Somogyország, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. szám)

1957-03-03 / 52. szám

2______________________________________ _________________________________________SOMOGYORSZAG_______________________________________ Vasárnap, 1957. márciusj^

Készül a Petőfi utcai járda

A város egyik legelhanyagoltabb, egyik legcsúfosabb képe a Petőfi utcában tárul a szemlélő elé. Szépséghiba bizony akad itt bőven, és valamennyire a kritikán aluli állapotban lévő járda elhanyagoltsága teszi fel a koronát.

i Tavaly a Városi Tanács elhatározta, hogy végét veti az áldatlan állapotnak és még 1956. őszén hozzáláttak a munkálatokhoz. A közbejött események miatt azonban a dolog ismét csak elmaradt. Most néhány napja ismét hozzáláttak az építkezéshez és Száraz mérnök véleménye szerint remélhetőleg ezúttal utoljára és megszakítás nélkül dolgozhatnák a befejezésig, amelyet áprilisra terveznek.

A betonjárda szélessége másfél, az építkezés hosszúsága pedig 800 méter. A számítások szerint a ráfordított költség eléri a 220 ezer forintot.

Hol vannak az iigyeskezű mesterek?

‘Alig néhány hónappal ezelőtt még tömegmozgalomnak számított cs nfemigen akadt üzem, ahol ha kisebb mértékben is — ne lett volna követője. A dolog azonban — ma úgy tűrök — mintha csak kampány lett volna, és az újítási mozgalomról hallgatnak az üzemek berkeiben. Kaposvárott Is. E téren az utóbbi hónapokban a legszervezettebben még a Vaskombinát mutatott utat; a nemrég elkészült két újításával. A jövőben a kombinátban az eddig drága bútorlábéi gyártott répavágólábakat Trigli László és Balázs Lajos újítása nyomán a jövőben sajtolás útján vaslemezből készítik, amely négyezer rendelésnél már több mint negyvenezer forintos megtakarítást jelent. A másik újítás ugyancsak a répavágón történt: a kifolyó-lemez kivágásnak gépesítésével. • Ezzel az eddig öt-hat percig tartó művelet gyártási idejét Csima József újításával sikerült öth'at másodpercre leszorítani. A Vaskombinát műszaki gárdája és újítási felelőse gyorsan adminisztrálja a benyújtott jó javaslatokat és lehetőleg pár napon belül döntenek azok sorsáról. Mindez azonban megyei viszonylatban nagyon kevés. Akkor, amikor az újítók és feltalálók felmérhetetlenül sokat tehetnek az üzem termelésének mielőbbi normalizálódásáért, a munkafolyamatok megkönnyítéséért és a műszaki fejlesztéséért.

Ma, amikor az üzemek nagyobb önállósulást nyernek, ésszerű elgondolásaik megvalósulására sohasem kínálkozott kedvezőbb alkalom. És éppen ma, most torpan meg hazánk iparának korszerűsítését szolgáló, szinte történelmi jelentőségű mozgalom, amely az elmúlt évekből anynyi ragyogó példával dicsekedhet és bizonyította be, hogy életképes, felemelkedésünk útjának méltó egyengetője. Sohasem kaphatott több beleszólást munkakörülményeinek megjavításába, az ötletes meglátásokkal bíró munkás, mint éppen az újítómozgalomban.

Nem, nem szabad bekövetkeznie a fásult pangásnak. A szakszervezetek vegyék kézbe a mozgalom céltudatos irányítását. Buzdítsák a megrekedt újítókat és kísérjék figyelemmel a javaslatok elbírálását és megvalósítását. Jó lenne, ha minél hamarabb revízió alá vennék az elmúlt hónapban elhanyagolt javaslatokat és felelevenítenék a régebben igen eredményesen működő szakmai tanácsadó szolgálatot.

A pillanatnyilag megtorpant,

ügyeskezű mesterek pedig lépjenek ismét üzemeik nyilvánossága elé, új, ésszerű elgondolásaikkal. Ne rejtsék véka alá tehetségüket! Szükség van rájnh!

Ne tűrjük, hogy rémhírekkel nyugtalanítsák a lakosságot

Az elmúlt napokban a Megyei Rendőríőkapitányság ügyeletéhez sokan fordultak azzal a kérdéssel, hogy megváltozott-e a kijárási tilalom?

Tájékoztatásul közlöm, hogy a kijárási tilalom továbbra is 24 órától reggel 4 óráig tart. Az igaz, hogy a Főkapitányság elrendelte a különböző középületek és lakóházak kapuimak este 10 árától reggel 4 óráig történő zárvatartását, azonban ez semmiképpen sincs összefüggésben a kijárási tilalom szabályozásával.

Felhívom a lakosságot, hogy ae ilye* rémhírek csak 'arra szolgálnak, hogy в lakosságot nyugtalanítsák. A rémhírterjesztőknek céljuk az, hogy ezzel is zavarják a békés munka menetét és igen fontos, hogy az ilyen rémhírterjesztc személyekkel szemben a leghatározottabban lépjünk fel. Arra kérem a lakosságot. ha ilyennel találkoznak, azt azonnal adják át eljárás végett a legközelebbi rendőri szervnek. Ne tűrjük, hogy a város lakosságát különböző rémhírek terjesztésével zaklassák és nyugtalanítsák.

Somogy megyei Rend or főkapitányság vezetője

Pályaudvari

„pillanatkép“

Befut a dombóvári szerelvény. A kerekek még kattognak, de mint egy rohamra induló hadsereg, ebben a pillanatban megmozdul az állomási peron embertengere. Lobogó hajjal, lobogó kabáttal, el-elmaradó csomagokkal fergetegesen száguld a sínek között. »Vigyázat! A második számú vágányra vonat jön be!« — A mikrofon hangját azonban elnyomja az ordítás. A második számú vágányra jelzett vonatot a tömeg már útközben megállítja. Közben a túlsó oldalon ellepték a harmadik szerelvényt is ... Dübörög a föld. A gyékényest vonat jön még egészen gyors iramban. A tömeg marauék része is nekilódul: sípszó... A mikrofon újra próbálkozik, futnak a vasutasok, integet, majd lezuhan egy zászló. Mindenki a mozgó vonatra igyekszik kapaszkodni, egy asszony lesodródik a lépcsőről, rátaposnak ... aztán egy másik ... — EmA MESEAUTÓ

Karcolat —

Érdekes rendőri jelentést röpítettek világgá a szikratávírók. A Föld népességének többsége izgatott kíváncsisággal lesi a nyomozás végét.

A szűkszavú jelentésben ez áll:

Somogy megye dolgozó népét hetek óta rémületben tartja egy autónak nevezett szürke, reszketeg tákolmány, mely 40 kilométeres sebességgel vadul szeli a poros, esős országutakat, mindenhol rettentő riadalmat keltve. Állítólag a szürke bádogkaszniban állandóan négy ember ül, akik halálraváltan figyelnek hol előre, hol oldalt, hol hátra.

A sofőr — egy dagadt alak — észbontó fifikával kerülte el eddig az összeütközéseket, de nem lehet tudni, mikor következik be az a pillanat, amikor utasaival együtt felemelkedik és elhagyja a földet. Többen elmondták, hogy néha a kövér vezető megállítja a kasznit, ha magától nem áll meg, kiszáll belőle és gyanúsan motoz, hol az oldalánál, óriási kerekeit fújtatva és ragasztva, hol pedig derékig eltűnik a kocsi elülső részén, a motor tájékán. Néha egy lábossal meglocsolja a szörny tüzes hátát. Aztán kísértetiesen felkacag és újból vadul csörömpölve megindul az alkotmány végzetes útjára. Amikor a kísértet megjelenik a falvakban, bezárják a kocsmákat és üzleteket, a lakosok észtvesztve menekülnek házaikba.

Bátor János apaállatkezelő, akit megvadult lova majdnem maga alá temetett, megijedve az imbolygó jármű látásától, az alábbiakat mondta el szerveinknek: '

1957. február 28-án délután mitsem sejtve, békésen poroszkáltam lovammal az úton Marcali előtt, amikor a távolban felbukkant a szörny. Hallásból már ismertem, de még soha nem láttam. Az út egyik feléről a másikra rohant, zörögve, nyekeregve, búgva, zúgva, recsegve, ropogva, dúdálva száguldott felém. Lovam orrából tüzet hányt, amikor meglátta a bestiát. A kocsiban ülők üveges szemekkel néztek rám. Abban a pillanatban óriási csattanás reagette meg a levegőt. A szörny kitátotta száját és felső fedele a levegőbe repült lovam nyakán keresztül, majd leesett az országútra, nagyot puffanva.

Lovam lába reszketett a félelemtől, én sem mertem először odanézni. Csak később láttam, hogy a sofőr melletti bőrsapkás alak kiszállt. Azt már korábban hallottam a rohanó koporsóról, hogy csak egy ajtaját lehet kinyitni, úgy, hogy a benne ülő személyzet csak egyenként tud kiszállni, ha megáll. Hát most is így történt. Kiszállt a bőrsapkás, bevágta az ajtót, utána szörnyű ordítás hallatszott, majd kikecmergett egy másik alak, tántorgott egy darabig, majd összeesett. A bőrsapkás furcsa emberi hangon kiáltotta a kövérnek: »Nézd, a Pista ujját becsapta az ajtó!« Gyorsan beültették társukat a kocsiba és tovarobogtak. Otthon feleségem vizesborogatást tett a fejemre és a szívemre. — így mesélte el Bátor János a történteket.

A rendőrség erejét megfeszítve nyomoz a halálautó után. A nyomozást zavarja, hogy hol itt, hol ott tűnik fel, állítólag valami »anyagra« vadásznak. Reméljük, rövidesen kézrekerül, s kivonhatjuk a forgalomból a megye lakosságának legnagyobb örömére.

(Amikor a rendőri jelentést elolvastam, hátamon végigszaladt a hideg, mert rájöttem: ez a kocsi csak a miénk, a Somogyország szerkesztőségéé lehet.)

Már most mondja meg nekem valaki, mi lesz?

berek! — ordít egy kétségbeesett vasutas. — Várjanak! Megőrültek?

Döbbenten állok és nézem a vad forgatagot. Van félőrület, egész őrület és e kettő között áll valahol az, ami most itt történik.

— ...Aj vé! Diese sind ungarische Menschen? — Ezek magyar emberek?! — rivall a fülembe egy hang. Hátranézek. A felismerés megijeszt: német turista-ismerősöm (tavaly Budapesten találkoztunk) bámulja fejcsóválva és hitetlenkedve ezt a rémült, fejvesztett zűrzavart. Nem tudom, kihez intézte a kérdést, én azonban igyekeztem nem válaszolni. Elfordultam, mert éreztem, hogy pirul Q képem. A szigetvári szerelvénytől ékkor fordult ki három ember. Ketten támogattak egy harmadikat, aki fájdalmas arccal kapaszkodott két segítőtársa nyakába. Lábát törte — mondták az arróljövők. Hát igen, mozgóvonat!... A két leesett asszonynak azon kívül, hogy összetaposták, nem lett különösebb baja...

ötkor kezdődött, öt percig tartott a rohamőrület. Aztán csend lett. Csak a mozdonyok pöfékeltek és vártak — legtöbbje még fél órát. Végigjártam néhány szerelvényt. A legnagyobb rend volt mindenütt. Hely bőven akadt. Az utasok ültek, és mintha nem is az előbbi vihar keverői lettek volna, barátságosan beszélgettek előbbi »halálos« ellenségeikkel. Mire volt jó ez az embertelen öt perc? Arra mindenképpen, hogy a pánikkeltők célt érjenek, és hogy egy-két balesettel ismét szaporodjék a statisztika. Hogy mivel lehetne megfékezni? Rendfenntartó őrökkel — amint az elmúlt jelenet bizonyította — aligha. Egyetlen megoldás lehetséges: mielőtt bárki is hozzájárulna magatartásával a beszállási pánik kirobbantásához, egy másodpercre nézzen magába. Ha nem hallja onnan a tiltakozás hangját, akikor induljon el... De ... igen, ha azt szeretné, hogy továbbra is embernek számítsák, akkor torpanjon meg, vállaljon felelősséget embertársai testi épségéért és tartsa ba a pályaudvar embereknek íródott rendjét. Szegedi

A FRANCIA FOLYÓK ÁRADÁSA

Párizs (MTI). Franciaország egész területén tovább áradnak a folyók. A Szajna áradása olyan méreteket öltött, hogy párizsi tetőzésének időpontjára leállították a szajnai hajóforgalmat. Lyon közelében a Rhone gátja átszakadt, a folyó vize nagyobb területet elöntött.

Az inggomb

A 223-as lesz az Önöké

— közölte a kövér, fekete libárés portás, majd a kulcsot Elemér kezébe nyomta. Aztán a sovány, magasnövésű, mindig álmos szemű liftes felé dörmögte.

Kísérd fel a vendégeket.

A lift ajtaja kattant, a gépezet búgni kezdett s Elemér, gyomrában a szokott émelygéssel kilépett a második emelet kókuszszőnyeges folyosójára.

— Köszönöm — hajolt meg a liftes és eltette a borravalót.

Elemér tompán kopogott végig a folyosó túlsó felén lévő szobájába. Bent már hallotta a villamosok csikorgását, az autóbuszok kürtjének hangját. A város zajai testetlenül hullottak a szoba csendjébe.

öt óra tájt megérkezett a másik, egy vékony, szemüveges, ritkás szőke hajú, alacsony emberke. Kopogtatás nélkül rontott a szobába, s Elemért látva, kényszeredett mosolygással tisztázta jövetelének célját.

Szóval, mi együtt leszünk! Hiába, hiába... — dünnyögte magában. Mindig *►egyágyasért« táviratozok, de folyton összedugnak valami alakkal.

Tovább folytatta volna, de Elemér homlokán sötét felhőket látott megjelenni, s így jobbnak látta panaszkodásra fordítani a beszédet.

— Szóval, én nem azért mondom kérem, ugyebár Önnel mi nagyon jól megleszünk. Látom, ön nagyon rendes ember, dekát érthető, ha nem szeretek mindenkivel együtt aludni. Az együttalvás nagy dolog kérem!

No persze — válaszolt fagyosan

ELBESZÉLÉS

Elemér és letette aktatáskáját az egyik ágyra, foglalást jelezve. Micsoda rémes alakkal kerültem össze — gondolta, és sóhajtott.

Estére aztán egészen jó barátságba lettek. Együtt vacsoráztak a Palace-étteremben, rántott halat ettek és Zsiráf-sört ittak rá. Elemér addigra megtudta bőbeszédű szomszédjáról, hogy Miskolcról jött, a »Vasnay yker« főkönyvelője, Bársony Péternek hívják. Megtudta azt is, hogy lakótársa nagyon szereti a meggybefőttet, a konyakot és a feketehajú, csinos nőket. Ugyanakkor a kényszerszomszéd is belátja, hogy Elemér egy nagyon rendes fickó, nemrég nősült és Kaposvárról jött fel két napra a minisztériumba értekezletre. Most tölti utolsó éjszakáját a fővárosban és holnap utazik vissza Kaposvárra.

Vacsora után

még egy kicsit beszélgzttek, majd felsétáltak, szobájukba, Péternek azonban kedve támadt egy kicsit körülnézni a- éjszakai Budapesten és Elemérnek sem volt kedve 9-kor ágyba bújni, Addig-addig tanakodtak, míg elhatározták, lemennek egy espressóba, vagy valami zenés mulatóba, ahol jól érezhetik magukat. Elemér aggódott, hogy nagy a szakálla, lemegy m°gborotválkozni, de Péter határozott tiltakozására lehúzta arcát szomszédja zsilettjével, в ezzel meg volt pecsételve barátságuk. (Tudvalevő dolog, hogy töltőtollat, fogkefét, borotvát senkinek nem kölcsönöz az ember.) Elemér mcgborotválkozott, s vidám jókedvre hangolva, nagy taglejtcsekkel húzta fel ingét, miközben a szekrény és az ablak között táncolt.

Amint azonban a nyakkendő — komoly figyelmet érdemlő — megkötéséről lett szó, Elemérrel sajnálatos baleset történt.

— Tyű, az áldóját, — kiáltott Péter .felé. Leszakadt az inggombom. És pont a nyakamnál... Nahát... nem tudok most nyakkendőt kötni!

— Semmi baj barátom, semmi baj — lépett oda a készséges hálótárs, és megpróbálta a nyakat a nyakkendő segítségével összeszoríA tani. Ez azonban nem sikerült. Aj, jaj ... aj-jaj ... vakargatta fejét bosszúsan és kezével hegyes kis áliához kapkodott.

A szomszédszobából ebben a pillanatban székreccsenés hallatszott át. A két helyiséget csak egy bezárt ajtó választotta el egymástól. Valamikor lakosztályként, egymásbanyitották a szobákat Péter visszanyerte lélekjelenlétét és átkopogolt az ajtón.

— Kérünk tőlük tűt, cérnát — mondta örvendezve Elemérnek.

A kopogásra női hang válaszolt.

— Oh, bocsásson meg, drága elvtársnő, kisasszony, asszonyom — hahadarta Péter, — a barátomnak leszakadt az inggombja, nem volnának olyan szívesek tűt, cérnát adni?

— Látod... de tehetetlenek a férfiak, súgta jól hallhatóan egy ismeretlen negyediknek a női hang, majd hangosabbra vette a szót.

— Jöjjenek át, felvarrjuk.

Elemér húzódozott, de Péter kabátjánál fogva ráncigálta át a másik szobába. A bemutatkozást elnevették, s amint szokás, senki nem jegyezte meg, csak a másik keresztnevét. \

Ili, Péter, Elemér, Mara. Ili szőke

volt, kicsit kövérkés, Mara fekete, karcsú teremtés, mindketten azonban nagyon csinosak, szépek, elragadóak, bájosak voltak.

— No, hol az a leesett inggomb? — fordult Péter felé Mara, s közben retiküljében kotorászott.

Elemér észbekapott, akkor vette észre, hogy az inggomb a férfiak szobájában maradt. Míg átszaladt, Péter jobban szemügyre vette a két fiatal hölgyet. A főkönyvelők éles látásával észrevette, hogy a két nő is készül valahová, mindketten esti toalettben voltak. Mara szépen kirúzsozva, arcán a púder finom hamvával, haja ápoltan keretezte szén fehér arcát. Péter gondolatában földerengett holmi programössze»gyeztetés lehetősége, de közben Elemér visszatért és elvágta az adott pillanat intim lehetőségét.

Mara tűvel, cérnával kezében, türelmesen várt, leültette Elemért eqy székre és szép vékony ujjaival óvatosan kihajtva a gallért, elkezdte a gombot varrni. Amikor készen lett, a sokat kézimunkázó nők ösztönös, beidegződött mozdulatával lehajolt és elharapta a cérna végét az ing nyakának belsejében. Aztán gyorsan begombolta a gallért, pukedlit csinált és gúnyosan elmosolyodott.

— Parancsoljanak. Készen vagyunk! ...

Elemér és Péter hálálkodtak, majd gyorsan visszatértek szobájukba.

Elemér futtában kötötte fel nyakkendőjét, és kabátjukat felvéve lesiettek a budapesti éjszakába.

Pár óra múlva

kitűnő hangulatban ültek a volt »Moulen Rouge« mulatóban. A páholyok már tele voltak, kezdődött a

műsor. A zenekar, miközben gombnyomásra lesüllyedt, a »Sommertime, and the leaving is eassy« ... című dalt játszotta. Búgtak a szakszofonok, rikoltoztak a pisztonok, tamtamot vert a dob, kacéran pislantntt rájuk a sárga reflektorfényben fürdő dizőz. Lassan előbújt a színpad és a zenekar fölé kúszott. A színpadon tarkajclmezes nők jelentek meg.

— Nézd, Péter, az én feleségem egy olyan, de olyan rendes nő — mondta Elemér, mert a feleségekről vitatkoztak és odahajolt szomszédjához, hogy a zenekart túlkiabálhassa. — Hidd el, sohsem veszekszik velem és még a gondolatomat is lesi. Nem adnám az itt található összes nőkért sem — vágta oda végül tromful ér, körbejártatta szemeit a páholyokon. A sarokból csengő kacagás gurult feléjük, a levegő megtelt a szerelem, a vágy elektronjaival. A kellemesen lágy meleg, az öröm puha karja fogta őket körül. Péteren látszott már az ital, szemei csillogtak, homloka fénylett, kezeivel bizonytalan mozdulatokat tett az asztalon. Józan mérsékletre intette a feleségekkel szemben barátját (pláne ha az ember egyhónapos házas és rövid ismeretség után nősült!), elmondta élettapasztalatát, mely szerint a nők könnyelműek, pénzsóvárok, szeretik a kalandokat, hűtlenek, megbízhatatlanok, roszszak, önzőek, hiú teremtések és csak gyötrik az embert. Életünk egén a csillagok, de nem állócsillagok — bizonygatta — s merően nézett a bárpult felé. Én schsem nősülnék meg.

— Én meg soha nem csalnom meg a felségem — vetette oda Elemér, az egyhónapos férj óriási aka-