Somogyország, 1957. február (2. évfolyam, 26-49. szám)
1957-02-05 / 29. szám
Kedd, 1957. február 5. SOMOGYORSZAG ____________ 3 íffy is lehet racionalizálni ? Megtörténtek a racionalizálások a Böhönyei Sertéstenyésztő és Hizlaló Vállalatnál. Megtörténtek és ebben nincs is semmi kivetnivaló, hiszen ezzel a kormány rendeletének tettek eleget. Hogy a végrehajtásban nincs sok köszönet, az egyszer bizonyos. Legalábbis ez a véleménye annak az öt embernek, akik úgy érzik, nem igazságosan és nem méltányosan jártak el velük szemben. S ez nem tréfadolog! Szerintük a böhönyei sertéstenyésztőnél más szervek megkérdezése nélkül Ormai Kálmán főkönyvelő, és Radnai József csoportvezető hajtotta végre a 30 százalékos létszámcsökkentést, részrehajló módon, úgy, hogy a saját érdekeiket nézték csupán, de nem a dolgozókét. Elbocsátották Egervári Emilnét, egy háromgyermekes anyát, akinek bár férje is keres, öttagú család él kettejük alig kétezer forintjából. Ráadásul Egerváriné rokkantsági táppénzen van jelenleg. Elbocsátották Pozsgai Lászlónét is, akinek öthónapos kisgyermeke súlyos beteg, s emiatt odahaza van táppénzes állományban. Futó József, a vállalat munkaügyi vezetője szintén hasonlóképp járt. Futó feleségét és beteg leányát tartja el és racionalizálásakor még arra sem hivatkozhattak vele szemben, hogy megszűnt munkaköre. Watty Alicének négyhónapos babája van. Őt alacsonyabb munkakörbe helyezték egy olyan pusztára, ahol se rendes lakás, se bölcsőde, se üzemi konyha nincs. Orvos is csak tíz kilométerre. Pedig sem a gyermek, sem az anyja nem egészséges. Tóth Józsefnét mostanában operálták' rákkal. De sorsát’sem ez. sem az nem befolyásolta, hogy gyermekei és beteg édesanyja az 6 munkájára vannak rászorulva. Tóthné eddig iktató és portás volt, most pedig egy lakhelyétől hat kilométerre eső üzemegységbe helyezték konyhalánynak. / S kik kerültek helyükbe? Pozsgaíné utóda Harnóczy Jánosné lett, akinek családtagjai is mind jól keresnek, Futó helyébe Fábián József lépett. Nőtlen ember, egy jómódú parasztcsalád egyetlen gyermeke. Watty Alicét Benkovics István váltotta fel, mert addigi munkaköre megszűnt. Böhönyén véget értek a racionalizálások. A Sertéstenyésztő Vállalat mintha azonban túllőtt volna a célon. Az emberiesség, a humanitás, a megértés és a segítés szándékát ennek az öt embernek esete egyáltalán nem igazolta. Jó volna, ha még egyszer utánanéznének a dolognak és mentenék, ami még menthető — öt ember, öt család nyugodt, biztonságos életét. „Legyen máskor is szerencsénk” Sokat írtak már az üjsáqok egyes vendéglátóipari dolgozók udvariatlanságáról, a vendégekkel szembeni •türelmetlenségéről. Arról viszont keveset írtunk, hogy vannak olyanok is, akiket dicseret illet munkájukért, türelmükért. Ez valahogy nem volt szokás. Megszoktuk azt, hegy csak a hibákról, a rosszról beszéljünk, a jóról hallgattunk, mert azt természetesnek vettük. Ezt szeretném most pár sorban pótol-Balatonbogláron utaztunk a minap keresztül. Magszomjaztunk, betértünk egy pohár italra az egyik kis vendéglőbe. Hogy mi volt a neve a vendéglőnek, arra már nem emlékszem. Italbolt-e vagy falatozó, csak annyit tudok, hogy vezetője a közszeretetnek örvendő »Üreg Sipos«. Kicsi a hely, sok a vendeg, de senkinek sem kell hoszszú ideig várakozni. Sípos bácsi hol a pénztárnál adja ki a blokkot, hol pedig a vendégek kiszolgálásánál segít. S ezt azért teszi, mert amellett, hogy végtelenül udvarias a vendégekkel, szereti is vendégeit. Persze ez kölcsönös. A vendének is végtelenül szeretik a mindenkivel szemben udvarias üzletvezetőt. Nem fogyasztottunk sokat, rövid ideig tartózkodtunk a kis vendéglőben, Sipos bácsi mégis az ajtóig kísért bennünket és utánunk szólt: »Ha erre járnak, legyen máskor is szerencsénk«. Jól estek ezek a szavak, régen hallottunk ilyet. ígérjük Sipos bácsinak, ha arra járunk, meglátogatjuk, mert végtelenül jól esett az az udvariasság és szeretet, amelyben bennünket, de valamenynyi betérő vendéget részesíti. Február 15-ig be kell jelenteni a borkészletet sz A kaposvári megyei pénzügyőri parancsnokság felhívja mindazokat a bortermelőket, akik a bortermésük bejelentésére vonatkozó kötelezettségüknek ezideig nem tettek eleget, hogy legkésőbb folyó évi február hó 15-ig a bejelentésüket feltétlenül tegyék meg, mert ellenkező esetben a bejelentést elmulasztókkal szemben a pénzügyi szabálysértési eljárást alkalmazzák. AZ C/JSAQÍRÓ jeqyzetéből Nyurga, fiatal ismerősömmel régóta vitatkozunk országos és helyi dolgokról. Nyíltan, őszintén megmondjuk egymásnak véleményünket. A vita akkor érdekes, ha egyik fél sem akarja ráerőszakolni saját álláspontját a másikra. Ismerősömnek kedvenc témája az október 23-mal lezárult, korábbi hibás múlt, a tévedések, bűnök bírálata. Ami rossz volt, le kell faragni, el kell vetni — ez az én szilárd álláspontom is. Azt mondja ő: híve a szocialista rendszernek, de nem örül annak, hogy itt vannak a szovjet csapatok. Megvallom őszintén, én is jobban szeretném, ha a proletárhatalmat saját magunk is meg tudnánk védelmezni azoktól, akik a saját elnyomó rendszerük visszaállítására spekulálnak. Ismerősöm értelmiségi ember, származása a munkásosztályhoz kapcsolja. A minap ismét találkoztunk. Nagyon meglepett, milyen lelkendezve újságolta — előző este hallgatta a külföldi rádióból —, hogy az amerikai kongresszus nagy szótöbbséggel megszavazta Eisenhower doktrínáját. Bízhatunk — mondta 6. Sajnálkozva fogadtam a bölcselkedést. Hát még mindig nem tanult, még most sem látja, mi van a háttérben. Nem tudja, hogy a Nyugat fegyverkezése a zsarnokság kiterjesztését jelenti más' népekre? . Tudjak, milyen aránytalanságok voltak keresetek és keresetek között a múltban. Ilyenről példálóztak a múltkor a csurgói fodrászüzletben is. A vasbolt vezetője — héttagú család feje — panaszolta, milyen kevés a fizetése, ugyanakkor a szövetkezet szénafelvásárlója fele munkával és felelősséggel kétszerannyit keres, mint 6. Aránytalanság, gondoltam, és elhatároztam, utána járok, s megtudom az igazságot. Felkerestem a földművesszövetkezet irodáját, így tudtam meg, hogy a panaszosnak igaza volt. Adatokat kértem s kaptam. A számok a következőkről tanúskodnak: 1956-ban áruforgalom a vasboltban: 3 619 136 forint, a szénafelvásárlásnál: 637 749 forint. Most nézzük, milyen bért kapott a vasbolt vezetője, milyet a szénafelvásárló: Szabó István boltvezető 15 040 forintot, Cserti János felvásárló 24 171 forintot, még ezután kap kb. 7 ezret, összesen: 31171 forintot. Ez bizony nagy különbség, de lássuk, mit dolgozott érte a boltvezető és mit a szénafelvásárle? A mérleg itt is a vasboltvezető javára billen. A vasboltvezető a 15 040 forintot az esztendő 4 12 hónapsa alatt kereste, alapfizetéssel, prémiummal együtt. Állandóan közel egymilliós árukészletért fele!, könyvel, számadásokat vezet, kiszolgál és 1—2 mázsás vasdarabokat emel. Minden parasztember tudja, hogy a szénafelvásárlás kaszálás után. kb. június elején kezdődik, s az esős őszi hónapokra befejeződik. Cserti János tehát legfeljebb 6—7 hónap alatt keresett több mint 31 ezer forintot — a havi átlag így kb. 5000, 12 hónapra elosztva pedig 2500 forintra rúg, s még így is kétszerese Szabó István fizetésének. Nem, nem Cserti János »bűne« a nagy kereset, hanem azoké, akik törvényesítették e szembetűnő aránytalanságot. Jogos tehát a szövetkezeti alkalmazottak elégedetlensége. Mert így bizony nem érvényesül a »mindenki munkája szerint« szocialista elv. »Takarékoskodj a pénzzel és anyaggal!« — hányszor hallottuk ezt a jelszót. Nos, ha valamikor, akkor most igazán mérhetetlen szükség van arra, hogy ahol csak lehet, öszszehúzzák a nadrágszíjat, s csak arra költsön az állam, amire nagyon muszáj. Igaz, hozzáláttunk már a nagy államapparátus leépítéséhez, ie még korántsem ért el ez a kívánt határhoz. A feladatok, az irodai adminisztráció a felére csökkent аз ötvöskónyi tanácson is, míg a létszám majdnem a régi maradt. Az elnök, titkár és adómegbízott még csak talál magának munkát, de mit adminisztrál a negyedik fő? Szerintem ilyen kis községben bőségesen elegendő lenne egy titkár, egy elnök és egy adóügyi megbízott. A negyedik úgyis csak unatkozik, ezért felesleges. Nagyon jól tudják ezt a helyi elvtársak is. No, de mit csináljunk, nem ők döntenek ebben, dönt helyettük a járás, azon felül dehogy kapálóznának a több munkaerő ellen. S vajon hány ilyen ötvöskónyihoz hasonló példát találnánk még a megyében! De sok forintot meg lehetne takarítani évente az államnak! V. J. — Elkészült a Magyar Vöröske reszt javára felülnyomott »Munka«bélyegsorozat hat értéke. A Vöröskeresztes bélyegeket már árusítják a postahivatalban. A Képzőművész Szakszervezet felhívása. A Képzőművészek, Iparművészek és Művészeti Dolgozók Szabad Szakszervezete ‘felkéri tagjait, hogy átigazolás céljából, sajál érdekükben sürgősen jelentkezzenek a szakszervezet helyiségében (Budapest, VI., Gorkij fasor 38.) Csak beszélnek róla... ?! Bosszantó a vízellátás! Hát hogyne: most, a dermesztő télben kielégítő és jó — mondják mindenfelől — a tikkasztó kánikulában pedig a rossz nyelvek szerint várható, hogy megint hiányt szenvedünk Akkor hiányzik majd, amikor a legjobban kellene. Ez a fordított arányosság csupán abból adódik — mondják a vízügyi szakértők —, hogy télen jóval kevesebb az igény, no és a csapadékosabb téli időszak kedvezően befolyásolja néhány vízszegény kűtunk vízmenynyiségét. Nos, magától jön a gondolat: több kutat, és növeljék meg a meglévők kapacitását! Úgy látszik, a szakemberek is erre gondoltak: a Cseri úti vízműveknél három új kút vízbekötésével igyekeznek emelni a vízmennyiséget. Ez a nyár folyamán naponta mintegy ezer köbméterrel több vizet jelentene. Uj megoldást keresnek a 4-es számú fácánosi vízmű üzemeltetésénél is. Az eddig itt működő, úgynevezett búvárszivattyús rendszer, sajnos, nem a legjobban vált be — egyrészt a terület homokoltsága, másrészt az időközben beállott 23—24 fokra emelkedő vízhőfok miatt. A tervek szerint itt a kompresszorozási eljárással lehetne kedvezőbb eredményt elérni, Ennek a módszernek az alkalmazása napi 600—700 köbméter víztöbbletet jelentene. Ezek bizony nem rossz tervek, és talán némiképp — legalábbis ideiglenesen — meg is oldanák p nyári csúcsfogyasztás válságát. Korántsem látjuk azonban ilyen megnyugtatónak azt, hogy a tervek meg is valósulnának. Az Országos Ivóvízellátó Szolgálat ugyanis az évek folyamán már túlságosan is belejött a szebbnél szebb ígérgetésekbe. És az eddigi tapasztalatok alapján félő, hogy 157-ben ismét egy újabb szép ígérettel gazdagodunk. Pedig Kaposvár lakossága most már tettekre is szomjazik. A limonádéízű ígérgetések csak növelhetik, de semmiképp sem csökkenthetik a szomjúságöt — és főként nem a vízhiányt. A Kaposvári Vízügyi Igazgatóság is szeretné, ha felsőbb szerve már nemcsak beszélne a tervekről, és nem majd, hanem már most fenne megvalósításuk érdekében vklamit. Mi is ezt szeretnék. Vajmi jó lenne, ha idejében meglátnék a tetteket is. ,-di Hogyan vehetünk részt idegennyelvű tanfolyamokon ? A régóta mutatkozó nyelvtanulási igény kielégítésére a Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat Kaposváron és a járási székhelyeken megindítja idegennyelvi tanfolyamait: német orosz, angol, francia nyelven külön a kezdők és külön a haladók számára, esetleg a jelentkező dolgozók kívánsága szerint más nyelvekből is A tanfolyamok február 15-én indulnak és négy hónaposak. A tanfolyamokat a legjobb szaktanárok vezetik, heti két órában. Egyhavi tandíj 20 Ft, melyet havonta előre kell befizetni, az else részletet a beiratkozáskor. Beiratkozni február 10-ig lehet a TTIT Megyei Titkárságán Kaposvárott (Tanítóképző Intézet, Bajcsy-Zs. utca 10., földszint, telefon 21—61.) reggel 9 és délután 6 óra között. A járási székhelyeken, a középiskolákban lehet jelentkezni, Fonyódon és Barcson az általános iskolában. A beiratkozáskor más összeget nem kel! fizetni. TTIT Megyei Titkársága. Menjünk? Ne menjünk? Hova? Merre? Mikor? Ezek a gondolatok, kérdések tobzódtak bennem napok óta. Itthon pillanatnyilag nehézségekkel birkózunk, hisz országunkat nagy vihar söpörte végig a közelmúltban, gazdaságilag nehéz helyzetben var. az ország, mely érint millió és millió családot is. Jugoszlávia szomszédos állam, sokfelé száraz a határa. Jó volna kimenni, hisz most ott könnyebb, vagy talán Ausztrália, Anglia, Olaszország vagy Amerika? Mi is lenne jobb? Majd meglátjuk. Hátha elfognak? De hiszen szabad a határ. Ha másikor nem, de éjjel könnyen átjutunk. Ott meg már úgy is tárt karokkal várnak, örömmel, szeretettel fogadják a magyarokat. Korlátlan lehetőségeik. Egy hideg, fagyos hajnalban útrakeltünk, gondoltuk, ha majd nem tetszik, március 31-ig úgy is visszajövünk. Csikorgott a hó a talpunk Яб1дц(е el, nem a< érdemes / Levél B. 3,-néhez Kedves Asszonyom! Találkozásunk. nemrégen történt, így biztosan emlékszik rám. Igaz, nem személyemre, hanem arra az esetre akarom emlékeztetni, amely találkozásunkkor történt. Akkor a körülmények miatt nem tudtam véleményemet elmondani, így egy kissé késve, levélben írom meg őszintén, amit akkor éreztem. Hogyan is volt? Esteledett, amikor vonatunk a Keleti-pályaudvarról Győr felé kiindult. ön gyermekeivel, a huszonkét hónapos öcsivel, és a négyéves Évivel abban a fülkében foglalt helyet, ahova én is előzőleg letelepedtem. Ahogy hosszú utazásokkor lenni szokott, megindult a beszélgetés. Mindenki • elmondotta, hova, milyen céllal utazik, ön is elmondta, hogy Győrszentivánra utazik, hozzátartozói látogatására ... Ezt mondotta nemsokkal később az igazoltató, az utazás célia után érdeklődő karhatalmistáknak is... Beszélgettünk, gyorsan elrepült az idő. Megérkezett a vonat Győrszentivánba, s Ön gyermekeivel együtt elbúcsúzott, leszállt, mint aki megérkezett céljához ... Néhány nap múlva visszafelé utaztam. Győrben egy kisebb embercsoportot katonák kísértek ki a pesti vonathoz. — Disszidálni akartak — mondotta egy jólértesült. S a kis csoportban önt pillantottam meg gyermekeivel. A vonatban a véletlen, vagy a sors akarta így, ismét, egymással szemben ültünk, ön ott elmondotta, hogy Igen, disszidálni akartak. Úgy mondotta, férje után akart menni, aki hetekkel azelőtt búcsú nélkül elhagyta családját. Győrszentivánról gyalog, gépkocsival, vonattal eljutottak Mosonmagyaróvárig. Ekkor már tízen voltak. Ott egy szélhámos kezébe jutottak, aki vállalkozott arra, hogy fejenként kétezer forintért kocsival elviszi Önöket a határig. A kocsi el is vitte Önöket egy darabig, majd a kocsis azzal, hogy a határ már csak pár száz méter, sietve eltűnt. Pedig hol volt akkor még a határ? Sokáig mentek, bolyongtak, amíg határőrök érték utol önöket, így került vissza ön is a Budapest felé induló vonatra, megtörve, fáradtan, pénz nélkül. — Aljasak az emberek — mondotta ekkor, s ezt nem tudom, kire értette. A kocsisra, vagy pedig arra, aki a határőröket figyelmeztette... Kedves Asszonyom! ön ott a vonatban minden megbánás nélkül, sőt mintha kissé büszkén mesélte volna el kalandjait. Pedig nem volt mivel büszkélkednie. Talán azzal akart dicsekedni, hogy két apró gyermekét magával akarta vinni a bizonytalanságba? Mihez kezdett volna velük, ha esetleg sikerül is átjutnia a határon? Én szégyelltem magam Ön helyett is, szégyelltem magam és csak azt tudom mondani, hogy rosszul cselekedett. Higgye el, nem volt érdemes elmenni a bizonytalanságba egy olyan férfi után, aki képes volt elhagyni családját . Ezt azért is mondom, mert a napokban Jugoszláviában jártam és ott beszélgettem nagyon sok menekülttel. Többek között L. S. budapesti lakossal is, aki felesége keresésére indult. Persze, nem találta meg. S most, ezerszer megbánva, hogy erre az útra vállalkozott, visszatért hazájába. Ez a kaland nagyon sokba került Önnek is. Vonatköltség, szállodák, no meg amit a szélhámos kicsalt Öntől is. Ezen a pénzen gyermekeinek és magának is sok szükséges holmit tudott volna vásárolni. Remélem, tanult ebből. Az ön történetét és L. S. példáját azért írtam meg, hogy gondolkozásra késztessem azokat, akik talán most készülnek arra, hogy elhagyják hazánkat. Azért, hogy gondolkodjanak és né kergessenek délibábot, és ne a bizonytalanságban. hanem itt hazánkban keressék meg boldogságukat, jobb életüket ... Szalai László alatt. Hova menjünk? Még pontosa« nem tudjuk. Egyelőre irány, Gyéké- 1 nyes. Kattog a vonat, futnak a mezők, rajtuk sok színes álom végig hömpölyög. Marcali—Somogyszob—Gyékényes. A vonat kényelmes, az utazás izgalmas. A gyékényesi vasútállomáson leszálltunk és gyerünk az első ismerőshöz. Majd ő megmondja, »hol a lyuk a zsákon«. Meg ne próbálják! Lehetetlen az átkelés — mondták keserű arccal. A válasz nem volt kielégítő. Gyerünk tovább a faluba, arra talán könnyebb lesz. Aztán igazoltattak bennünket — rokonokhoz megyünk, stb-t mondtunk. Bekísértek bennünket az őrsre, ahöl hamar kiderítették utunk valódi célját. Akkor furcsa érzés fogott el — nem a félelem, egészen más, sokkal rosszabb. Két kisgyermek — 12—13 évesek lehettek — kuporgott az őrszoba egyik szögletében. Hát ti is disszi^ dúlni akartok, kérdeztem tőlük. ; Szemlesütve, kesernyés mosollyal л mondta az egyik —, »igen, de nem a sikerült, a fene egye meg«. Belépett j egy hadnagy és a gyermekekhez fora dúlt. A szüléitek tudják, hogy szökini akartok? — Nem... — böki ki 4az egyik. És vajon isiihez kezdtetek é volna idegen földön, ahol sem egy i filléretek, sem meleg szobátok, sem > egy igazi magyar barátotok nin£ csen? A szívem nagyot dobbant erf re a kérdésre én sem tudtam volna •választ adni. Rápillantottam testvé- 1 reimre, anyámra. Az ő . szemükből [ is-' kibuggyant a könny, s ezeknek a könnycseppeknek mái* millió új gon. iolat volt a szülője. ( Hova is indultunk? A nagyvilágba? (Mit is akartunk tenni? Elhagyni hazánkat, ahol születtünk, nevelked> tünk, ahol éltünk gyermekkorunk- I ban, ahova rengeteg szép emlék köt I bennünket, ahol körülöttünk min- I Jenki magyar? » Elhagyni a meleg, drága családi > otthont, szüléink és magunk keze * munkájának eddigi gyümölcsét? 'Mindent, amiért eddig éltünk, küz' főttünk? Igen, sorsunk néha mostoha, de küzdeni kell mindenkor, hogy ml magunk, magyarok teremtsük meg [magunknak, magyar földön az édes ! hazát. , Vajon megoldás ez, ha a nehézsé> gek elől mindenki megfutamodik? I Sajnos, minden érzésem, gondola' tóm nem tudom papírra vetni, még 'csupán annyit: Magyar haza Csak ' magyar földön van. KISS JÓ7SEF, Egv a sok közül, aki ismét magyar akar lenni.
