Somogyország, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. szám)

1957-03-31 / 76. szám

■,.Ij**rnap’ Шг u­­_________________________________________SOMOGYORSZAG R %1Н^!радйи«ЯШ«вК»ШОИОО»1<*»ЕЛ^*^1(СетдавИвВвШи:^М5*»РЙЛ^тЧ1М*Н dl U/Oéupytó /étyjf ipé-&t£fri... Megbízatásukhoz híven Beszámoltunk már % Megyei Ta­nács legutóbbi üléséről. Most pedig az előbbi írásunkból kimaradt, em­lítésre méltó megjegyzéseket tárjuk olvasóink elé... A tanácstagok is kissolgálták a népi rendet, bennük sem bízhatunk, hirdették az ellen­forradalmárok — mondja dr. Sivó József felszólalásában. — Ma már látjuik, hogy ez a becsmérlés aka­ratlanul is munkánk dicsérete. El­ismerése annak, hogy a tanácstagok zöme híven teljesíti megbízatását, jószándékúan szolgálja választói ér­dekeit. Mi lesz a Balatonnal ? Miénk a Balaton egyik része, a déli part rendbehozásán nekünk kell törnünk a fejünket — hangzik a ja­vastet. László István elvtárs, a Me­gyei Tanács elnöke is tagja a Bala­toni Intéző Bizottságnak. Válaszában közli: az idén 2,2 millió forintot kap a Balaton. Miből? Az állami válla­latoktól. a MÁV-tól, a vendéglátó­ipari vállalatok bérbeadásának díjá­ból, balatoni bélyegsorozatból, az üdülők és kirándulók hozzájárulásai­ból stb. A mi megyénk külön fél­milliót fordít ebben az évben a fo­­nvódi gyógyvíz elővarázslására. Dicséretet érdemel Egyszerű, de nem mindennapos történet... Az egyik őszi па­рой részeg emberek rontottak be a berzencei postára. Hivatali tit­kot akartak megtudni, de sikertele­nül. Kárpátiné visszautasította köve­telőzésüket. Ám nem volt nyugodal­ma később sem, féltette a százezer forintos pénzkészletét. Magához vette ezt az összeget és szakadó esőben be­hajtott Csurgóra. — Nem félt, hogy valaki útját állja? — kérdezték ké­sőbb tőle. Keresetlen szavakkal vá­laszolt: »Tudtam, hogy ilyen ítélet­időben nem bolyonganak az ellen­forradalmárok-«. .. Bátor cselekedet köszönet érte. A közutak javítását is többen sürgették. Az idén valami­vel több pénzt kapunk erre a célra, mint tavaly, de nem elegendőt. So­kat segíthetnek a községi tanácsok azzal, hogy a kezelésükben lévő út­szakaszok javítását társadalmi mun­kával biztosítják. Szóba került a megyeszékhelyt a Balatonnal össze­kötő műút megépítése is. Ezt a mun­kát az ellenforradalmi események miatt el kellett halasztani. így .a jö­vő évben kezdődik és 1960-ban fe­jeződik be ez az útépítés Kaposvár és Balatonlelle között, Kaposfüreden és Mernyén keresztül. Ifjúságunk nevelése sok kívánnivalót hagy maga után, — mondta Csiszár János megyei ügyész. Erre vall az a tény is, hogy egyes tanintézetekben ellenforradal­mi röplapot, lőszert találtak. Ez nem­csak a pedagógusokat, hanem az egész társadalmat el keli, hogy gon­­dolkoztassa. Ám jó lenne, ha a diák­ság is magába nézne. Ma középisko­láink padjait legnagyobbrészt mun­kás- és parasztszármazású fiatalok népesítik be. Nyilván közülük töb­ben szeretnének az egyetemekre is eljutni. Vajon hallották-e azt, hogy népi államunk egy-egy egyetemista évi taníttatására mintegy 40 ezer fo­rintot költ? Ugye nem tudnának egyetlen kapitalista államot sem mondani, amely ilyen bőkezűen se­gítené a tanulóifjúságot, mint a mi épülő szocialista hazánk. A törvényességről Minden becsületes állampolgárnak joga van a nyugodt életre — ezt is Csiszár elvtárstól hallottuk. — Mi a törvényességet betartjuk és be­tartatjuk. Nem engedjük, hogy bün­teteti embereknek bántódásuk essék. Sok alaptalan feljelentést is kapunk, de utánajárunk az igazságnak. Elő­fordult pl., hogy valaki egy harago­sánál fegyvert dugott el és feljelen­tette. Ilyen esetekben is, nehezen ugyan, de kibogozzuk az összekuszált szálakat. Azt is megmondhatom, hogy annak rendje, módja szerint eljárunk a rágalmazók ellen, akik bennünket félrevezetve bosszút akar­nak állni becsületes embereken. Biztosítják a rendet »Rendőrségünk és karhatalmunk biztosítani tudja a rendet, a vagyon- és közbiztonságot«. Megnyugvással hallgatták a jelenlévők Sólyom Gá­bor elvtársnak, a megyei rendőr­­kapitányság vezetőjének e szavait. Aztán kérte: a tanácstagok segítse­nek nekik és mutassanak rá e szer­vek hibáira. Segíthetnek a tanácsok azzal is, hogy nem küldenek be bű­nös emberek érdekében mentegető leveleket. Ezek kivizsgálása ugyanis sok erőt leköt feleslegesen. Kik kerültek hatalomra ? Szirmai Jenő elvtárs, a Megyei Pártbizottság titkára felszólalásában részletesen magyarázta, hogyan tá­madtak a népi rendszer ellen a »nem­zeti forradalmárok«. A marcali já­rás minden községében leváltották a tanácselnököket. Ezek az október előtt megválasztott tanácsvezetők — hibáik ellenére is a munkás-paraszt hatalom képviselői voltak. Az el­­lenforradalmárok célja egyértelmű: kiforgatni a hatalomból a munkáso­kat és parasztokat. Tabon pl. a járás vezetését egy volt főszolgabíró ka­parintotta meg. Ez a régi úr, meg a többi hasonszőrű társa nyilván nem a dolgozó nép érdekében férkőzött hozzá a hatalomhoz. A demokrácia és a diktatúra Az ellenforradalom példaképül választotta a nyugati demokráciát. Ha a tőkéseknél »mindenki demokrá­ciát élvez«, akkor miért tiltották be Nyugat-Németországban a kommu­nisták pártját?... A demokrácia és a diktatúra ’együttjár, e két •foga­lomnak osztálytartalma van — mond­ta Szirmai elvtárs. — Nálunk is meg van mind a kettő. Demokrácia a népnek, diktatúra a nép ellenségei­nek. Ezért vontuk felelősségre az ellenforradalom szervezőit és ezért nem tűrhettük, hogy egyesek no­vember 4-e után nyiltan a MUK-ra készüljenek... Átmeneti időket élünk, lehetnek hibáink a diktatúra alkalmazásában. Akiknek személyi szabadságát indokolatlanul korlátoz­ták, azokat haza kell engedni. Ez a párt álláspontja ebben a dologban. Csak létszámcsökkentés ? A beszámoló szólt a tanácsappará­tusban végrehajtott leépítésről is. A megyében 322 dolgozót bocsátottak el a tanácsok, ez évenként mint­egy négy és fél millió forint mun­kabér megtakarítását eredményezi. Sajnos, az ügyvitel egyszerűsítése, a hatáskörök leadása nem tart lépést a követelményekkel. Főleg két mi­nisztérium — az építésügyi és az élelmezésügyi — fékezi ezt a munkát. Remélhetőleg a tanácsülésnek ez a jelzése nem marad pusztába kiáltott szó... K. J. Г- ’ ............................. ............ ~ — Hát maga becsapott bennünket, Laci. Azt mondta, hogy vidéken Jár e héten, s mégis ott láttuk ólálkodni a Rókóczi-pálya környékén. — Hát ennek meg is van az oka, szerkesztő sporttárs. Tudja, milyen vi­har dúlt a héten a zöld-fehéreknél? Igaz, hogy maguk a Somogyországban megírták, hogy az öreg Hupci leállt, de azért mindent mégsem írtak meg. Az a helyzet, hogy nemcsak a Ilupci ludas ám a dologban. Lehet oft a háttérben is valaki. Mert mi másért újságolta volna a kis Zsoli boldogan e héten, hogy neki nem kell már ezután balszélsöt ját­szania. A zöld-fehérek már azt is me­sélték, hogy a sértődött csatár alá is írta a nyilatkozatát a KMTE-nek. Csak­hogy a KMTE-vezetők tagadják ezt, mondván, nekik van egy megállapodá­suk a Rákóczival és ezt ők betartották és be is tartják. — Jól van, Laci, csak még egyszer figyelmeztetjük, hogy most elsősorban mégis vidéki bírekec várunk magától. — Amit most megsúgok, az nem is vidéki, hanem külföldi. Emlékeznek rá, azt mondtam, hogy a múlt hétfőn el­indult Nyugat-Némotországból a közép­csatár Kaposvárra. Tudják, hogy nem is olyan egyszerű az út hazafelé? E hé­ten újból telefonon beszéltek Andrositsék a »sráccal«, aki azt közölte, hogy inár bejelentette hazajöveteli szándékát az egyik hazatelepítési hatóságnál. Jönne, de bizonyos formaságok miatt késik a hazautazás. Így aztán mégsem lesz most vasárnap új középcsatárai a KMTE-nek. — A vidék, a vidék, Lacikám, na csapjuk be vidéki olvasóinkat. — Am legyen, szerkesztő sporttárs. Tudja-e, miről beszélnek manapság a nagyatádiajk? Nem, nem a bajnokságról — bár ebben is reménykednek a nagy­szerű rajt után —, hanem a boldog és igen megelégedett mosollyal, s főként duzzadó önérzettel járó, soványnak egy­általán nem nevezhető intézőjükről. Azt mondják, hogy hiába van sok ellensége, mégis csak ügyes ember a Gundi. El­árulom, hogy nemcsak a Iellei két pont­nak örül ma már az intéző, hanem egy igen fontos levélnek is. Tudja, sikerült bepillantani a levélbe, melyet Szombat­helyen adtak fel, s amely azt bizonyítja, hogy a Szombathelyen szerepelt csatár, aki nem selmeczi, hanem nagyatádi áp­rilis 7-én már bajnoki mérkőzést is játszhat. — Sőt, mást is hallottam. Valami ra­­eiról beszélnek eléggé humorosan az atádiak. Azt mondják, hogy ez a raci nem úgy ütött be, ahogy Kaposvárott nem is egy, hanem két sportkörnél sze­relték volna.. Azt. beszélik, hogy annak idején jött Kaposvárról egy »titkos uta­sítás«, hogy a járási tanács egyik dol­gozóját racizzák. mert ez esetben köny­­nye-dénes-etleg Kaposvárra kerül a ki­tűnő középhátvéd. Igaz, hogy a fiú ma­ga is kacérkodott a gondolattal. Most azonban már bizonyos, hogy sem most, sem az ősszel nem távozik el és ennek nemcsak a szurkolók, hanem a konzerv­gyári hordók is örülnek, mert a ió kar­bantartónak nagy tekintélye van kö­zöttük. Nos, még egy atádi hír: tudják-e, hogy a verese néven Ismert kapus mi­ben reménykedik? Abban, hogy nem szabnak neki- a textilesek olyan ruhát, hogy csak egy év múlva védheti majd az atádiak hálóját. HIáiba, .a vércse,még­is csak atádi gyerek. — Látjuk, Laci, maga с-.зк Nagyatá­don járt. Biztos meg Jkarí fürödni. — Tévednek, szerkesztő sparttárs. mert nemcsak Átadón1 voltam. Es az a fürdő, jobban mondva hideg zuhany sem én rám hatott legkellemetlenebbül, ha­nem a marcaliak középhátvédjére. Tud­ják. már Szent-iakab-on is azt csiripelik a verebeit, hogy a fiatal játékosnak ku­­tyabaja. Úgy beszélik, csak ürügy volt számára, hogy a lábára esett a vaskö­­teg, mert abban spekulált, hogy esetleg nem kerül fel az NB IJI-ha a csapat, ajk­kor ő otthagyja a földművesszövetkeze­­tet. meg Marcalit, is és elmegy más vi­dékre. Ezért is sántikált oly nagy ügy­­buzgalommal, amíg Marcaliban . járt. Bár amint mesélik, csak Marcaliban volt sánta a fiú. Látták ugyanis' így sé­rülten vígan táncolni őt a balatonpar­­ton. Altkor nem is lehetett észrevenni, hogy fáj a lába. Egyébkért ő maga mu­tatta nekem a lábát és mondottá, hogy nem dagadt, de mégis 'érzi«. — No, cs maga mit érez, Laci? — Azt, hogy a fiú most már megbán­ta. hogy krfkkeskedett. Annál inkább, mert a bősz edzó. akármennyire is öreg legény, úgy kivágta a zsákot ott а ко’-' zéphátvéd helyén, mintha nem is lenne szüksége az ifjú Utánra. Persze lehet, hegy ma a Dózsa-mérközésen mégis csak a fiatal középhátvéd játszik, aki­nek jó lecke volt ez az utolsó két hét. amikor láthatta, hogy i senkinek sincs bérelt helye и csapatban. — Könyörgöm Lacikám, valamit a más sportágbeliekről is. — Am legyen. Tudja, hol a legna­­gvobb az öröm manapság? Elárulom. Szintén Marcaliban. Mégpedig nem is a listavezető labdarúgó szakosztály, ha­nem a birkózók házatáján. A bátor, s igen népszerű edző. no és a lelkes bir­kózó-gárda csaknem tombolt örömében, amikor a hasonló nevjj fiatal birkózó, akit a legnagyobb tehetségnek tartanak Marcaliban, nyugatról hazatért. Az Ifjú birkózó örül, hogy vége a lágeréletnek. Az edző pedig annak,- hogy nem ve­szett kánba több mint egy éves munká­ja, amiken felnevelte n kis Tombort. — Hát ez öröm is, Laci. — Ez igen, de amit a kaposvári Rí kóczl-pályán vasárnap láttam, ая a ka­posvári sörivóknak egyáltalán neat. A szurkolók úgy beszélik, hogy a Rákó czi-pályán gyűszűvel jmauk a sört. Meg is jegyezte egyikük, hogy • be­szervezi az állatni kereskedelmi fel­ügyelet dolgozóit Rákóczi-drukkeraek Azt mondják, ezzel a sportkör is Jól jár, meg a szurkolók Is. — Ez igaz, de azt azért ajánljuk, maga ne menjen a gödörben az Italos pavilon felé, mert megjárja. — Én viszont azt mondom; hogy sörösök előbb megjárhatják #/r arcsi félénken állt a konyha­­** ajtóban. Hirtelen, dörgő han­gon förmedt rá a háziasszony: — Mit ólálkodsz megint itt? Rendbe tetted már az istállót, te vakarcs? Igenis... — Akkor eredj, hozz paréjt a malacoknak a kertből. No, lódulj már... Karcsi vézna teste megremegett e szavak hallatán. Világoskék, nagy szemeit lesütötte, s szégyenlősen hátrált a konvhaajtótól, mint a ki­vert kutya. Még a kapunál is hal­lotta az asszony átkozódását. — A nyavalyás éhenkórász, ál­landóan csak zabálna. Talán üdül­ni vettük ide, azt hiszi ez a lóbélű. Reggel megilta azt a nagy bögre so­ványtejet, ami két malacnak is elég lett volna egy evésre. Aztán elvitt magával két nagy birsalmát egy darab kenyérrel a legelőre. És már megint enne... Majd adok, csak várj!... Itt megtanulod, hogy nem lehet ingyen élni. A fene a koszos famíliádat... Xz a szitkozódás korbácsütésként irrte Karcsit. Kis szíve remegett, s keserű könnyek gurultak végig sá­padt arcocskáján. De csak ment, s parancsot teljesítem. Azt nem is sejthette, hogy édesanyja csak te­hénőrzésre adta őt Nagy Ignácék­­hoz. Ezért járt neki egy öltöny ru­ha és egy pár lábbeli a gazdatol. No, de a tehenek legeltetése nem töltötte ki az egész navot. Ki kel­lett hordania az istállóból a trá­gyát, s friss almot tenni az állatok alá. Aztán vizet kellett húznia az állatoknak meg a konyhára, s pa­réjt szedni a malacoknak. Estefelé pedig a tyúktojást kellett össze­szedni a polyvásfészerben, meg a kocsiszín padlásán. Mert a gazda­­asszony rendetlen baromfiai min­denfelé elhagyogatták a tojásokat. £s még a ház egyetlenkéje, Pist.vu зет hagyta nyugton. Mindig csú­folta. Ezt csinálta most is, amint Karcsi visszatért a kertből, egy natv véka paréjt cipelve. Nagy karéj kacsazsíros ke­nyérrel a kezében, teletömött száj­jel kiabálta Karcsinak csúfolódva: Ugye kéne, mi?... De te ilyent rom кщtsz... Te vakarcs vagy, neked cmk a maradék jár... he-he-he... A KIS CSELÉD Karcsi gyűlölettel nézett a gye­rekre, s hogy viszont bosszantsa amazt, gyorsan odabökte: — Mit csúfolódsz? Hiszen nekem kétszer akkora zsíroskenyeret adott édesanyád az előbb... No csak ez hiányzott. Pistyut majd megemésztette az irigység. Dinnye-forma arca olyan vörös lett, mint a paprika, s bőgve rohant be a konyhába, anyjának szemrehá­nyást tenni. Erre az asszony fel­kapta a moslékkeverő fát s harago­san, szitkozódva rontott a kis cse­lédre. — Hogy merted bántani a Pis­­tyukát, te gyalázatos? Mindjárt ki­szorítom belőled a szuflát. Te haz­­zug csibész... A megijedt szolgagyerek ügyesen elugrott az ütés elől, s a nagy da­rab fehérnép az ütés lendületében úgy felbukott, hogy csak úgy túrta az orrával az udvar kemény föld­jét. Mire nagy nyögések és szit­­kozódások közepette feltávászko­­dott, Karcsi már a szérűskertben egy mogyoróbokorban ült. — Megállj csak te koldús fajzat. Várj csak... jaj a fejem ... Majd kézre jössz még... Behoz a gyom­rod, — rikácsolta az asszony, s a lezúzott orrát tapogatta. Karcsi nevetett is, meg kesergett is magában. Örült, hoay a gazda­­asszony póruljárt. De félt a holnap­tól. Mert ha reggel a fejesnél ösz­­szetalálkcznak a gazdaasszonnyal, akkor az irgalmatlanul bosszút áll. Dehát mit tegyen? Haza se mert menni, mert még azt hitte volna az édesanyja, hogy rosszasága miatt zavarták el. Nem, nem akarta ke­seríteni az édesanyját. Meg hát odaveszne a bére, az új ruha — gondolta. Hej, pedig\ \de nehezen várta, hogy új ruhát kapjon. Még sohsem volt új ruhája. Mór csak egy hete volt vissza a szolgálatból. S akkor teljesülhet a vágya... S nem is tágított. Az esti homályban, csendesen beosont az istállóba és a. sötétben kitavogatta a függőágyhoz támasztott létrát, s felkapaszkodott. Gyorsan bebújt vackába és hama­rosan álomba szenderült: Elnyomta a fáradtság és az éhség szédülete. Л/f ásnap reggel a gyomra éb­­rcsztette fel. Rettentő éh­ség fogta el... Lekászálódott pók­hálóval körülfüggönyözött fekhe­lyéről, s a szőlőskertbe szaladt. Le­hasalt egy szőlőtőke mellé, 's két marokkal tömte a félérett gyümöl­csöt láztól égő ajkai közé. Amint észrevette, hogy a reggeli nap gyér sugarai rávetődtek libabőrös lábszá­rára, összerázkódott. Ekkor érezte igazán, hogy elnyűtt, kék dressze és vászonnadrágja már nem védi meg a testét a hűvös őszi szél­től. Mezítelen lábfejét lilás-kékes­­re csípte a hideg. Hűvösek voltak már a reggelek. Ahogy meglátta a gazdaasszonyt, amikor a tejeskannával a kezében elhagyta az istállót, összeszedte ma­gát. Sietve kiterelte a jószágot, hogy mielőbb távolra jusson Nagyék por­tájától. Csak estefelé találkozott a gaz­­dáékkal, mert egész nap a vásáron voltak. Éppen a jászolhoz kötözte a jószágokat, amikor Nagy Ignácz fényes, vikszos csizmája alatt meg­dobbant az istálló kövezete. Karcsi összerezzent és félénken pislogott a kefebajúszos, csontosképü gazdára, amire az nyájasan biztatni kezdte: — No, ne félj... gyere csak ide... ugye többet nem teszed csúffá a gazdaasszonyt. — Nem... — rebegte Karcsi... — Akkor m.ost megnézheted az új ruhádat... Meghoztuk a vásárról... No, gyere... A A gazda oldalán mint egy hü­■f*- séges eb, akinek megbocsá­tottak, felballagott Karcsi a kony­hába. A gazdaasszony is szinte nyá­jas volt. Egészen más, mint teg­nap. Gyere csak, te rosszpénz, mondta az asszony mosolyogva. — Nézd mit hoztunk neked a vásár ­ról, -Karcsi elbűvölve nézte az aszta­lon kicsomagolt nadrágot és ka­bátot. Valóban új volt és szép barna. Igaz, hogy csak olcsó cérna­anyagból varrták, de ehhez Karcsi nem értett. Pontos, hogy az övé, neki hozták... Szerette volna «fel­próbálni, de nem merte kérni, hogy engedjék... — Nézd csak — szólt a gazda, s egy pár szurkos vászonnal talpalt svábkapcát tartott a kezében — ez meg a lábadra lesz... Ez jó meleg ám, jobb, mint a cipő... De ez­után szorgalmasabb légy és fogadj szót a gazdaasszonyodnak. — Most pedig menj — vágott köz­be az asszony és szedd össze a to­jásokat. Karcsi úgy ugrott a parancsra, mintha dróton rántották volna. Végtelen boldog volt, s mint egy paripa, nyargalt át az udvaron, egyenesen fel a kocsiszín padlásá­ra. Fűtötte a remény, hogy ha gyor­san összeszedi a tojásokat, magára veheti az új ruhát és meggémbere­­dett lábára húzhatja a jó meleg gyapjúkapcát. A padláson izgatottan kereste a szénában a tyúkfészket. Esze ágában sem volt óvatoskodni. És egyszer csak rémülten vette ész­re, hogy zuhan lefelé... Amint a kemény földhöz ütődött, rettenetes fájdalom hasított a karjaiba és lá­baiba. Nagyot, keserveset nyögött, aztán végtelenül jajveszékelt. Mire a gazdáék odaszaladtak, már a szomszédok is összecsődültek a te­hetetlenül fetrengő kiscseléd köré. — Óh, te szegény gyerek. No, ebből már nem lesz em­ber soha... — Hamar az orvoshoz... Ilyen sopánkodó, sajnálkozó han­gok röpködtek az összesereglett szomszédok között. Nagy Ignác ijedten nyálábolta fel a földről a jajveszékelő gyereket és rohant vele a ház felé. Óvatosan lefektette a sezlonra s vigasztalta, hogy mindjárt orvoshoz viszi. Erre lépett be az asszony, aki először a. férjére förmedt, aztán a gyereket próbálta csitítani, szigorú szavak­kal: — Ne ordíts annyira, te szerencsét­len — sipítozott az asszony — hi­szen nem döglesz bele, na ... Mind­járt rendbejössz... Áthívom a Liza nénit, majd az helyreigazítja a csontjaidat. T iza néni ott is volt egy perc ■*-/ alatt és kezdte tapogatni, majd erősen maszírozni, csavargat­ni a gyerek csuklóit. Liza néni a kórházban tanulta ezt a mestersé­get valamikor, még fiatal korában, amikor hosszú ideig betegeskedett. Sikerült is a csuklókat helyre il­leszteni, de addigra már Karcsi tel­jesen elalélt, eszméletlen lett. Nagy­­né vöröshagymát nyomkodott a gyerek orra alá, hogy észhez térjen. Eközben Liza néni megállapította, hogy a térdkalácsokkal nem tud mit csinálni, mert azok összetörtek. — Tegyenek ecetes, vizes ruhát a csuklóira is, meg a térdeire is, — mondta Liza néni, — hogy na­gyon meg ne dagadjanak s aztán hozzák gyorsan az orvost, míg ko­molyabb baj nem lesz. Eközben Karcsi mcigához tért és keservesen sírt, nyögött. Nagy gazdát furdalta a lelkiisme­ret, de felesége nem tágított: — Fogd be a lovakat és visszük — rendelkezett az asszony, — de nem ám az orvoshoz... Haza az anyjához. Én nem érek rá vesződni vele... Megkapja a bérét és men­jen Szűrné halálsápadtra vált, amikor meglátta szerencsétlenül járt fiát a kocsiderékban, ölébe vette és keservesen sírt, záporoztak a körty­­nyei, amint vitte be a szobába. Drága kis gyermekiem, csak ne adtalak volna oda szolgálni — zokogta el-elcsukló hangon. Az Is­ten verte volna meg ezt a nyomo­rúságot, hogy ennyife kínozza az embert. — Édesanyám! Hát az új ruhám? — nyögte a gyerek, s könnybelábaflt szemeivel kérdően meredt édesany­jára. Milyen új ruhád, édes fiam? — Hát amit ma vettek a gazdaék a vásáron — nekemJ... Űny látszik nem. hozták el a kapzsiak — suttogta szipogva Szűr­né, miután nem lelte a kis ruhát. Majd vigasztalni nróbálta gyerekét. — Ne búsulj, édes fiam, mire meggyógyulsz, lesz neked szép áj ruhád. J7~ arcsi egész éjszaka lázálmá­­ban az új ruháját kereste. Édesanyja meg csak sírdogálva ült ágya mellett, s azon töprengett: itt áll a tél előtt‘ hét gyérekkel, öz­vegyen, kenyér nélkül és ruha nél­kül, honnan vegyen pénzt orvosra. SZŰCS FERENC

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom