Somogyi Néplap, 1956. október (13. évfolyam, 232-257. szám)
1956-10-21 / 249. szám
Vasárnap, 1956. október 21. SOMOGYI NÉPLAP I Cikkek a vidéki értelmiség helyzetéről Van ma értelmiségi kérdés hazánkban? Van és nem csak azért, mert erre a párt Központi Vezetősége most határozatot hozott. Ez csak megvilágította az elég bonyolulttá vált helyzetet, még azok előtt is, akik nem helyeselték e probléma felvetését. A határozat megjelenését követő idő igazolta az értékelést. Az értelmiség zöméből — amint azt a különböző ezzel kapcsolatos értekezletek mutatták —- igen nagy vitalitást váltott ki. Természetesen teljességre nem törekedhet, de e cikksorozat hozzájárulás kíván lenni a vidéki értelmiség problémáinak megvilágításához és a nyomában meginduló vitaírásokkal együtt az értelmiség egységének kialakulásához. Ez nélkülözhetetlen. A politikai problémák A régmúlt értékeléséhez... Abban az időben sokan nem, ma már mindenki — maga az értelmiség is — leszámolt a »középosztály«-legendával. Különösen a vidékiek tudják. hogy ez csak illúzió volt. A valóságban egész tehetségüket, egész életüket egyes kiváltságosok érdekeinek vetették alá, vagy az »állam« fukarul fizetett napszámosaiként szolgálták a népet. (Hogy aztán az is jól szolgálhasson.) Jól élt akkor az intelligencia? Igen, jól. Azaz relatíve jól. A néphez képest igen, de uraihoz képest? Emberi életet élt. Kis házat tudott szerezni, volt ruházata, ennivalója. Civilizált volt, mert az értelem mindig civilizál is. Hegy volt köztük, aki szerencsét csinált házassággal, törte- téssel? Ez természetes volt abban a korban. Sznobokat, parvenüket, szülőtagadókat szült a kiemelkedés vágya. Mi is volt a »középosztálv«-ideoló- gia alapja? Sok mindent belemagyaráztak már ebbe, sokféleképpen értelmezték az »osztály« tagjai is. A legfőbb dolog: az elkülönülés. Elkülönülés a jobbak szerint : hogy elhatárolják magukat a kiváltságosoktól és a néphez közeledhessenek, vezetőik lehessenek. Elkülönülés az árulók szerint: hogy elhatárolják magukat a néptől és az urakhoz közeledhessenek. Ki tudja, mennyi sok jószándék és emberi hit veszett el megosztottságukból, mennyi időnek kellett eltelni, amíg a nép bennük is csak a »nadrágosokat« látta és felemás törekvéseikből »úri huncutságot« vélt kiolvasni. A magyar értelmiség ritkán talált egymásra, nem ismerte fel mindig a nép igazi törekvéseit, nem bízott a munkásosztályban (tisztelet a kivételnek) s így ritkán tudott vezetője lenni, vagy vele harcolni az első sorokban. Akkor még kevesen tudták, hogy egyek a néppel és nem különbek nála. A Horthy-fasizmus és a háború utolsó évei mutatták meg, mennyire szétszabdalt politikailag, eszmeileg, gazdasági érdekek szerint a magyar intelligencia városban, vidéken egyaránt. A győzelem után Szemben ülünk B. I. és Sz. J. elvtárssal. Mindketten értelmiségiek, állami vezetők. Hozzájuk tartoznak egy járás értelmiségiéi. Az általános politikai megállapításokon túl az emberi méltóság megsértésének súlyos eseteit mesélik el. N. L. p-i tanító esete: K. L. járási szakmaközi titkár gyűlést ment tartani a községbe. Az emberek nem jöttek össze. Talán mert nem volt jól megszervezve, vagy dologidő volt. K. L, azonban kisütötte, hogy ennek a tanító az oka. Másnap behívattatta a járási székhelyre, ahol úgy kivallatták, hogy több napig tartó sérüléseket szerzett. (Mellesleg K. L. már rég nem párttag és vezető.) — Mondjuk, hogy ez a szélső eset. De a jellemző volt a hivatalok és a vezetők részéről a rosszindulat, a kételkedés. Az ilyen szélső esetek pedig megfélemlítettek bennünket. Nem mertünk — mint azelőtt — összejár- ni, megszakadt köztünk még az a kapocs is, amely hellvel-közzel megvolt. Hangunk — amelyre adtak minden faluban — elhalkult és nem mindig a mi hibánkból. Társadalmi szükségességünket szakterületeinkre korlátozták, s e szempontból helyünket elfoglalták mások, vagy el sem foglalták. Nem mindig azok, akik arra illetékesek lehettek volna. — Persze ez fokozatosan történt — veszi át a szót Sz. J. Háttérbe szorításunk a tekintély csökkenéséhez vezetett szakterületeinken is. Volt idő, amikor a DISZ-titkárnak nagyobb szava volt, mint a nevelőnek. A pedagógusnak pedig előírtak mindent, új módszerek tömegét kellett átvenniük kipróbálás nélkül és anélkül, hegy magát a pedagógust is átneveltük volna. A régit leromboltuk vagy csak azt akartuk, újat eleget nem tudtunk adni, s ha adtunk, túl gyorsan, átmenetek nélkül. — Megbízhatóak voltunk-e? — folytatja B. I. — Nem tekinthettük magunkat annak. Funkcióba állításnál nem a tehetséget vették számításba mindig, sokkal inkább a »származást« (zárójelben mondom, mert 99 százalékban mi is a népből származtunk), a helyezkedést, a pártállást. Félreértés ne essék: volt egy időszak, amikor ez szükséges volt, és a csúcsokon ez nélkülözhetetlen. De alul nem mindig volt szerencsés a választás. Mert mi is történt? Voltak, akik. egy reggel felébredtek és rájöttek, hogy ők mindig marxisták és kommunisták voltak. És ezek érvényesültek. — Hazug légkör alakult ki közöttünk. A karrieristák, a talpnyalók érvényesültek, a jutalmakat és dicséreteket ők vágták zsebre, a tehetség pedig hátulmaradt és félreállt. Mindezt pedig növelte az egyre növekvő intrika, az irigység, a gúny, a lenézés. Senki se higgye, hogy ez világnézeti harc volt. Ez ökölharc volt, világnézeti mezbe öltöztetve. Végül ez osztott meg bennünket teljesen. — Bennünket alakítottak ezek a jelenségek. Láthatóan nem jó irányban, bár kifelé ez csak passzivitásnak tetszett. Nem akartunk mi szocializmust? De igen. De nem így. Hittük és akartuk az egységet, de mit is tehettünk volna ezért, ha magunk is megosztottak, többen megbántottak is voltunk. Gondoljuk csak meg: mi, akik közel vagyunk a párthoz, akik minden körülmények között bíztunk a helyes kifejlődésben, mi beszélünk így azokról az időkről. Mit gondolhattak, érezhették azok, akik nem voltak és ma sem marxisták, akik, ha egzisztenciájukban nem is, de önérzetükben voltak megsértve. — De nem akarunk túlzásokba esni. Tudjuk, hogy a párt központja sohasem hozott értelmiség ellenes határozatot, az ünnepélyes deklarációk hangsúlyozták az összefogás fontosságát, a régi és új értelmiség megbecsülését. Valahogy azonban a gyakorlati építés során, az éberség, az osztályharc kiemelésével alul elsikkadt á dolog. Tudjuk azt is, hogy alakult Kossuth-díj, hogy bizonyos értelmiségi rétegek életszínvonala igen jó. Elég-e ma ez a tudat? —jA tény az, hogy tíz évvél a felszabadulás után az értelmiség, ha más előjellel és más körülmények között is, ugyanúgy nem mutat egységes képet, ugyanannyira megosztott, mint azelőtt. Pedig egységesnek kellene lennie, ha nem is teljesen, de megközelítőleg, legalább is a legfőbb célok és az azokhoz vezető utakat illetőleg. Nézzük a mát is... Jellemzi-e ma az értelmiség hangulatát az a latin idézet, amelyet B. I. mondott: »Timeo Danaos et dona ferentes«, azaz: félek a görögtől, ha ajándékot ad is? Ne mondjunk se igent, se nemet. A valóság ennél sokkal bonyolultabb. Vannak közömbösek a politika iránt és vannak párttagok közöttük; vannak sértettek és jutalmazottak; jól- szituáltak és kevéssé megfizetettek; jóindul&túak és gáncsoskodók, kötelességtudók és minden fegyelmet megtagadók, öregek és fiatalok, családosok és magánosok. Lehetetlen, hogy mindenki egyformán szemlélje a magyar valóságot. Nem lehet a problémát leegyszerűsíteni az egyes értelmiségiekkel szemben elkövetett hibákra, nem lehet figyelmen kívül hagyni a fejlődés tendenciáit, a zökkenőket, az ideológiai buktatókat. Viszont nem lehet mindent a forradalom szükségességeként beállítani sem. A párt és az államvezetés sokat tett ezelőtt is és tesz különösen ma az értelmiségért, bár tehetett volna többet is. Az értelmiségiek zöme látja ezt és jóindulattal figyeli a demokratizálódási folyamat érvényre- jutását. Úgy gondoljuk, nem lehet bagatellizálni azokat a jeleket, amelyek ezt bizonyítják: a TTIT-ben. a népfrontban, a műhelyekben és falun dolgozó értelmiségiek aktivitását, segítőkészségét. Aki ezt nem látja, az akarva, nem akarva tagadja az értelmiség nemzeti jelentőségét az e d- d i g i építésben. Márpedig ezt tagadni lehetetlen. A szellem fegyverei, főleg az exakt tudományoké, teljesen csak most tudtak igazán méltó szerephez jutni. A nagyobb probléma azonban itt is, de más ágakban is, az emberekben lévő ideológiai b,'- zonyt a lanságban van. S ez látszik »Timeo Danaos«-nak. A tíz év nem volt elég a bizonyosságra. A szaktudományok vezetői és végrehajtói még nem lettek szocialisták mindnyájan. Működésükben nem kaptak elég bizonyságot elméleti téren a mi tanításainkból, sem szakmájuk, sem általános politikai vonatkozásokban. Ez feltétlenül nyilvánvalóvá vált számukra a XX. kongresszus után. Útkeresés folyik a szakterületeken, bizonyos értelemben függetlenedési törekvés a n a p i politikától. Helyes ez a tendencia? Feltétlenül helyes lesz, ha nem jelent elszakadást a valóságtól, a párt alapvető céljaitól, ha emberi szempontból közeledést jelent a párthoz és a néphez, nem pedig távolodást. Hogy menjünk tovább? A sok értelmiségivel való beszélgetés után nyugodtan elmondhatjuk, hogy politikai értelemben a KV róluk szóló határozata hidat jelent a múlt és jelen között, tisztulási folyamat kezdetét főleg világnézeti téren, s mindkettő jó reményt a kedvező jövőre. Miben is lehet megjelölni az út teendőit? Úgy, ahogyan ők mondották: állítsuk vissza a bizalom légkörét. Mivel? Állítsuk őket a csatasor élvonalába, ne másodrangú szerepeket bízzunk rájuk. Ne csak származás, hanem tehetség is döntsön a pozíciók odaítélésénél. Emberi módon foglalkozzunk problémáikkal, ne lehessen hozzájuk nyúlni elfogult vélemények alapján, komoly tárgyalások nélkül. Teljes bizalmat kérnek — teljes egyenjogúság alapján. Ne csak a beosztás legyen a tisz-; telet alapja (az» is!), hanem a kor, a becsületes munka is. Szüntessük meg a hazugság légkörét a munka alapján való elbírálással, a talpnyalók háttérbeszorításával. Türelmes és megértő nevelést várnak, nem durva ráhatást, mert mindenhez idő kell, még a ma megértéséhez is. Ideológiai segítségnyújtást sürgetnek, a túlzások lefaragásával, a nemzeti haladó hagyományok figyelembe vételével. A párt- és állami funkcionáriusok is nyíltan és bizalommal közeledjenek hozzájuk, ne összehúzott szemekkel vizsgálják minden mondatukat. A döntéseknél mindkét oldalt hallgassák meg és fülük legyen érzékeny a tartózkodóbb, de őszinte vélemények megértésére. Az érintkezésben nagy szavak nélkül, pózok és szólamok nélkül találkozzanak. Kérjék, sőt sürgessék véleményüket minden kérdésben. Vitázzanak szabadon, ez mindegyikőjük hasznára válik. Óvjuk tekintélyüket. Az államhatalom falusi szervei tekintsék őket is elsőknek, bizonyos értelemben vezetőknek. Az állami vezetők beosztottjaikhoz való viszonya több legyen a hivatalosnál. A szakvezetésben a gazdák közé sorolják őket is, valóban felelősei lehessenek szakterületeiknek, mert: »tedd tönkre más tekintélyét, a magadét is tönkre teszed« — idézi latinból Sz, J. És végül kérik az anyagi egyenlőtlenségek megszüntetését. De erről később bővebben. Vajon lehetetlen kívánságok ezek? Nem. ezek nagyrésze már holnap megvalósítható. Csak élnünk kell az érzéssel, amely most mint a meleg áraid véaiglüktet az ország ütőerein. Mindenkin múlik, hogy a pórusokba is eljusson. _______Csákvári János C ttak beívelünk? A XX. kongresszus nagy tisztulási folyamatot indított el. Mindenütt, ahova eljutott annak idején, szabadulni akarnak a leqfőbb rossztól: a személyi kultusztól, s annak minden jelétől az elnevezésektől, a szobrok tömkelegétől. Országszerte utcaneveket változtatnak meg. A sztálinvárosiak kérték városuk nevének megváltoztatását ... És Kaposváron méq nem találtak más utcanevet... Vajon a magyar történelemben nem voltak nagy alakok, akik érdemesek lennének, hogy utcát nevezzenek el róluk?... És a Megyei Tanács dolgozói még nem vették észre, hogy felesleges a tanácsterem előtt a Sztálin-mellszobor, az alapzatával együtt?... Miért nem veszik már le? Maradjon csak ott egyedül Lenin elvtárs, nem baj az, ha nem is lesz szimetrikus az előtér. Mert sokan járnak az utcán is, a szobor előtt is naponta, s a gondolatokat nem lehet visszatartani... A NÉPFRONT FÓRUMA A bizalom kibontakozásának idején Örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy hozzászóljak Gazdá Jánosnak, a Hazafias Népfront Somogy megyei Bizottsága titkárának múlt vasárnapi »Mi a teendő nk a nemzeti egység kiszélesítésében?« c. cikkéhez. Gazda János mondanivalójában vitát nyit azt illetően, hogy miként tudnánk kiszélesíteni és egyben elmélyíteni a Hazafias Népfront nemzeti egységet építő és megszilárdító, aktív1 tevékenységét. Hála Istennek, örvendetes erjedés indult meg népünk életében. Azért örvendetes ez, mert az erjedés mindig megtisztulást jelent. Ebben az erjedési folyamatban megmozdultak népünk olyan hatalmas tömegei is, akik eddig — talán indokolt félelmük miatt — nem hallatták szavukat. Népünk felszabadult építő erői elrendezésének korszakát éljük. Mindenütt — sajtóban, üzemekben, hivatalokban, testületi alkalmakon, vonaton — erről folyik a szó. Valami nagyszerű új van születőben... Az a gátlásokat nem ismerő bizalomteli egység, mellyel az elmúlt évek igen komoly tanulságai alapján keressük azokat a megoldásokat, melyek egész népünk javát szolgálják. A jelszavak, az adminisztratív intézkedések magukban nem elegendők egy nép boldoggá tételére. Az előbbiek akárhányszor üresen harsogták túl népünk jogos panaszait, az utóbbiak pedig akárhányszor népünk feltörő konstruktív erőit szorították vissza a tehetetlenségbe. Hazafias népfront-mozgalmunk eddigi munkásságánál és eredményeinél sokkal többre hivatott. Léte és tevékenysége valóban népünk idegrendszere hivatott lenni, mely minden hibát meglát, minden panaszt meghall, finom műszerként mindenütt keresi és megérzi a hibák forrását — bírál, javasol —, de a gyógyítás és építés szolgálatában haladéktalanul cselekszik is. Sajnos, eddig úgyszólván a népfront-bizottságok tagjai próbáltak fentiekben helytállni több-kevesebb odaadással, de nélkülöztük a mozgalomban tömörülök széles tömegeit, melyek valóban éreztették volna áldásos jelenlétüket és munkájukat a nemzet testében mindenütt. Sokkal több jóakaratú ember van, mint gondoltuk és — sajnos — előítéleteink alapján próbáltuk megállapítani, ki az, aki összefogó munkánkban használható és ki nem. Félre tehát az előítéletekkel és tegyük meg mi az első lépést a bizalom jegyében azokkal szemben, akiket éppen bizalmatlan és sokszor szeretetlen, sőt türelmetlen magatartásunkkal tettünk bizalmatlanokká és hallgatagokká. Ne azt keressük, ami elválasztott egymástól, hanem ami ösz- szeköt! Legyünk megelőzőek a segítségadásban olyan kezdeményezéseknél, ahol világossá válik a becsületes igazságkeresés és a megoldások útjának felismerése. Sok bepótolnívalónk van! A személyi kultusz idején tömegek sínylették egyesek hibás elgondolásainak következményeit. Demokratizálódó életünkben vétkes ellentmondásként jelentkezett a »milliók egyért« elve ahelyett, hogy hatalmas tömegek jó lelkiismeretének szava és* építő hatalma érvényesülhetett volna egyesek téves, de mindenáron érvényre juttatott elgondolásaival szemben. Adósai vagyunk tehát népünknek azzal, hogy közös, egybevetett erővel találhassa meg azt a jobb utat, mely járhatónak bizonyul országépítő népünk valóságos felemelkedéséért vívott erőfeszítéseink között. Csak egységben alkothat nagyot és maradandót a nemzet. A Hazafias Népfront eme egységet építő munkája során találjuk meg azt a módot, hogy szívéből szeresse az egész nép azt, amit épít. Tekintse valóban magáénak azt, amit alkot, melynek védelméért bármely pillanatban, minden áldozatra készen síkra száll. Közeledjünk egymáshoz a segíteni akarás igaz szándékával. Hallgassunk meg minden panaszt és keressük meg a gyökerét. Sohasem ítéljünk az igazságtól, mert ha félünk kimondani, joggal félemlít meg bennünket az igazság. A hibák feltárása és leleplezése egyben ítélet is azok felett. De az ítélet sohasem önmagáért van, hanem a jobbért, ami számára utat nyitott, mint megszívlelendő tanulság. _ A jobb megtalálása a hálás öröm mindnyájunkat összefogó erejét ébressze fel bennünk és ne azi aesopusi mese szamarának indulatát, mellyel még egyszer rúgni akar a haldokló oroszlánon. Akarjunk meggyógyulni! Az együttélés folyamatának van egy nagy kísértése. Éspedig az, hogy egyesek nem akarnak meggyógyulni. Nézetük szerint, érdemes megakadályozni sebeik gyógyulását, csak azért, hogy megmaradjon a seb, amire hivatkozni lehet. Ami továbbra is alapja annak, hogy a nagy együttestől távolmaradva, panaszos hangon indokolhassák ezt. A begyógyulni nem engedett sebek általában közösségünk életétől távoleső, egyéni célok rugóit leplezik. Az ilyen, sebeiket begyógyulni nem engedő és a gyógyíthatat- lanságra hivatkozó emberekhez is közelítsünk szeretettel és emlékeztessük őket arra, hogy népünk gyógyuló életének vérkeringésébe bekapcsolódva — a tiszta lap elvén — új és a gyógyulás örömétől teljes fejezete kezdődhet életüknek. Személyválogatás nélkül indul a Hazafias Népfront népünk tömegei felé. Indul! — És nem statikus mozdulatlansággal várja a tömegek közeledését. Fogadják szívesen, akikhez érkezik. Tegyük félre életünk sok vívódásban fényesre harcolt obiigát »de« szavának ellenvetéseit és a sok esetben indokolt »jóllehet« megengedő kötőszóval. becsületesen akarjuk az e^vség építését népünk és benne önmagunk boldogságáért, nemzetünk életének valóságos felemelkedéséért! . A bizalom kibontakozásának idején valami nagy jo megvalósulását várja népünk. Ez a jó nem bűvös pálca lendiilésére jön létre. Ennek megvalósulása mindnyájunk megbonthatatlan egységben kibontakozó elhatározásából, és aktív cselekvésének drága gydmöl- cseként jelentkezhet. Ezt akarja segíteni a Hazafias Népfront a ,io- akaratú emberek millióinak bevonásával. . A bizalom szikrái ott világítanak népünk egységtörekveseinek hatalmas máglyája alatt. Keltsük életre az egybeforrasztás eme románt tüzének lángjait, melyekben egy nemzet lelknsmerete tisztulhat meg és egy alkotásra termett nép építő erői acelozódhatna meg az »együtt—egymásért« elvének ellenállhatatlan megvalosu áSola' Nyáry Pál ref. esperes, a Hazafias Népfront Megyei Biz. elnökségi tagja _____ N éhány szó a pártoktatásról Kinyitottuk pártunk ablakait, változás lesz a pártoktatás területen pusztuljon a rossz, áprodott levegő, napfény, világosság, egészséges friss levegő kell ahhoz, hogy tanulhassunk. Közöny, unalom ülte meg eddig a tanulók agyát, lelkét. Mert kétlaki életet éltünk, más volt a szeminárium, és más volt az élet. Ezért volt az, hogy tanulók legtöbbje nem tanult, hanem hallgatott. Ahol én tanultam, a »Magyar párttörténet konferencián« (pedig ez a jobbak közé tartozott) számtalanszor előfordult az, hogy a tanulók nagy része órákon, sőt két-három konferencián át hallgatott, egy szót sem szóltak a témához, pedig nálunk funkcionáriusok is tanultak szépszámmal. Most, hogy szűnőben van és bízunk abban, hogy végleg meg is szűnik a szeminárium és az élet közötti különbség, bizonyára gyökeres is. Legyen életteljes, őszinte, igaz es nem elvont, dogmatikus, és ferdítésekkel teli a szeminárium, akkor napról napra gazdagítani fogja életünket, munkánkat. A pártoktatás nem bólogató jáno- sckat. de tanulni, segíteni, építeni vágyó kommunistákat és párton kívülieket neveljen. Csak akkor tölti be új hivatását, ha ezt a célt el tudja érni. Hatalmas, új, gazdasági, politikai és kulturális feladatok előtt állunk, melyeket csak ta*nult. világos eszű, jól felkészült munkások, parasztok és értelmiségiek tudnak elvégezni. A marxizmus—leninizmus az élet tudománya, iránytű az élet gyakran viharos tengerén, iránytű a labiriniránytű, könnyen eltéved. Jól tudjuk, a marxizmust tanulni, de általában tanulni nem könnyű dolog, de semmit sem adnak ingyen, ami érték, így a tudást sem,, meg kell érte küzdeni: tanulni kell. Már többször beszéltem arról, hogy mi, idősebbek valamikor milyen veszélyes utakon és áldozatok árán jutottunk a tanuláshoz. Az új tanévben sokkal jobban, mint bármikor, vitákra, véleményekre, tényekre, aktivitásra, szellemi bírókra lesz szükség. Persze mindig a tiszta marxizmus—leninizmus alapján. Ehhez pedig tanulásra, felkészültségre, tudásra lesz szükség. Éppen ezért írásomat Lenin szavával végzem: »tanulni, tanulni, tatus rengeteg bonyolult útjain, nek nem lesz tulajdonában Aki- nulni!« ez az Somogyi Pál
