­léjük. Mikor kiúszíák magukat, a Paga kiadta a jelszót: Gyerünk a Lidóra! A lidö kis szigetecske VOLT, szembefeküdt a bu­dai parttal, bokáig érő, aranyos csil­­logású homok borította, déli partjait benőtte a füzes, kis bokrok és víz­­erecskék húzódtak benne. Jó kedvük volt, hangosan terefe­réltek, énekeltek, Paga és a Heri húzták az evezőt. Dani eg'yszercsak a csónak előtt egy másikat pillan­tott meg, egy furcsa párral. A csó­nak végén napernyös, pirosszájú nő ült, előtte egy fehér pincsikutyával. A kutya nyakában piros szalag dí­szelgett és külön kis párnán heve­­részett. Az őszülő férfi monoklit vi­selt és pólósapkát, ellenzővel a nap ellen. Nicsak..., nicsak... — szólt Dani, hogy a többiek is odafigyelje­nek. Kirobbant a nevetés, de Paga odasziszegett: — Marhák! Ez az üzem katonai parancsnoka... Gyorsan elhallgattak. Már köze­ledtek a Lidóhoz, az ár erősebbé változott. A két csónak egyvonalba ért, Pagáák a part mellett haladtak. A másik csónakot az ár kifelé nyom­ta, -Pagáék evezője viszont sekély partot ért. A két csónak veszedelmesen köze­ledett, végül nem tudtak kitérni egymás elől. A pólósapkás csónakja megzörrent, a part felőli esónok or­ra nekiütődött, bármennyire is fé­kezték a fiúk. A napernyös asszojny elsikította magát és felkapta ölébe a kutyát: »Zuzum ...« — mondta neki és si­mogatni kezdte. A férfi elsápadt, majd bíborvörös lett, jól láthattál:, amint a monoklija után kapkod. — Szemtelen pimaszok — riká­csolta feléjük, majd láthatóan Paga felé célozva még odaljááltotta a tá­volodó csónakból: — Bevonultatom! Maga szeren­csétlen fajankó! De Heri Feri ezt nem akarta hagy­ni. Már éppen meg akart szólalni, amikor Paga keze a kezéhez ért és könyörögve nézett rá. Aznap nem nagyon játszottak a homokban, bár a gumilabdát ma­gukkal hozták. Leghamarabb Gabi és Heri Feri tértek íjnagukhoz. Va­lami piros fürdőruhás lánnyal ismer­kedtek. Paga a holnapi naptól druk­kolt. Dani a homokban feküdt. Szem­ben, a túlsó parton nagy kőház állt a parton, luxusüdülő. Óriási ablakai­ban visszatükröződtek a vízből fel­verődő nap narancs-színei. Azon gondolkodott, hogy mi van az élet néhány ablaka Imögött, amely előtte talán örökké zárva marad és meddig lesz csak nézője e nem egész világnak, amelyben napjai tel­nek. Az életnek csak az a forgása igaz, amit Téglás mondott? Vágy van valami másik világ, másik cél,. amely nemcsak a mozaikokból áll, hanem szilárd egészet képez benne minden, az élő és élettelen, a szellem és á tett? VÉGIGNÉZETT A TÚLSÓ PARTON. Arra északra látni vélte az ifik fabarakjait, aki­ket. tavaly elhagyott, amikor betil­tották a szervezetet. De ők megma­radtak, tudják, miért járnak ide. Da­niban hirtelen vágy támadt, látni akarta őket, és az érzés keveredett benne a szégyenkezéssel és az egye­dülléttel, a fiatalság őszinte szomo­rúságával. Csákvári János.

Next

/
Oldalképek
Tartalom