Somogyi Néplap, 1956. szeptember (13. évfolyam, 206-231. szám)
1956-09-16 / 219. szám
Vasárnap, 1956. szeptember 16. SOMOGYI NÉPLAP t VITASSUK MEG MEGYÉNK KULTURÁLIS ÉLETÉT A MÁSODIK LÉPÉS HA A SZÍNHÁZI EMBERT sorsa és hivatása ismeretlen városba vezeti, mielőtt útrakelne, keres ve-ku- tat az emlékezés Baedeckerében, vajon mit tud arról a vidékről s népéről? — így tett e sorok írója is, midőn a tavasz vége felé aláírta szerződését mint dramaturg, a kaposvári színházhoz. S milyen csekély, majdnem semmi volt a kutatás eredménye! Egy ifjonti, érzelmes kaland a vasútállomáson átutazóban és egy levél arról, hogy vége a kalandnak. Dehát a dramaturgnak más a szerepe, mint a színésznek, aki egyetlen estén, egy mozdulattal, a szív mélyéből feltörő hanggal — mondattal — teremti meg odfeadó közönségét. A dramaturgnak azonban még mielőtt egyet lépne a város kövezetén, tisztában kell lennie annak szellemi múltjával és jelenével, hiszen csak így építheti fel a színház műsortervét, így szólhat bele hathatósan a terület irodalmi-művészeti életébe. Mert ezért van, ez a feladata! Az emlékek gyér sorát tehát szükség szerint váltotta fel ezután a könyvtári munka. Lázasan, de hasztalan kutattam a katalógusban helyi irodalmi lap után, majd buzgón olvastam a Somogyi Néplapot, de fogadkozásokon, szalmaláng lobbanáso- kon kívül alig valamit találtam. — Nem — gondoltam — ez nem lehet az igazi kép. Hiszen a Néplap vasárnapi számában fel-felcsillan egy-egy érdekes, vonzó szín, elhangzik olykor egy költői szó. Miért nincs hát folyóirat, sem írócsoport, s még irodalmi matinéknak is miért nincs nyoma? Pedig ez a dallamos szépségű vidék már magában is alkotásra serkent. Erre járt egykoron Csokonai és Kaposvár ihlette a Dorottya írására. A közelben élt, s merengett Berzsenyi és Takács Gyula, siheder- korom harcostársa is itt van. Hát legalább ő? Miért nem támadt körülötte már valami vért-tollat serkentő mozgás?! Vagy Oblomov szürke egykedvűsége szállta volna meg itt mind á lelkeket? — CSÜGGEDNEM MÉGSEM SZABAD — határoztam el, mikor végre augusztusban vonatra szálltam. Különben akár el se utaznék. Elindulok arról a pontról, ami van. Elkezdem a munkám a színházból, amely egy esztendeje már — így, vagy úgy — de működik, melyben estéről-estére felgyúlnak a lámpák s költők szavát művészek ismétlik, hogy általuk szebbé legyen a világ, s gazdagabb a nép, amely hallja. A színház tehát van és jobbá lehet. Ehhez minden feltétel rendelkezésre áll. — Legyen ezért az alap a színház! -— döntöttem, s bemutatkozó látogatusaimat megkezdve, reggelenként mintha csak jelkép és programként tettem volna, a színházból indultam el. Azt hittem, kézlegyintéssel fogadnak s még annyi becsülést sem kapok, mint ami a jószándékú idegennek kijár. Nem így történt. Szívesek az emberek erre Somogybán. Alig kezdtem mondókám- ba, a megyei népművelésnél, a TTIT-nél, a múzeumban, s mindenütt, ahol jártam, máris szavamba vágtak: megcsináljuk! — Hát akkor csináljuk! — lelkesedtem kéretlen, de naiv próféta módján. Csakhogy erre a barátságos ábrá- zatok egyszerre megnyúltak s a szájak anyagi korlátozásokról és sok egyéb gátról szóltak. — S vajon ezek áthághatatlanok? — kérdeztem. — Nem, nem — tiltakoztak hevesen az illetékesek. — Csak éppen elkezdeni nehéz. Napoleon jutott ekkor eszembe, aki egyszer ezt írta (vagy mondta, nem tudom): «Nem ér messzire, ki nem vágyik messzire.« — S a mar- sallbotról is mondott valamit. S hogy ezek a somogyi emberek messzire vágynak, annak magam voltam eleven tanúja. A TTIT értelmiségi vitájára gondolok. Mennyi erő feszült itt a feltörő szavakban! — Mennyi pompás gondolat szabadult fel a lassan- lassan felszabaduló atmoszférában. — Hiszen ezek az emberek azt akarják, amit akarniok kell: a szabad emberi élet keretei közt az egyetemesen magyar s ugyanakkor sajátosan helyi színezetű kultúra művelését. CSAK ELKEZDENI NEHÉZ!_ Hát akkor kezdjük el a színház fix pontjából, s egyre nagyobb hatósugárban kiterjesztve öleljünk fel mindent és mindenkit, aki ezt a kultúrát szolgálni akarja és tudja. Van a színháznak műsorfüzetre engedélye. 16 nyolcadrét lapocska bemutatónként. Legyen ez az irodalmi folyóirat bölcsője. Igazán csak bölcső, amelyet az élet rendje szerint hamarosan kinőnek íróink. Mert ki is kell nőniök. Miért töltendők ki a műsorfüzetet felesleges lapjait poros színészanekdotákkal, erőltetett »elvi« cikkekkel, s azokban problémákkal, melyek nem problémák többé, hiszen százszor megoldották azokat? Adjunk inkább helyet e lapokon íróinknak. A hely kevés, — de mégis hely, melyen lábunkat megvethetjük. így azután e lapocska körül természetszerűen tömörülnek az írók, megered hangjuk, — tollúk, megnyílnak, kikívánkozik belőlük az értékes mondanivaló és egy idő után természetesen messzebbre vágynak. De addigra elkezdődött valami. Csak folytatni kell! S az már jóval könnyebb. Mert egymásba tették kezüket a somogyi írók, már készen áll a csoport és szilárd végre a keret. Nincs is többé szükség a bölcsőre. Az eredmény pedig mindenkit tettekre serkent: még a hivatalos pénzszekrényen is megnyílik egy részecske. Ugyancsak a színházból kell elindulnunk az irodalmi matinékét illetően. Erre már az igazgatóságnak meg van az elgondolása: klasszikusokon kezdi, hogy eljusson a maiakhoz, végül a helybeliekhez. Ennek persze előfeltétele, hogy egymásba tegyék végre kezüket a somogyi írók. Kell-e ehhez ankét; konferencia, — elnökkel és hozzászólókkal? — Nem hiszem. Nem nagy szavakra, de kis és határozott cselekedetekre van itt már szükség. Magyarán: írnia kell annak, aki tud s aki évek, évtizedek óta nem jut levegőhöz. S MIT ÍRJUNK? Egyelőre mindent, ami a hallgatás éveiben belénk szorult. Mert a hallgatás az írónak olyan, mint a lisztnek a légmentesen záruló láda. Vagyis mindkettőnek egyképpen halál. A liszt a ládában megdohosodik, a csendbeburkolt író értelem és akart nélkül dohog. Ha majd felszabadulnak az energiák és íróink kiírták magukból a múlt képeit, akkor következik a somogyi irodalmi élet új, igazi szakasza. A sajátos profil. Milyen ez, még pem tudom. Az időnek kell kidolgoznia. De semmiesetre sem valamiféle etnográfiai csodabogár, melyről messziről lesír a dilettantizmus. Olyannak kell lennie ennek a profilnak, hogyha majd valaki bárhol az országban kezébe vesz egy könyvet, az első lapokról biztosan megérezze: ezt somogyi ember írta. Még akkor is, ha történetesen nem So- mogyról írta. Provenceben műveltek egykoron ilyen nagyszerű irodalmat. S Debrecenben is volt valami ehhez hasonló a Füvészkönyv keletkezése ideiében. De egyelőre ne ábrándozzunk a ködös jövőről. Tegyük fel inkább, hogy elindultunk Most már nem az első, — de a második lépés következik: az írók egybe teszik e kezüket, — ankétozás és fogadkozás nélkül, s belenőnek a színházadta szerény bölcsőbe. Aztán ismét léphetünk egyet. Majd amikor köszönettel elvetjük a bölcsőt. Egyelőre ennyit! Pedig már most is sok egyéb kívánkoznék ki belőlem. Dénes Tibor. Tündéről A néző szemével a Csongor és Különösen csiklandó érzés a kíváncsiság, hát még, ha az ezreit leikéből egy pont felé szökken. Ez a pont a színház, a mi Csiky Gergely színházunk. Milyen színdarabbal mutatkozik be vajon a színház,i városunk által örömmel üdvözölt új vezetősége, régi és ú; szereplőgárdája? — kérdezgettük egyre, kissé szomorkásán pillantva vissza a tavalyi, valljuk be, igen rosszul megválasztott Szép Juhász- né szezonnyitó előadásra. S aztán, megjelentek a Csongor és Tündét hirdető plakátok és velük együtt a főtcsóváló kétkedés. Én is kételkedtem, más is kételkedett — tehát nem szégyenlem magamat annyira, mintha egyedül sopánkodtam volna azon, hogy: — talán mégsem volt helyes a Csongor és Tündével kezdeni, mert ez meghalad ja, minden viliszínüseg szerint színészeink művészi képessé- gi ■'(, “naga a színmű sem alkalmas minőin ízlés, vagy legalábbis a v bbség ízlésének kielégítésére. Ez utóbbi aggodalmamat részben most is fenntartom, az előbbiért pedig ünnepélyesen és nyilvánosan bocsánatot kérek színházunk minden egyes művészétől. A nyilvános főpróbát volt alkalmam megtekinteni. Köszönet érte. Az első pillanattól, a legutolsóig élvezhettem a Kaposváron eddig még nem igen tapasztalt, tökéletes rendezés biztos és nyugodt légkörét. Németh Antal dr. rendező munkáját kiváló karmesteri tevékenységhez hasonlíthatnám. Szinte láttam a levegőbe lendülő karcsú karmesteri pálcát, amivel életre varázsolta Vörösmarty ezerszólamban csörgedező csodálatos rímeit. S e verssorokhoz a háttér, Pekáry István díszlettervei, az illúzió olyan tökéletes, hogy már a függöny első szétválásakor a mese kellős közepébe pottyan a néző és benne élt a függöny végső össze- csapódásáig. Ehhez hozzájárult Farkas Ferenc, — a színházi zenekar által kiválóan megszólaltatott sokszínű zenéje. A mesejáték tartalmáról nem kívánok szólani, a szereplőkről igen. Kitűnő színpadi jelenség a Csongort alakító tehetséges Csurka, László. Szereptudása, mozgása jó. Egyedül orgánuma az, ami az első pillanatban kissé meghökkenti a nézőt, mert az amint magasabb régiókba csap, mikor szenvedély fűti át, elfátyolozódik és nem tisztán érthető. Pedig hanganyaga megfelelő lenne, ha helyesen bánna vele. A színpadra libbenő Pálfalvi Éva kecses, finom és mintáén mozdulata tündéri. Sajnos, nála is — néha — a versek, a halhatatlan Vörösmarty-rímek elsikkadnák. Egyszóval játszik, alakít, méghozzá jól, de az érthetőség rovására. Ma, amikor még a leghíresebb operaénekesektől is joggal megkövetelik a tökéletes és érthető szövegkiejtést, prózai színészeknek még nagyobb súlyt kell erre helyezniök. A rút és gonosz, félelmetes és gyűlöletet okádó Mirigy tökéletes alakítójának, Málonyai Editnek még most is tapsolok. Bevallom, mikor a színlapon megpillantottam nevét, kicsit összerezzentem, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy ebbe a nehéz szerepbe teljesen bele tudjon olvadni. Láttam már nem egy alakítását, néha nagyokat nyeltem, mikor »túljátszottá« szerepét (ami úgy látszik, a rendezés hibája volt) és féltem, hogy ez a feladat még nagyobb túlzásokba taszítja majd. Boldog vagyok, hogy tévedtem. Hátborzongatóan hiteles alakítást nyújtott. Ifjúságom Mirigye, gyermekkorom álmait iszonyatba fullasztó boszorkány volt minden ízében, minden mozdulatában, minden hanglejtésében. Kiforrott, nagyszerű színészi teljesítményt nyújtott. Oh, — Körösztös Istvántól egy pillanatig sem féltem, sem én, sem pedig a közönség. Nem is csalódtunk. Balga szerepét élte és nem játszotta, ami annál dicséren- dőbb, mert hisz mesejáték hőst elevenített meg ízesen és zamatosán. Méltó párja volt Farkas Anny, Ilma megszemélyesítője. Kedves hangjával, tűzrőlpattant mozgásával levendula-szagú légkört varázsolt maga köré. Hadd beszéljek most a három ördögfiókáról: Tóth Béláról, Kom- lös Istvánról és Tordy Gézáról Már az első pillanatban, amidőn beviháncoltak a színre, a legapróbb mozdulatuktól kezdve a legröpkébb kurjantásuktg a legördögibb ördögcsemeték voltak. Nem tudnám megmondani, melyik volt közülük a legjobb, mert mind a három egyformán pajkos, gonosz- kodóan kedves, bámulatraméltóav ügyesmozgású alvilági kamaszgyereket állított elénk. A kalmár alakítója Homokay Pál ismét bebizonyította, mint már annyiszor, hogy színész a javából. Szép, zengő orgánuma is alkalmassá teszi e kimondottan jó szavalót igénylő szerep megoldására. Szabó Imre, a fejedelem szerepében nem sokkal maradt mögötte. Mindenki kíváncsian várta a tüdős szerepében első ízben bemutatkozó Zách János igazgatót. S amint megszólalt, éreztük hogy kiforrott, érett, nagyszerű színészt nyert vele városunk. Mozdulatai kidolgozottak, hangja érces, játéka pedig egy kiváló, nagy művész alakítása. Remélhetőleg, a színházTRAVIATA Iphonsine Plessís virággal díszített sírkövétől, megrázó naplójától Dumas Kaméliás hölgyéig, s ettől Verdi csodálatos zenéjéig, a Traviatáig kellene felmérnie a film kerettörténetének az utat. Költött történet. Akik előtt még ismeretlen a Traviata zenéje, azok tán érdeklődve figyelik Dumas és Verdi párbeszédét. De akinek emlékezetében ismét felzeng a Traviata csak egyetlen akkordja, az ha tehetné, gyorsítaná a filmkockák pergő váltakozását, hogy mielőbb felsírjanak a hegedűk, s az első felvonás előjátékának légies hangszínű, halk, lassú hegedűszava, előrevetítse Violetta történetét, a haldoklás gyászzenéjét. A naplót forgató Verdi előtt elmosódik a szoba, csak a szemeket, Alphonsine Plessis - beszélő, muzsikáló szemeit látja, s lassan felzeng az előzene, felsír gyengéden a szerenádszerű, a Traviatában sokszor visszatérő szerelmi vallomás zenéjének dallama, hogy a vonósok szenvedélyes kitöréséig fokozza Verdi gondolatát Violetta mély, igazi érzésvilágáról. Aztán változik a kép. Mint köny- nyű pezsgőmámor, szökell, gyöngyözik a zenekaron a táncosütemű muzsika, röpködnek a mondatok a társaság ajkán, s Violetta — a sokat élt, sokat tapasztalt félvilági nő megismeri Germont Alfrédot, aki már régóta rajong érte. Most a könnyed zene ütemein simogató szavak szállnak Violetta felé Alfréd ajkáról. Aztán Alfréd gyöngyöző pohárral kezében köszönti az életet, az élet örömeit, a bort, a szerelem mámorát: ’■‘■Csak szédülj, csak szédülj a borba, a mámorba, szürcsöld a kéjt hölgyed ajkam .. .« Ifioletta átveszi a dalt, majd a kórus, az egész társaság ajkán zeng a dal. Keringő ütemei szállnak, de Violetta hirtelen elsápad, rosszul érzi magát, s pihenni vonul szobájába. Alfréd utána 'megy, s a szenvedélytől lüktető szerelmi vallomás motívumai csendülnek fel, amikor szerelmet vall Violettának. »Átjárt a vágy, mely szent, mely végtelen, Fölgyúlt a vágy, mely a szívben rejtve él. Rejtelmes, édes, rejtelmes édes álom, álom, pokol a szívnek, pokol a szívnek vagy égi kép.« Violetta még védekezni próbál. A vendégek távoznak, s az asz- szony az erkélyen szabadulni akar az új, a szokatlan érzéstől, s a könnyelmű szív féktelen mámor á- L nak vérpezsdítő akkordjait zengik a hangszerek, de aztán az erkély alól felhangzik isimét a szerelmi vallomás dallama, Alfréd éneke, s az asszony nem tudja elnyomni többé érzéseit. * * * A Párizs melletti házban boldogan él Violetta és Alfréd. Violetta szabadult könnyelmű, régi életétől, de most Alfréd apja jelenik meg, aki először úgy kezeli Violettát, mint holmi démont, aki fiát tönkre teszi, de aztán meggyőződik arról, hogy nem közönséges nővel áll szemben. Most már lágyxbb a zene, az apa gyengédebben könyörög a lánynak, adja vissza a fiát. Violetta kétségbeesetten tiltakozik, a zene szenvedélyesebb lesz, de aztán csendes, lemondó kettőssel zárul a jelenet, Violetta lemond Alfrédről. Levelet ír, s elhagyja a házat. Alfréd már csak apjával beszélhet, s felsír a szív- hezszóló, megható románc az apa ajkáról, aki sír fia után: »örök búbánatban él, fejét ellepte a dér, téged oly epedve vár, nincsen egy jó napja már.« j motívumok csendülnek_ a zenekaron, ismét együtt a társaság, akik előtt Alfréd megy sérti az összeroskadó Violettát. Megrázó, fájdalmas dallammal tárja fel lelkét Violetta Alfréd előtt, majd Verdi egyik legcsodálatosabb motívuma, a különböző ellentétes érzelmek kórusa zeng fel, amely egy halk, szinte suttogó epizóddal megszakítva — megrázó végakkordokkal zárul. * * » Violetta halálos betegen fekszik. Mindennel leszámolt, miközben a zenekaron édes, fájdalmas hegedűszó, majd jajongó figurákon és didergő trillákon a közelgő vég, a leszámolás fortisszimója zúg fel meg-megszakadva, hogy vissza,térjen a suttogó pianisszimóig, s így haljon el a harmadik felvonás élőzenéjeként. Kint a farsangi tömeg féktelen érzékiségi dallama zúg fel, s Violetta Alfrédot várja. De már késő. Violetta menthetetlen. A hozzá visszatérő Alfréd karjában tör ki belőle a keserű vád, a hihetetlen, de már hiábavaló hatalmas élnivágyás. A váltakozó párbeszédet az előjáték gyászzeneszerű akkordjai kísérik, Violetta feláll, és halkan, mégegy- szer, utoljára sír fel a szerelmi vallomás most fájó akkordja. Violetta szép szopránját most az agónia kapkodó, megrázó dallamnélküli szavai váltják fel, — csak a szerelmi vallomás halk zenéje festi alá szavait. Még fellobban benne az élnivágyás, de aztán holtan hanyatlik a pamlagra. Még- egyszer felzúg a zene, s a »Traviata« szíve megszűnt dobogni. _______ —nt—1 igaz gatás rengeteg időt elharácsoló téridői mellett színpadon is gyakran gyönyörködtet bennünket. Felmorajlott a közönség, amikor az »éj«-jeleneténél, a mesés díszlet előbukkant a függöny mögül. Az ezüst bolygók, szürke felleg- csúcsok között ott állt méltóságteljes mozdulatlanságba dermedve az Ej: Almásy Judit. Hibátlanul rendezték e jelenetet, csak... (kár e szóért) Almásy Judit e szerepre mindenképpen alkalmas mélyszínezetű alt hangja, nem mindig jutott el a nézők szomjas füléig. Nem tudom, beszédtechnikájában van-e a hiba, vagy csak mdiszponált volt-e. Szándékosan hagytam utoljára Ledér alakítóját: Vécsey Máriát. Abban a varázsos pillanatban, mikor beringatózott a színre, amint kinyitotta a száját, már belénk döbbent a felismerés; nagyon tehetséges, nagy jövő előtt álló szép, fiatal színésznőt ismerhettünk meg. Alakítása természetesen még nem lehet kiforrott, a rutin viszont még nem teszi gépiessé játékát, s így elbűvölő. Nem vagyok jós, de van szemem, van fülem, tehát bizton állítom, ha fejlődésében nem áll be törés, sikert sikerre fog halmozni. Végül hadd dicsérjem meg a bájos táncosnőket és ezek közül elsősorban a kiemelkedően legkecsesebbet: Kollár Juditot. Kedves kaposvári közönség! Nézőszemmel, szigorú nézőszemmel így fest bírálatom a Csongor és Tünde előadásáról. Kérem, ne viseltessenek előítélettel e színmű, e verses mesejáték iránt. Kóstolják meg édes zamatét és tudom, velem együtt fogiák megköszönni színházunk vezetőségének, hogy bátran, sok-sok ellen- véleménnyel dacolva, vidéki kis színházban most először, elő merték adni Vörösmarty Mihály örökszép remekét TÖRÖK LASZLÖNÉ. Kamaraszínház Balatonbogláron Már a befejezéshez közeledik Ba- latoniboglárcm a járási művelődési ház építése, melyet a tervek szerint december 31-én adnak át rendeltetésének. Az új művelődési ház minden bizonnyal díszére válik a községnek, hisz ez lesz megyénk legkorszerűbb, s egyben legszebb művelődési otthona. Az épület egyben kamaraszínház is. Erkélyes, nagyszínpadé® terme 500 férőhelyes lesz. A művelődési házban szakköri és kluibhelyisjégek, társalgók is lesznek. Az épületben kap helyet a járási könyvtár is, külön e célra épített termekben. A járási művelődési ház létesítése mintegy hatszázezer forintba kerül, ezenkívül még csaknem százötven- ezer forintot költenek az épület berendezésére is. A községi tanács a népművelési osztállyal közösen érdekes tervet dolgozott ki. Somogy népművészeti motívumai felhasználásával díszíti a termeket. A falfestmények tervezésére és kivitelezésére Sós Istvánt, neves művészünket kérik fel. A terv szerint a falfestmények megyénk népművészetéből, népi táncaiból, népviseletéből adnának ízelítőt. Ennek az elgondolásnak, főként a megnövekedett idegenforgalom szepcntjából van igen nagy jelentősége. E művelődési házban természetesen kiállításokat is rendeznek. Az épület külső tatarozását, s környékének parkírozását előreláthatóan a jövő év első negyedében fejezik be.
