Somogyország, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. szám)

1957-03-21 / 67. szám

Csütörtök. 18И. március 81. ___________________ _____ SOMOGYOKSZAC 3

Merítsünk szüntelenül erőt és tapasztalatot

a Tanácsköztársaság példájából

Hol fényesebben, hol kevésbé fényesen, de minden évben megünnepeltük március 21-ét, a magyar proletáriátus harcainak első és legdicsőbb fejezetét, a Tanácsköztársaság születésnapját. Ilyenkor forró szeretetünk és hálánk szállt elődeinkhez, akik bátran vették kezükbe egy új társadalom felépítésének gondját és életükkel és vérükkel védelmezték a munkásosztály hatalmát. Ilyenkor beszédek hangzottak el, örültünk, hogy a magyar nép milyen dicsőséges lapot írt be az emberiség történetkönyvébe, megjelent egy-egy brosúra, amely elemezte az akkori események okait, a hibákat és az eredményeket. Aztán folytattuk munkánkat. Egy új társadalmat építettünk, nem kevésbé hősi módon, mint a dicsőséges Tanácsköztársaság idején, csak más körülmények között összehasonlíthatatlanul nagyobb lehetőségekkel.

Nem kétséges, hogy éltünk azzal a szabadsággal, melyet a Szovjetunió hadseregének véráldozatai, testvéri segítsége ajándékba adott a magyar népnek. Azt sem kell különösebben bizonyítani, hogy a nép túlnyomó többsége ragaszkodik is a nehézségek között a párt vezetésé-' vei „ elért szocialista vívmányokhoz.

Azonban már az október előtti, de különösen a 23-át követő események megmutatták, hogy a »-más körülmények-« ugyanazt a veszélyt hordják magukban: megsemmisülhet a munkáshatalom, mint a Tanácsköztársaság idején. Ezek a dolgok nyilvánvalóvá tették, hogy sokan és sokszor csak beszéltünk a Tanácsköztársaság példájáról, de annak legfontosabb tanulságát — a »más körülmények«re való hivatkozással — nem tettük teljesen magunkévá.

Féltünk, hogy téves lesz a párhuzam? Vagy tartottunk tőle, hogy ránksütik a hamis aktualizálás vádját? Ma már tudjuk: az volt káros, hogy nem csaptunk le könyörtelenül oda, ahova kellett volna, mind ток ti kai, mind eszmei téren. Ugyanakkor nem javítottuk ki elég gyorsan hibáinkat, nem álltunk ’élére a helyes törekvések megvalósításánál:.

Ma ez természetesen világosabb, mint októberben volt, az akkori jelenségek azonban hajszálpontosan megegyeztek a tanácsköztársasági események menetével. Tanulhattunk volna, csak fel kellett volna ütni a történetkönyvet.

Bizonyítsunk most, ha későn is, de azért, hogy többé ne felejtkezzünk a dicső múlt tanulságáról. Sok mindenről lehetne írni, ragadjuk meg azonban a legfontosabb dolgot: a munkáshatalom megvédését, mint olyat, amely nélkül valóban nem lehet a szocializmus építéséről és annak ellenségei legyőzéséről beszélni.

й munkásMIom a szemünk fenve

A Tanácsköztársaság kikiáltása előtt a győzelmes szovjet forradalom vezetői levélben figyelmeztették a magyar kommunistákat: »A burzsoázia hatalmát, melyet most szociáldemokrata pojácák védelmeznek, lel kell cserélni a nroletáriátus reális hatalmával...«

Csakugyan ez volt a fő feladat. A szociáldemokraták a burzsoáziával egv kormányban ültek, szó sem volt bármilyen változtatásról a gazdasági és társadalmi rendszerben, ellenben szó volt a polgári demokrácia védelméről, a vagyonbiztonságról cs egyebekről. Túunfi Zsigmond az osztályharc hat heti felfüggesztéséről szónokolt. S ezalatt a burzsoázia összeszedte erejét, megalakult a MOVE, felszínre jöttek a régi politikusok, a kommunisták pedig börtönbe kerültek. Mindez a polgári demokrácia nagyobb dicsőségére.

S a Károlyi-kormány bukása után ugyanezt a Kunfi Zsigmondot és társait beengedték a hatalomba. Megtagadták ezek magukat? Ha igen, csak színleg. Mert amikor a proletárdiktatúrát alkalmazták, Kunfi -barbárságról« beszélt; amikor a munkáshatalom megvédése élet-halál kérdése volt, Garami Bécsben tárgyalt az ellenforradalommal; amikor a vörös hadsereg győzelmét szervezték, ott volt Julier ezredes, aki a felvonulási tervet eljuttatta az antant vezérkarhoz.

S mit tettek az akkori kommunista vezetők? Tömegek előtt leplezték le Kunfi érveit, támadták gerinctelenségüket — de egyéb semmi sem történt azokkal. Számuelly Tibor kimondja, hogy »a forradalom védelme: csak az osztályharcát vívó proletáriátus felfegyverzése.« Ekkor azonban már késő. A jólszervezett belső árulók szabad utat nyitottak a külső kapitalista túlerőnek! Pedig a proletáriátusban volt még erő és

hit az események más irányba tereléséhez.

Nemde szinte kísérteties a hasonlóság

az októberi eseményekhez?

A munkásosztály hatalmát, melyet megszilárdítottunk, most nem szociáldemokratáktól, hanem a jobboldaliaktól, a burzsoá gondolkodás és burzsoá célok szolgálatában álló emberektől kellett volna megvédeni. Csak természetes, hogy ezek is álcázták törekvéseiket. Nem támadhatták ugyanis a földosztást, az államosításokat, a kulcspozíciók elfoglalását, hiszen azokat a nép akarta és ragaszkodott is hozzájuk, és a munkásvezetők megállták helyüket új beosztásukban, még akkor is, ha a szociáldemokrácia állítólag éppen a káderhiány miatt nem mer a szocializmusért támadásba menni Nyugaton, ahol pedig néhány helyen kormányon is van.

A cél a munkáshatalom fokozatos átvétele volt. Ezért az elveket, az eszközöket, a tartóoszlopokat támadták, melyeken az nyugszik: a pártot, a proletárdiktatúrát, a politikai rendőrséget, a fegyveres erőket. És milyen körmönfontan támadtak, mennyire félrevezették az embereket!

A nagyobb demokrácia és a szabadság követelésébe minden belefért: az eredmények befeketítése a hibák felnagyításával; a pártvezetés lejáratása a szakemberek misztifikálásával (és a »Kucsera« nevű nem létező alak megálmodásával); a proletárdiktatúra tagadása a nemzeti egység máscélú, de sokat hangoztatott gondolatával. És ha már itt tartottak, csak egy lépés volt ettől a követeléstől az ÁVH megszüntetése és a katonaság létszámának csökkentése.

Ebben az időben

jól kellett volna emlékezni

a Népszava 1918-as mondatára: »A bolsevikoktól a magyarországi szociáldemokrata pártot nem a kommunista végcél... választja el, hanem a módszer, a taktika és a tempó kérdése.« Most is azt írta Losonczy Géza egyik polemizáló cikkében, hogy »az ellenséget nem a mi sorainkban (mármint a Nagy Imre-klikkében. A szerk.) kell keresni«. Nagy Imre viszont hallgatott és nem ismert be semmit, viszont mindenki tudta róla, hogy éppen a módszer, a taktika és tempó kérdésében akar más utakat járni. Hogy ez az út hova vezetett volna, azt november 3-a mutatta meg.

Ilyen helyzetben az államhatalom mégis engedett a ködös polgári demokratikus szólamoknak, majd követeléseknek: akkor, amikor már látható volt, hogy támadás folyik a proletariátus diktatúrája ellen, akkor, amikor nálunk — a kínai elvtársak helyes megállapítása szerint — a diktatúra igazán meg sem volt valósítva.

S a demokrácia leple alatt eljutottunk egészen odáig, ahol a proletárdiktatúra befejeződik és a történelem kereke visszájára fordul, helyt adva a polgári demokráciának és a fasizmusnak.

Szinte érthetetlen volt: abban az időben szabadon hurroghatták le a vezetőket, a Petőfi körben ugyanakkor Déri Tibor »új forradalmat« hirdethetett; a rendőrt megverhették, kigúnyolhatták, mégsem cselekedhetett; honvédtisztek nagy részét leszerelték s ezzel megbontották soraikat, a nyugati védőzárat szétszedették; az úgynevezett éberség az ellenkező végletbe csapott; a hadsereg felelős vezetői között volt Király Béla és Maiéter Pál is.

Ha Kunfiékat 19-ben hibásan beengedték a hatalomba, akkor mi indokolta, hogy ugyanezt a hibát mégegyszer elkövessük Nagy Imrével, különösen, mikor tudtunk ingadozó politikája felújításának terveiről? Amikor ismertük gyenge emberi képességeit és tulajdonságait?

Ez az ember és társa néhány nap alatt megtették azt, amit a Tanácsköztársaság árulói csak hónapok alatt tudtak.

Kiadták a munkáshatalmat

a burzsoázia és a fasizmus megvert, de ittmaradt belső és külső képviselőinek, dezorganizálták a munkásosztály és a párt sorait; és önként kiadatták a fegyvert a szocializmushoz hű emberek kezéből azoknak, akik kivégezték és börtönbe zárták őket. S amíg a Tanácsköztársaság a súlyos nemzetközi erők összpontosulása következtében szűnt meg, ad*

dig milyen nemzetközi helyzet indokolta Nagy Imrének a varsói szerződés felmondását, s ezzel lényegében a kapitalizmus táborához való közeledését?

Semmi. Mindezt azonban azért tehették meg, mert megengedtük neki és társainak, hogy hónapokon keresztül lazíthassák a munkáshatalom gyökereit, szíthassák a nacionalista, soviniszta, pártellenes tüzet, mert nem voltak elegen, akik az államhatalom és a párt vezető szerveiben a múlt példájára hivatkozva visszaverték és megsemmisítették volna ezt a csoportot és elvtelen, revizionista elméleteiket, gyakorlati politikájukat.

Természetesen a szocializmushoz, a munkáshatalomhoz hűséges embereknek is van tanulnivalójuk. Senkinek se legyen illúziója: a munkáshatalom után csak az jöhet, ami 1919-től a felszabadulásig és 1956. október 23-tól november 4-ig történt. Csak a fehérterror és az urak uralma jöhet vissza, s ebben az se kételkedjék, aki azt hiszi, hogy a kapitalista külső erők a szocialista erőket engedték volna győzelemre. Mert ugyebár, akkor feltehetjük a kérdést: miért nem engedik Amerikában és Angliában, a szocializmus e »nagy bajnokainak« hazájában bevezetni ezt a mi rendszerünket? Belső ellenségeinket, fasisztáinkat és árulóinkat pedig eléggé megismerhettük.

Napjainkban,

amelyek a rombolás helyreállításának, a termelés folyamatossá tételének, a párt erőgyűjtésének, a kölcsönös bizalom kialakításának nagy feladataival telnek, az élet minden területén meríthetünk erőt, buzdítást és tapasztalatot a régmúlt 134 napjának küzdelmeiből.

Ha más értelemben is, de ma is teljes mértékben vonatkozik ránk Lenin mondása: »Magyarország példája döntő... a nehéz pillanatokban a szovjet hatalmon kívül senki más nem tudja kormányozni az országot ...« Elgondolkoztató és figyelmeztető mondat. Valóban igaz: a szovjet hadsereg hősi áldozata és internacionalista kötelessége segítséget adott — amelyet soha meg nem hálálhatunk eléggé —, de o' munkáshatalom nélkül ebben az országban ma káosz van, dúl az infláció, talán a testvérháború is, előtérbe lépnek a széthúzó, a nemzetvesztő régi erők.

De munkáshatalom van. Ez megfékezi az ellenséges erőket, növeli a munkások és parasztok aktivitását és lehetővé teszi, hogy a párt megfelelően felkészüljön a szocializmus útjának kitérők nélküli vezetésére. Mert talán mondani sem kell, hogy a kommunista párt nélkül sem tizenkilencben, sem a fasizmus legyőzése után nem lett volna itt munkáshatalom, sem szocializmus. Ezért kell minden erővel, a termelés magasralendítésével is erősíteni a munkáshatalmat és annak eszközét, a pártot. Ez a záloga minden további lépésünknek.

Ha valaki kérdi, miért oly nagy erővel tesszük ezt, válaszoljunk rá Nyisztor Györggyel, a Tanácsköztársaság népbiztosával: »...ami történik, az az ellenforradalom provokációjának ellenhatása ...« És idézzünk az akkori Vörös Újság cikkeiből: »... jaj annak, aki a proletariátus hatalma ellen felemeli a kezét...« és ».. . aki a kapitalizmust akarja viszszaállítani, annak a javára a proletárok földjén nem terem szabadság!«

És még tegyük hozzá: mi 1956-ban akartuk és most is akarjuk a szocialista demokrácia teljes kifejlesztését, de voltak akik ezt félremagyarázták és a munkáshatalom megdöntését vélték elérni, a proletárok diktatúráját a polgárokéval akarták felcserélni. Harmadszor nem akarunk hibát elkövetni. Elég volt egyszer elfelejteni a Tanácsköztársaság példáját.

Csákvári János.

A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség alakuló ünnepsége

A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség a Tanácsköztársaság kikiáltásának 38. évfordulóján, március 21-én délután fél hat órai kezdettel tartja alakuló ünnepségét az Erkel Színházban. A szövetség előkészítő bizottsága részéről Komócsin Zoltán, a Magyar Szocialista Munkáspárt képviseletében Fock Jenő szólal feL Az ünnepséget műsor követi, amelyben a hazánkban vendégszereplő Alckszandrov együttes is fellép.

Közérdek

vagy sziklakért villával

Egy vállalkozás margójára —

(Panasz érkezett szerkesztőségünkbe. mely szerint a Mikszáth utcai domboldal hatalmas akácfáit kitermelik, s ezzel veszélyeztetik a domb feletti területet, a kocsiút, s a lakók biztonságát.)

A Széchenyi városrészben jól ismerik ezt az elhagyatott, meredek domboldalt. Felette húzódik a Mikszáth utca házaival és keskeny kocsiút jával. A terület — bármilyen furcsán hangzik — magántulajdon. S ez az első, amit kifogásolnunk kell.

Nemrégiben két vállalkozó, Gáts Attila és Szökendy János vásárolta meg a területet Milkovics nevű régi tulajdonosától, aki szabadulni akart a gondozatlan — mondhatnánk úgy is — szemétdombtól.

Nagy tervek születtek. Gáts Attila elhatározta: kivágják az akácfákat, a területet összekötik az Iszák utcai ház udvarával, s fenyőket, gyümölcsöst létesítenek ott. A másik társ, Szökendy ügyvéd ugyancsak sziklakertet és villát kíván létesíteni a domb oldalában. És természetesen lezárják a domb alatt vezető gyalogutat is. Magánterületről van szó — gondolták —, s ha valakinek nem tetszik, közlekedjenek helikopteren. Kihívták Nagyvári városi mérnököt is, aki térképpel bizonyította be a terület magántulajdon voltát. Később 6 is helytelenítette a vállalkozást.

Nos, a munka megkezdődött. Kitermelték a nagy akácfákat, még hozzá gyökerestül és tovább is folyna a munka, ha a környező lakók nem emeltek volna kifogást e tervek ellen.

A Városi Tanácstól bizottság szállt ki a helyszínre. Megállapítottál!, hogy a fák kivágása helytelen, s veszélyezteti a lakókat, mert könnyen a part csuszamlásához, ledőléséhez vezethet. Emellett kétségtelenül rontja a táj jellegét is.

A vállalkozók elképzelése szinte érthetetlen. Huszonkét forintért vették meg a domboldal négyszögölét. Ez tetemes összeget jelent. Az anyag, mellyel körül akarják keríteni, ezrekbe kerül, a gyümölcsfa, fenyő beszerzése sok pénz. Nem beszélve arról, hogy a gyümölcs nem élhet meg az évtizedes akácgyökerek között. Ha

tehát ki akarják irtani az akácot, teljesen fel kell forgatni a talajt, s ez a porhanyó föld biztos leomlását jelenti.

Nem kutatjuk, hogy valami nagy, jövedelmező cél, avagy csupán kedvtelés vezérli-e őket. De hogy elképzelésük helytelen és közérdekbe ütköző, az kétségtelen.

A Mikszáth utcában, ahol öttonnás gépkocsik, tüzelőszállító fogatok járnak, megköveteli a közlekedés biztonsága, hogy felhagyjanak vállalkozásukkal. Az említett gyalogút pedig — magántulajdonon húzódik ugyan — nélkülözhetetlen az ottlakók számára. (Igaz, lépcsői el járatot ígértek a lakosságnak a régi út helyett, de ennek megépítése nehézséget jelent és ráadásul sok ezer forintba kerül. Vajon megéri ez nekik?)

A legfőbb hiba az, hogy Gáts Attila — aki különben tanácstag — és Szökendy János figyelmen kívül hagyták a közvéleményt, a városrész lakóinak érdekét. A Városi Tanács , késve értesült a dologról. Tehát nem fedi a valóságot a panaszosok azon észrevétele, hogy mindez a tanács engedélyével, hozzájárulásával történt. A fa kitermelését, a gyökerek kiásását máris letiltották. Rövidesen a végrehajtó bizottság dönt a Mikszáth utcai domb ügyében.

Érvek és ellenérvek hangzottak el a helyszíni szemlén. Igaz, hogy a terület elhanyagolt, igaz, hogy a magántulajdonos talán jobban rendben tudná tartani. De az is igaz, hogy veszélyes vállalkozásról van szó, mely ha hónapokon belül nem, de évek múlva biztosan megbosszulja magát.

Két megoldás várható erek után a környező lakók véleményével megegyezően. Vagy kötelezik a vállalkozókat, hogy gondoskodjanak talajkötő fák telepítéséről (egyelőre a régiek meghagyásával) és hagyják szabadon, kerítésen kívül a domb alján húzódó gyalogutat. Vagy pedig határozatot hoznak az út, esetleg az egész terület kisajátításáról.

E két lehetőség mindegyike jó és igazságos, a város és lakói érdekének megfelelő lenne.

— ri —

Dőeqq méq szebbéit тегЩвп

a csombárdi hat-ár

Gyönyörű napunk lesz ma Szépen kisütött a nap...

— Pedig kora reggel kissé szomorkás volt az idő.

— Úgy látszik, a természetfelelős is velünk tart..,. — Ilyen megjegyzések röpködtek a tizenöt csombárdi paraszt ember között, akik vasárnav reggel már úton voltak Alsónyires-puszta felé, amikorra a feljövő nap sugarai elözönlötték a zöld és barna színben pompázó mezőt. Ketten motorkerékpáron az élen haladtak, a többiek utánuk a pedált taposták. S akárcsak a tanulásban, itt az úton sem akart lemaradni senki se a másiktól.

Mert tanulni, tapasztalni mentek ők most a Mecsekvidéki Borforgalmi Vállalat Alsónyires-pusztai Szőlőgazdaságába. Valamennyien az ezüstkalászos esti tanfolyam hallgatói, akik nagy érdeklődéssel tanulmányozzák a szőlő- és gyümölcstermelés tudományát. S nemcsak az esti előadásokat hallgatják áhítattal, hanem szorítanak arra is időt, hogy a gyakorlatban is megnézhessék a dolgok hogyanját, mikéntjét. Persze, mindannyian nem tudtak most eljönni. De akik ez alkalommal valami okból otthon maradtak a huszonhat hallgató közül, azok meg máskor vettek részt ilyen tapasztalatszerző kiránduláson. Mert nem ez volt az első ilyen útjuk a csombárdi ezüstkalászos gazdajelölteknek. De nem ám! S ezért elismerés illeti a tanfolyam vezetőjét, Szabó Gábor agronómust. Mert ő gondoskodik arról, hogy amit a gazdák az előadásokból tanulnak, azt a gyakorlatban is láthassák. így elevenebb és változatosabb a tanfolyam, menete, s az emberek jobban megszeretik.

Bizony nem volt könnyű rávehni a csombárdiakat a szervezett tanulásra. De amikor megtudták, hogy nemcsak az előadások jegyzetelésében merül ki a tanfolyamon való részvételük, mindjárt megbarátkoztak a járási vezetők eme javaslatával.

Azóta a hosszúra nyúló téli estéken már sok olyan dologgal ismerkedtek meg, ami addig homályos volt előttük, s pedig elengedhetetlenül szükséges a jó gazdálkodáshoz. Minden szakágból az abban jártas szakemberek tartottak előadást. Más-más előadóktól hallottak a számtanról és mértanról, az egészségügyi, a tűzrendészen és a többi kérdésekről. Szervezett látogatás alkalmával ismerkedtek meg az állategészségügyi intézetben és a kaposvári állatkórházban a különböző állatbetegségekkel, azok kórokozóival és a betegségek gyógyításának módjával, no meg a baj megelőzéséhez szükséges teendőkkel. Egyszer pedig ellátogattak a Kaposvári Mesterséges Termékenyítő Állomásra is.

A Kaposvári Állami Gazdaságban járva pedig igen tetszett a csombárdi akna к a tehenek egyedi etetése és az iiasásos borjúnevelés. Főleg elragadtatta őket az istállókban lévő önitató. Mondták is Osváth Károlynak, a gazdaság főagronómusának, hogy bizony ők is szívesen csinálnának ilyen önitatót odahaza, csak lehetne... De az egyedi etetést és az itatásos borjúneoeíást megpróbálják az ő állattenyésztésükben is. Ugyanitt tanulmányozták a gyümölcsösök téli kezelését, amelyről Kassai György gyümölcsűtermelő brigádvezető adott jó szakmai tanácsokat.

Ahova eddig ellátogattak a csombárdi ezüstkalászos tanfolyamisták, mindenütt sok értékeset tapasztaltak, s szikesen látták őket vendégül. Ezért kerekedtek útra nagy kedvvel a múlt vasárnap reggel is. Nem is csalódták. Kedvesen fogadták őket a szőlőgazdaság szakvezetői. Szokola Ferenc gyümölcstermelő brigádvezető bemutatta a látogatóiénak a vadalmamag vetésétől, a magoncok kezelésén és az oltáson keresztül a fakorona-alakításig p gyümölcsfatelepítés, leezelés mesterségét. Itt jöttek csak. rá többen a látogatók közül, hogy ők eddig például milyen helytelenül metszették a gyümölcsfákat. A termőr nyársokat vágták vissza, s a felnyurgult ágakat meghagyták. Hát így persze, hogy hiába vártak termést. No, de most majd!...

Volt hát miről beszélgetniük hazafelé is. Sokat gyarapodott ez alkar lommal is tarsolyuk olyan tudor mánnyal, amelynek alkalmazása nyomán még szebben virít majd a csombárdi határ. Sz. F.