Somogyi Néplap, 1956. június (13. évfolyam, 128-153. szám)

1956-06-03 / 130. szám

AZ ÜNNEPI KÖNYVHÉT KÖNYVEIBŐL Móricz Zsigmondi KISREGÉNYEK Sarkadi Imre: Rovacsies, Ivan Goran: ELMARADT TALÁLKOZÁS TÜZEK ÉS RÓZSÁK A kisregények sok új vonással, gaz­dag színárnyalattal teszik teljesebbé Móricz Zsigmond írói portréját. Az 1911-ben írt »Árvalányok« nyitja meg a kisregények sorát, majd a »Nem élhetek muzsikaszó nélkül«, a »Jó szerencsét«, »A kis vereshajú«, a »Házasságtöres« következik, s a sort a »Kamaszok«, az »Ágytakaró« és az 1940-ben írt »Árvácska« zárja le. (Szépirodalmi Kiadó) * # « Illés Béla: HARMINCHAT ESZTENDŐ A mai élet problémái vetődnek íel a történetekben, pillanatképek a ter­melőszövetkezetekről, a tanácselnö­kökről, hivatalokról. A valóság mély ismeretéről tanúskodnak ezek az írá­sok, amelyek feltárják életünk visz- szásságait, hibáit, s új mozzanatait. (Magvető Kiadó) 137- oldal, kötve 10,50 Ft. ■* # # Ajni, Szadriddin: BOKHARA j.-.. r= r Illés Béla e kötete az 192C-tól 1955-ig terjedő évtizedek alatt írt válogatott elbeszéléseit, tartalmazza. Novellái­nak nagy részét távol Magyarország­tól írta. — A bécsi emigráció viszon­tagságos éveinek élményeit, Kárpát- Ukrajna népének szenvedéseit, a Szovjetunió békés építömunkájának hősies epizódjait, a nagy szovjet em­berekkel, írókkal való megismerke­dését, majd a Nagy Honvédő Háború dicső epizódjait, végül a felszabadult magyar néppel való találkozását örö­kítette meg elbeszéléseiben. (Szép­irodalmi Kiadó) A legtehetségesebb horvát költők egyike — aki 30 éves korában a ju­goszláviai partizánharcokban hősit halált halt. Gazdag, maradandó örök­séget hagyott hátra. Megtalálhatjuk a kötetben legszebb verseit, így a^ világhírű »Tömegsír« című költe-7 ményt is. E verseket legjobb műfor-a dítóink ültették át magyar nyelvre.^ (Uj Magyar Kiadó) 160 oldal, kötve^ 11,— Ft. * # * Kőszegi Imre: A DIÁKSZÁZAD BECSÜLETE éijni első személyben meséli el ifjú korának történetét, lebilincselő egy­szerűséggel tárja az olvasó elé a sze- génypsrasztság küzdelmes életét. Poétikusan, helyenként majdnem meseszerűen ábrázolja a tanulni vá­gyó gyermek találkozásait a népért élő és a nép boldogulásáért küzdő írástudókkal és költőkkel. Ez az élet­rajzi regény megkapó képet fest a forradalom előtti feudális bokharai kánság életéről. (Uj Magyar Kiadó) Egy dunántúli kisváros hetedikes és nyolcadikos diákjainak élete eleve­nedik meg e regényben az 1918—1 19-es forradalmi időkben. A regény két fő hőse a forradalom oldalára áll. A reakció tervei éppen a diákok1 éberségén hiúsulnak meg. Két szere­lem szép és finom rajza szövi át a történetet. (Ifjúsági Kiadó) 408 oldal kötve 21,50 Ft. Emlékezés aííi tanáwa Kopott, nyűtt tanár volt, keserű és kemény, Szikkadt szív kopácsolt fásultan belsején, S mint ócska zsebóra zilált zűrzavara Motyogta vén dalát mind halkulóbb szava; »Botoz sír felé az élet, S rádkacsint, mint szörnykísértet!« Gyűlölte diákja: kicsiny, nagy és nagyobb: — Gonosz, vad, kegyetlen, szívtelen, és ahogy Fakó szeme pillog sunyi üveg mögött, Mintha róka lesne bokortincsek között, S ott nyöszörög már a zsákmány Lábainál — végét várván. Egyik leckeórán, van már vagy húsz éve, Piros színt kacagó almával kezébe* Csapta ki az ajtót ásító nyílásra, Be is kattintottá, hogy feljaj dúlt szárnya, S gömb részeit ismertetve Alma testét szabta, nyeste. Figyeltek egy-ketten, néhány unva tesped, Csak kis Kovács Lajcsi vézna teste reszket, Mohó izgalommal, nyálfröcskölte szájjal Bámul az almára hasogató vággyal. Szemét éhség kente fénnyel, Gyomrát marja karmos kézzel. — Kovács! — pattog hangja a tanárnak gúnnyal, Rábökve ág-bogas, rágottkörmű ujjal: — Miről magyaráztam? — S a gyerek csak áll, áll; — Az alma ... az alma ... — dadogva így kárál. — Sötétfejű! — rikkant vadul A tanár és egyre szapul... De múlik az óra. A délelőtt zárul Délnek pecsétjével. A kapu kitárul, S kidübörög rajta, zabolátlan törve A fényzuhany felé, futva, könyökölve: Ezer gyerek: ügyes, suta, Magas, kicsiny, okos, buta ... S éjtengelyén fordul a fényruhás nappal, A csecsemőhajnal toldva egy arasszal Reggellé nyújtózik, s a néma iskolát Hangokkal pitykézik — majd mormolnak imát És a nap, mint eddig, rendben Csúszik tovább kopott csendben. Kis Kovács is beér, padba zökken árva, Nyűtt, koravén teste, cingár figurája, S a fiókba botló maszatos, kis ujja, Valamit megtapint, s félszegen kihúzva Almát pillant cirmost, szépet, Bámulja, mint álomképet. S e perc volt a kezdet, de nőtt folytatása, Nap mint nap almát lelt a szegény kis pára... A gyerekek egymást gyanakodva lesték, Lajcsi jótevőjét maguk közt keresték. S lesbenállva egyik reggel Csodát láttak ámult szemmel; Még messze a kezdet, csengő parancsára, Az osztályban áll már a számtan tanára, A szívtelen, gonosz — almával kezében, Lajcsi fiókjába lopja bele éppen. S lám, mosolyog félszeg szája, Jóság simul agg arcára... TÖRÖK LÁSZLÓNÉ A K Interjú a névtelen olvasóval I. Másfél évvel ezelőtt, mean sokkal az 1954. évi ünnepi -könyvhét után történt, hogy Budapestről hazafelé utaztam. Elhelyezkedve a vonatban nyomban munkához fogtam. Egy nagynéhezen megszerzett tudomá­nyos művet kezdtem jegyzetelni. Annyira elmélyedtem e munkámban, hegy hosszú ideig arról sem vettem tudomást, kik ülnek körülöttem a vasúti, kocsiban. Egyszer csak arra kellett felfigyelnem, hogy valaki az­iránt érdeklődik, mikor jön vissza­felé a vonat Sárbogárdiról. Azonnal nyúlok a táskámba, s átadom a kér­dezőnek menetrendkönyvemet. S most, hogy egy pillanatra szétnézek útitársaim között, veszem csak szem- ügyre az addig észre sem vett szem­közti útitársamat. Nyúlánk termetű, szőke, legfeljebb 25 évesnek 'látszó, egészében csinos fiatal leány. De le­het, hogy asszony, mert karikagyűrűt hord. ölében terjedelmes horgolt te­rítő hever, amelyen nyilván beszállá­sa óta dolgozott, de én eddig észre sem vettem. Lehet, hogy munkaköz­ben fel-felp Milan tva talán néztem, is ezt a munkát, de nem láttam. Most a menetrendkönyviben lapozó kezét figyelem, meg. Dolgozó nő dolgos, de gondozott kezei. Ki -lehet vajon? El­ső benyomásom: értelmiségi dolgozó. S mivel csak egy aktatáskából áll a poggyásza és még ma vissza is akar jönni, valószínűleg kiküldetésben jár..; Eddig jutottam a »káderezésem- mel", mikor a rokonszenves útitárs a menetrendet visszaadja, s máris nyúl a kézimunkája után. Közben azonban mosolygó bűnbánattal jelen­ti ki, hogy bizonyára megzavart a nyilván fontos munkámban. — Nem is olyan fontos — nyugta­tom meg, s ezzel meg is indul köz­tünk a beszélgetés, amelynek lénye­ges részeit az azon melegében készí­tett jegyzeteim alapján igyekszem szó szerinti hűséggel visszaadni. 2. — Mit írt olyan nagy elmélyedés­sel, hogy föl sem nézett a munkájá­ból — kérdezi. Megmondom, hogy tudományos munkát írok, s ahhoz készítek jegyzetanyagot. És mindjárt kérdezem, szereti-e a könyvet, szo- kott.-e olvasni? — Öh, igen. Én is., férjem is, élünk«hálunk a jó könyvekért. Ami­kor este hazakerülünk a munkából, e’éntézzük a házkörüli dolgokat, el­játszunk a kisfiúnkkal, s aztán mind a ketten olvasunk. Tudja, szépen megelégedetten élünk. Szeretjük az otthonunkat, s boldogok vagyunk benne. Legkedvesebb szórakozásunk a könyv. Az eddigiekből kiderül hát., -hogy asszony, bevallja, hogy 28 ’ éves, nyolc éve van férjnél, s egy ötéves fiacskája .is van. Azt is megtudom, -hogy a férje egyik minisztériiumfonn dolgozik (nem árulta el, melyikben), ő pedig egyik, közelebbről meg nem nevezett állami vállalat dolgozója. Mind a ketten mint munkások ke­rültek a fővárosba. Hat elemit jár­tak. A felszabadulás óta azonban so­kat tanultak. A férje esti iskolán most végzi a műegyetemet. Most egy Ids életrajz következik. — Kilenc évvel ezelőtt még Deve- cserben laktunk. Ott gépészkovács volt az édesapáim Négyen voltunk gyermekek, s az uraság gyengén fi­zetett. Bizony, nem a szüléink hibá­ja, ból, hanem a nyomorúságos éle­tünk miatt nem tanulhattunk feljebb az elemi iskolánál. Mihelyt meg tud­tam fogni a kapanyelet, én is 'kijár­tam a gróf földjére kapálni. (Itt megjegyzi, hogy azóta mind a né­gyen tanultak magasabb iskolát.) — Már akkor is rettentően szeret­tünk olvasni, mind a négyen gyere­kek. De nekünk csak kalendáriumra és a filléres ponyvákra futotta. Bi­zony, eleget korholt bennünket emiatt szegény édesanyánk, s kifa- kadásaikor gyakran mondogatta: — Hát nem tudnak az urak valami okosat és tanulságosat imi azért a pénzért, amiért ezt a sok hitványsá­got kinyomtatják?... Míg a beszédben eddig eljutottunk, az is kiderül, hogy Újpesthez közel laknak, mert a Váci úton jött végig, mikor a vasúthoz sietett. Állandó ol­vasói a közeli könyvtárnak. Kérde­zem, ki a kedvenc írója? Melyik könyvnek volt rá mostanában a leg­nagyobb hatása? — Kimondottan kedvenc íróm nin­csen. Minden jó könyvet szívesen elolvasok. A mostanában olvasott könyveli, közül' két szovjet regény volt rám nagy hatással: Szimonov: Nappalok és éjszakák és Nyikolaje- va: Az aratás című könyve. — És a magyar írók közül? — Olvastam Veres Pétertől a Pró­batételt és a Pályamumkások-at. Egyszer egy ankéten, ahol Veres Pé­ter előadást tartott, meghallgattam, és hozzá is szóltam az előadáshoz. — A 'két könyv közül melyik tet­szett jobban? — A Próbatétel. — Miért? — Mert úgy van megírva, ahogyan azok a dolgok megtörténtek. Mi ben­ne éltünk abban a helyzetben, ami a parasztsággal a felszabadulás után közvetlenül történt, és az a vélemé­nyem, hogy azt Veres Péter helyesen látta meg. Érdekes volt a Pálya­munkások is, de azoknak a helyzetét nem ismertem, és így nem is hatóit rám olyan erősen, mint a Próbatétel. Hanem az a Suli Kis Varga, hát az egy igazi alak!... — Hát a férje mit szeret olvasni? — Az is a parasztokról szóló köny­veket olvassa szívesebben. Most ol­vasta el Szabó Pál: Üj föld című könyvét. — Most ő, a feleség olvassa esténként. Kikérdezett, mi a véle­ményem erről a könyvről, olvastam-e már, és hogy Szabó Pálnak milyen könyveit ajánlom még elolvasásra, mert más könyveit még nem ismeri. — Verseket szokott-e olvasni? — Igen. Szeretem a szép verseket. Legutóbb Devecseri Gábor verseit olvastam. Nagyon tetszettek. — Akik ennyire szeretik a köny­vet, azok bizonyára a könyvhéten is vásároltak könyveket? — Hát ez nagyon érdekes volt. Mi úgy készültünk a férjemmel a könyv­hétre, mint egy nagy ünnepre. Már hetekkel azelőtt kezdtük félretenni a könyvnapi vásárlásra szánt pénzt. Aztán a könyvhét első napján be­mentem a város közepébe, s az egyik könyvsátorban megvettem, amit akartunk ... Egy vagyont el tudtam volna akkor vásárolni!... — Elárulja, hogy mit vett? — Miért ne? — És már sorolja is, én meg jegyzem: Karinthytól az Így írtok ti-t és az Omnibusz-t; a III. Pártkongresszus teljes anyagát; Veres Pétertől a Rossz asszony-t; Jókaitól a Kőszívű ember fiai-t és az Erdély aranykorá-t; Mórától az Aranykoporsó-t; Vernétől A 15 éves kapitány-t. — Ez majd a fiamé lesz, ha majd tud olvasni. Addig mi ol­vassuk. Hallottam én már erről a könyvről gyermekkoromban is, de akkor nem tudtam hozzájutni, össze­sen nyolc kötet könyvet vettünk, több mint 150 forint értékben. — Hát ez igazán szép teljesítmény! Csak dicséret jár érte! Míg szőttük a beszéd fonalát, ész­té sem vettük, hogy közben megér­keztünk Sárbogárdra. Kértem, árulja el a nevét, vagy legalább nevének kezdőbetűit. Nevetve hárította el ké­résemet. — Nem, nem! Irtózom a feltűnés­től! Hiszen úgyis majdnem mindent elmondtam magamról, s ha esetleg leírja, amiről beszélgettünk, akadhat­nak ismerősök, akik rögtön tudni fogják, hogy rólunk van szó. Ekkora nyilvánosság is éppen elég nekem ... És kérem, ne szidjon, ha a könyve — mert föltartottam a munkájában — lassabban készül el... — Siető­sen kezet nyújtott, fogta a táskáját és leszállt. 3. Dehogy is szidom, dehogy! Inkább hálával tartozom neki. Hiszen eleven illusztrációjául szegődött a felsza­badulás óta lezajlott kultúrforrada- lom nagyszerű történetéből kicsen­dülő annak az igazságnak, hogy az addig csupán foglalkozási ágat ha­tároló értelmiségi-fogalom belátha­tatlan méretekben tágult ki. Amit régen a kövek csináltak, ma a köny­vek kiáltják, hogy a felszabadulás óta egy, a Magyarországon valaha is könyvet olvasó társadalom többszö­rösét kitevő tömegű, új, hatalmas ol­vasótábor nőtt fel hazánkban. Hány ün. értelmiségi kategóriába tartozó embert ismerek, aki egyáltalán nem olvas (sem azelőtt, sem most), de aki szívesebben cseréli fel a kultúrszom- ját az italboltokban oltható szomjú­sággal. Ezekkel szemben nekem ezek a könyvvásárló és zabolátlan étvágy- gyal olvasó »homo novus«-ok az egyenrangú társaim a szellemi rang­létrán. „ Az az író, aki nem ír, nyil­ván nem író. Aki nem olvas, nem tanul, az akkor sem értelmiségi, ha történetesen ilyen címen veszi fel a fizetését. Az én embereim, ezek az új olvasók, akkor is szellemi embe­rek, ha éppenséggel járatlanok a szalonokban unatkozó »széplelkek« nagyképű, tudálékos fecsegésének tolvajnyelvében. Mint aki nem ismeri az ételek egymásutánjában rejlő gasztronó­miai élvezetet, ennek az új olvasó­tömegnek a nagy része sem jutott még el a könyvekben való válogatás rafinált gyönyörűségeinek élvezésé­hez. De el fognak jutni. Ha nem ma, hát holnap! S ez az óriási szellemi fogyasztó tömeg az értelem és a fo­kozatosan fejlődő irodalmi ízlés jo­gán egyre nagyobb igénnyel lép fel a szellemi termelés és teremtés mű­vészeivel: az írókkal és költőkkel s nem utolsó sorban a könyvkiadókkal szemben. Így vallották ezt nekem a felsza­badulás óta egyre fokozódó sikerrel megrendezett könyvheteken a könyv- sátrakat ostromló budapesti és vi­déki tömegek, s így vallotta az ezek nevében nyilatkozó, rokonszenves útitársam — a névtelen olvasó; Szabó Gyula • J

Next

/
Oldalképek
Tartalom