Somogyi Néplap, 1956. augusztus (13. évfolyam, 180-205. szám)
1956-08-19 / 196. szám
Nagy János lakatos él a lehetőséggel S zőke, szemüveges fiatalember Nagy" János, a Vaskombinát lakatosa. Javában dolgozik, amikor odamegyünk hozzá. Nem mondja, de látszik rajta: egyáltalán nem örül a hívatlan vendégeknek. — Én dolgozni szeretek — mondja egyszerűen. Megértettük, de azért ott maradunk. Lassan indul a beszélgetés, de azután mindjobban belemelegszik: — Nem fogok megnősülni — mondja határozottan, azután sokkal halkabban teszi hozzá — legalább is tíz évig. Hogy miért éppen tíz évig? Hát azt majd elmondja ő (ha ugyan nem szól közbe esetleg egy kislány is). — Nem, arról nincs szó — mondja nevetve —, hogy rosszul keresek. Hanem tanulni akarok. Nyolc elemit végeztem, most meg középiskolába iratkozom. Már jelentkeztem is az esti iskolára. Csak az a baj, hogy itt nincs gépészeti technikum. Dehát akkor legfeljebb mást tanulok, hiszen érettségi után is tovább tanulhatok a szakmában. Csakhogy ez idő. Először négy év, azután... azután még nem tudom pontosan, hogy hol, de tovább fogok tanulni. Hát ezért nem akarok egyelőre megnősülni. Falusi gyerek vagyok, segédmunkásként kezdtem. Hathónapos átképzés után lettem lakatos. Azóta már két év eltelt, de úgy érzem, kevés még az, amit tudok, és amit a gyakorlatban meg lehet tanulni. Egy jó szakmunkásnak műveltnek is kell lennie. Nagy János, a 23 éves munkás- fiatal tervez. Hogy és miképp lesz az idén, azután jövőre, meg majd ha végez a középiskolában és azután, ha megnősül, családja lesz. — Ne nevessenek — mondja szabadkozva —, hogy így előre tervezek, és ne gondolják, hogy nagy- ratörő vagyok. De ha már egyszer szakmunkás lehettem és ha mód van arra, hogy tovább tanuljak, ha ismét iskolába járhatok és tanult, művelt ember válhat belőlem, akkor miért ne éljek a lehetőséggel? Miért ne formáljam az életemet olyanná, amilyenné én szeretném? Hiszen ez ma már nem lehetetlenség. Nem igaz? Dehogynem! L.-né ★ ÓH, BE JÓ MA ÉLNI... IVf úzeumkert, délután két óra. A bejáratnál fiatal pár álldogál kart-karba öltve. Látszik rajtuk, nemrég kötötték össze sorsukat. A férfi magas, feketehajú, rövidujjú ingben, felesége vékony, szőke, kivágott nyári ruhában. Tekintetük néha összekapcsolódik. Ilyenkor megáll számukra az idő, minden elcsendesül, csak mosolygó szemük beszél... Kinyitják a múzeum kapuját, felkopognak a hűvös lépcsőkön. Én utánuk. De lám, nincs látogatási idő. Most mi lesz? Pedig nagyon szeretnék megnézni a múzeumot. Pár percre. Göndör elvtárs, hivatalsegéd szívesen segít. Előveszi kulcsait, beenged bennünket. Az első kép is mindjárt megkapó. Egy méter magas, vaskos mammut combcsont. Mellette az egyik szekrényben agyagedények. A »neolithikumból«. Időszámításunk e'őtt 3500 évvel — magyarázza Göndör elvtárs. — Ezek itt kelta tőrök, kardok, azok mező- gazdasági eszközök. Kapa, kasza, sarló, és milyen otromba szerszámok. Nehéz, verejtékes lehetett vele a munka. — Hát ez a kép kit ábrázol? — kérdi az asszonyka. — Jaj, be csúf! — Eszterházy herceg könnyzacskós, unott, ráncos arca néz le ránk. Alatta cikornyás, régi, fakult szöveg. Göndör bácsi ezt is tudja: — Hja, ez volt 1712-ben a letelepedési hirdetmény. Eszterházyé volt Somogy nagy része. Pallosjog, kilencedrész, botozás. Véres könny, könnyes élet. Verbőczy alkotmánya szerint ez való a népnek. Egy másik teremben a Bach-kor- szak szörnyűségei láthatók. Sobri Jóska szegénylegény pisztolya, puskája. A falon felírás a nép ajkáról: »A gazdagot, ha több is van, nem bántják, a szegényt, ha egy is van, elhajtják« ... Nagyon szomorú. Lépkednek fiatalok elgondolkozva. Előtűnik az 1919-es Somogyi Direktórium földosztó kiáltványa. Harmatos, vörös rózsák. Aztán a fehérterror kegyetlen hulláma, mely letarolta őket. Munkások, sose feledjétek! Végül egy Kunffy-festmény. Temetés. Pöffeszkedő pap, zokogó parasztok. Megköszönjük a kalauzolást. Kilépünk a kapun, ragyogón süt a nap. A szőke kis asszony odafordul férjéhez, boldogan megszorítja karját, felsóhajt: — Oh, be jó ma élni! A férfi nem szól, csak bólint. Ellépkednek... Sz. I. A Ikotmányunk évfordulóját ünnepük, alkotmá- nyűkről beszélnek ezen a napon az emberek. Néhány ember csak, akik itt megszólalnak, akik alkotmányunkról szólnak, de e néhány ember életében, szavaiban, sorsában benne van egy nemzet élete, szava, sorsa. Hány embert szólaltathatnánk meg, aki hét esztendő, az alkotmány hét esztendeje alatt formálta meg úgy a közösséggel együtt a sorsát, hogy ma örömmel vallja: az alkotmány a mi alkotmányunk. Egyszerű, hétköznapi szavak, ahogy alkotmányunkról beszélnek. De a hétköznapi szavak szebbek és többek az ő szájukból, mint bármilyen frázisok. Ünneplő kedvvel, derült szívvel mérik fel az évfordulón saját sorsukat, életüket, s ezzel az alkotmány hét esztendejét is. Hiszen az alkotmány élővéválását semmin sem lehet jobban lemérni, mint az emberek életén, az emberek sorsának alakulásán, megelégedettségén, bizakodásán. Az alkotmányról szólnak, s az alkotmányt köszöntik nemcsak azok, akik ezen az oldalon megszólaltak, de mindazok, akik ebben az országban boldogan vallják: alkotmányunk van, s ezzel az alkotmánnyal minden hatalom a dolgozó népé. ALKOTMÁNYUNKRÓL BESZÉLNEK AZ ORVOS A kórházban úqy beszelnek róla, mint aki rajongásig szereti, hivatásának vallja az orvosi pályát s különösképp azt, hogy az ortopéd-osztályon dolgozhat. Akkoriban mint fiatal egyetemista a nyári szünetekben már ott sürgölő- dött-forgolódott a baleseti osztályon, s amikor megkérdezték: hova kéri magát, már kész is volt a válasszal: Kaposvárra, a baleseti osztályra. Az alkotmányról beszélgetünk Németh Imrével, s most hirtelen, minden átmenet nélkül azt mondja: — Negyedéves hallgató voltam, amikor először kaptam ösztöndíjat. Igen, ez is hozzá tartozik ahhoz, amit az alkotmányról ő mondani akar. Könnyebb lett számára a tanulás. Előtte különböző lapoknak írt, rajzolt, s abból próbálta fenntartani magát. S hogy a kaposvári kórházba, a baleseti osztályra került — ez volt mindig a vágya — nem lehetetlen ma már. Megkérdezték, s teljesítették kérését. A munkájáról beszél — bár erről a betegek, a zsúfolt baleseti osztály bete- qei többet mondhatnának. De azok is, akik délelőttönként a röntgennél hozzá kerülnek. Ilyenkor semmi más nem létezik számára, mint a munkája, mint a beteg. S amikor munkájáról, betegeiről szól, arról, hogy miképp segítenek száz és száz emberen, hogyan adják vissza egészségüket — ha nem is mondja ki: alkotmány, mégis az alkotmányról beszél, az alkotmány egyik fontos törvényének megvalósulásáról. Hogy neki mit adott az alkotmány? Azt, hogy megelégedett, hogy nyugodtan élhet hivatásának, hogy megbecsülik. Igaz — laka- sa még nincs — jegyzi meg, pedig nősülni szeretne. De hát nem megy minden egyszerre. Most is több orvos kapott lakást, s lehet, majd ő is sorra kerül. Sőt, egészen bizonyos ... Szabadidejét a kísérletezés foglalja le. A csontgyulladások, csontsérülések gyógyítási idejének megrövidítésének kérdése foglalkoztatja. A kísérletezésre Is adva van minden lehetősége, a tanulásra is. S mi kell több egy fiatal orvosnak, aki szereti munkáját, s aki a hivatásának élhet... A JOGASZ Mit mondhat eqy jogász az alkotmányról? Sokkal többet, mint mások, hiszen az alkotmány törvény is, életünk törvénye, amely jogokat, kötelességeket ad polgárainak. De hogy ez a törvény mindenben megvalósuljon, hogy a dolgozók jogaikkal is éljenek, kötelességeiket Is tudják — szükség van a törvény tudóira, olyanokra, akik megmagyarázzák a jogokat, törvényeket, akik segítenek megkeresni az emberek igazát. Ez a lényege annak, amit dr. Szigetvári Sándor, a II. ügyvédi munkaközösség ügyvédje lölt je az alkotmányról mondott. De a lényeget nem is a szavak, sokkal inkább az ügyvédek munkája adja. Az ügyvédi pálya az, amely éveken át, még a felszabadulás után is megnemértésre, lekicsinylésre talált s — ahogy Szigetvári Sándor mondja —, most az elmúlt öt hónapban érzik, hogy az ügyvédek is megkapják végre az őket megillető megbecsülést, azt, amit az alkotmány biztosít nekik. Itt az ügyvédi munka- közösségben — nap mint nap, amikor a törvényeket magyarázzák az igazukat keresőknek — az alkotmányt magyarázzák. Szigetvári Sándor harcos pályának nevezi az ügyvédét, olyannak, amelyig csak az menjen, aki szereti az embereket, minden erényükkel s minden hibájukkal együtt. Jogtalanul elbocsátott egy dolgozót az igazgató — az ügyvédhez fordul. Tanácsot adnak neki, óvást emeltetnek az ügyészséggel. Valaki önhibáján kívül kerül vád alá, s az ügyvéd segít a védelemmé megadni neki a jogot, ami alkotmányunk szerint a vádlottat megilleti. A védelem szabadságát is az alkotmány rögzíti. Nem elég csak a hivatásérzet az ügyvédi pályához — a fontos, hogy az alkotmány biztosítja is, hogy ezt a hivatást méltóan betölthessék. Szigetvári Sándor sokat beszélhetne arról, mint érzi nap mint nap munkájában az alkotmány adta jogok érvényesülését. Olyan alkotmány nélkül, mint a miénk — nem is tudná elképzelni az ügyvédi, a jogászi munkát. Az alkotmány az, amelyen törvényeink nyugszanak, s e törvények megismeréseben, betartatásában és betartásában segítséget nyújtani — ez az ügyvéd, ez az én szép feladatom is — mona- Ja Szigetvári Sándor. N. T. ÖTSZÁZ HELYETT EZER rT1egnap már az ünnepre készülődtünk. Sokan vonatjegyet vettek, mások az ünnepi ebédhez vásároltak, többen ruhát próbáltak, új frizurát csináltatott a lány, a zenész a frissen tanult számot ismételte... És egy másik zenész? ... Bár még a Zeneiskolában sincs oktatás — mégis bejár néhány gyerek délelőttönként gyakorolni, egy-két szívheznött dalt elismételni. — Nincs otthon zongoránk ... nyitott be Illés Györgyi már a szünnap második napján. — Van itt, kedvesem — és Nyakas József igazgató kinyitotta előtte az ajtót. Tegnap is ott volt ez a kislány a Zeneiskolában, egy Liszt-rapszódiát zongorázgatott. — Szóljak néki, hogy elmegyünk? — kérdezte az öreg gondnok az igazgatót. — Nem, én még maradok — mondta, és magához is vette a kulcsokat. Hallgatta a kislány zongorajátékát. Egyszer-másszor szeretett volna bemenni, hogy szóljon: Itt egy kicsit hamis volt, kedvesem, zenélni szívből kel... De csak maradt az asztal mellett a megszokott, csendes mosollyal az arcán. Számvetéssel készült az ünnepre. »Számotteni, mi volt, hogy tudjak ünnepelni...« A négy középiskola elvégzése után falusi munka, majd magánúton érettségizni nem kis dolog. De nem ‘■’■apró kis rőzsedalok« égtek benne, hanem egy nép dalos vágya. Első keresetéből egy rekedtre használt zongorát vett. Siófokon ezen kísérte a dalkört, mely 1938-ban első díjat nyert. Iskolai gyermekkórussal Bartók- és Kodály-műveket tanít meg. Ifjúsági napot, pünkösdi dalos ünnepélyt szervez. Woulmutt József pap mérgesen hág a szószékre: »Ide jöjjenek énekelni! És ne Isten csendes szívét zaklassák a szabadban ...« Aztán Pécsre ment. A Zsolnay-gyár munkás- kórusát és a MÁV üzemi kórust vezette. Délelőtt az egyetemre járt, délután dolgozott, éjjel tanult. És 1945-ben Kodály Zoltán azt kérdezte: »Kaposvárott nagy csend van, ki menne oda?« A jelentkező nevét beírta noteszába: Nyakas József ... — A zenetanuló, zenét szerető ember mosolygó, megértő, boldog! — nevetett a szemembe, ö boldog. Az ötszáz engedélyezett létszám helyett ezren jelentkeztek a Zeneiskolába. Ö ezt ünnepli... K. I. A kilencgyáras főmérnök Uppen a telefonnál áll és Budapesttel beszél: »-Mondja meg az elvtárs a miniszterihelyettes elvtársnak, hogy így nem lehet húzni-halasztani az ügyeket. Vagy jár prémium a téglagyáraik dolgozóinak, vagy nem. Ma már mindenkinek, a miniszterhelyettesnek is gyorsabban, alaposabban kell intézni az ügyeket. Azután hozzánk fordul: — Igen, a Somogy megyei Téglagyári Egyesülés téglagyárai jól dolgoztak, az ország legjobb üzemei közé tartoznak, ezért várják a dolgozók a prémiumot — mondja Földi János főmérnök. Ezután a kilenc üzem eredményeiről, az ottani munkásokról beszél. Csak éppen azt nem említi, hogy neki is van valami köze ezekhez az eredményekhez. Pedig már hat év óta — a megalakulástól — műszaki vezetője a vállalatnak. Izág-vérig téglás. Már az apja, nagyapja is az volt. Ott vetették, hordták a téglát a régi kőröshegyi téglagyárban. Ott kezdte el ő is nyolc éves korában a téglavető mesterséget. És ma? Kilenc gyárat, több száz embert irányít. — Magam sem hittem volna — emlékezik nevetve —, amikor 1916-ham »érettségit« tettem az elemiből. Külön vizsgalbiztos előtt vizsgáztam har- madmagammal, hogy a hat elemi után is középiskolai végzettségűnek számítsak. Mert akkor a többféle kikötés között ez is szükséges volt a választói jogosultsághoz. De hamar visszakanyarodik a mához. A jelen napi gondjaira, az anyagellátásra, a téglatermelés növelésére. — Még több téglát kell adnunk — hajtogatja És máris mutatja legújabb javaslatát, amit a téglatermelés növelésére terjesztett fel a minisztériumba. Mert Földi János mindig valami újon töri a fejét. Több újítását már .bevezették, de ez a javaslata országos jelentőségű. Ha elfogadják: teljes egészéiben megszűnik a téglahiány. — A sokféle lehetőség, a fejlődés és fejlesztés perspektívája az, ami olyan széppé teszi számomra az életet, a munkát — mondja. Azzal már bele is temetkezik új javaslatának jegyzetei közé. Csak úgy csillognak a szemed. A PÁSZTOR ALKOTMÁNYA A táj szelíd és engesztelő. Az augusztusi nap bársony- kézzel simogató. A pázsitra lépni kellemes, jó. Vegyél egyetlen szippantást a levegőből s megittasulsz tőle ... Ez a szép vidék a Kapos nagyberki völgye. Aki beteg, jöjjön ide — meggyógyítja ez a táj .. . A vízparton öreg ember álldogál. A nagyberki Becsület Tsz hetven éves pásztora, Bánáti Ferenc. Nem nagybe- szédű. Csak néhány kerek története van. Az, amit hét évtized távola emlékezete viaszában meghagyott s kicsiszolt. így hát minden szava hű tanúság arról a nagy történelmi fordulóról, amely az egykori kusza, zaklatott cselédsor nyomorúságából őt is kiemelte, rendbeszedte, megnyugtatta s a közösben eligazította. Persze, csak a neve csengése emlékeztet a bánatra. Munkája ma már passzió. Abban és két unokájában igaz örömét találta meg. Pont annyit s nem többet, amit öreg szíve — már özvegyember — öreg keble kíván. Teste-lelke megkapja, ami kell. Tavaly annyi esett munkaegységeire, hogy a cukorrészesedéséből például még mindig tart. Esténként most is majszolnak, ropogtatnak belőle. Úgy hármasban az unokáival. Lelkűk csendességében ... A nagyapa lelke csendességét most egyszerre megérinti a tücsökmuzsika láthatatlanul felcsendülő zenekara. No, akkor ő is odavet pár szót nekünk. Torka nem muzsikás, zengő torok. Kicsit rekedtes. De kedves mozdulatokkal fűszerezve mélyen a szívéből szedi elő mondákáját: — Abból sose lett a múltban bajom, ha hallgattam — mondogatja. — Ha szóltam, meggyűlt a bajom könnyen. Az a Strick báró itt gyehenna egy ember volt! Meg az intézője. Egyszer egy rúgott borjú járt volna nekem, kommenció szerint, végzett munkám joga szerint. De nem adták. Szembe mertem hát szállni az intézővel. Bezzeg, mehettem Ponciustól Pilátusig. Ide küldtek, amarra bolondították. Igazamat, borjamat mégsem kaptam meg. Azt bezzeg megkaptam, hogy év végén fel is út, le is út. Mehettem a vak világba ... A történet így kerek és egész. A múlté régesrég. És a jelen? A rózsás orrú üszők közelebb jönnek őrizőjükhöz. Ismerős és kedves nekik az öreg. Úgy bánik velük, mint a hírnes tojással. Kedvelik is érte a tagok. Most még arról szól, miért járatos náluk amúgy családiasán a nagyberki tanácselnök épp úgy, mint a szabadi. Ugyanis a társ tsz, a Győző félhatárral Szabadira támaszkodik. Hű, de tudnak bánni a barázdákkal! Errefelé örül az ember, ha például tavaszi búzából öt mázsát megad egy hold. ök meg a szép meleg januárban — annak, is tizenkettedik napján — tették a földbe a magját, s most mégis tizenkét és fél mázsa termett belőle. Ebben gyönyörködtek annyit közösen a szabadi elnökkel. Meg minden másban. A gazdagodó barázdákban. — A szorgalom régi virtusunk — mondja. — Csak régen nem mi szedtük le a hasznát,.. Ma mienk utolsó szemig a búza, a termés, a jószág... Úgy látszik, megjött a kedve Bánáti Ferencnek. De megszakítja őt a hazakívánkozó jószág szelíd bőgőse. Tőgyeik feszültek, teltek. A fűzek leveleinek millió dobverője is jelzi, siessenek hát haza ... Mert ez a rendje ... Mert a Kapos völgyében nem Strick báróé se a fű, se a jószág, se a tej. Hanem a dolgozóké, öregeké és fiataloké. Mert ez a nép törvénye. A szívekbe írt legigazabb alkotmány ...