Somogyi Néplap, 1956. május (13. évfolyam, 104-127. szám)

1956-05-27 / 124. szám

c??csa’-c§cscfc§og<s<§cs<

Rajgyűlésre készül a VI\b.

A Petőfi utcai általános iskola Vl/b. osztályában vagyunk. Osztály- főnöki óra van. Most kell megbeszélni a hét eseményeit és számonkérni az elvégzett munkát. Azonban a mai osztályfőnöki órán nemcsak erről esik szó. A rajgyűlésről is. A rajgyűlés anyaga: a jelképek, az úttörő kötelességei.

Mit is kellene első számnak venni? — hangzik mindenfelől a kérdés.

— Természetesen első az úttörők 12 pontja — jegyzi meg Gimesi Jutka őrsvezető. Ebben igaza vin Jutka pajtásnak. A 12 pontot előadjuk, mégpedig 12 pajtás személyesíti meg. Csakhogy ez nem olyan egyszerű.

— Ki vállalja az első pontot? — kérdezte.

Horváth Mária, osztályunk egyik nagyon szorgalmas pajtása nyújtja fel kezét. De a többi pajtás nem nagyon jelentkezik. Jassik Ági is kicsit húzódozik, nem bízik magában. Ugyanígy van Kalocsa Éva és Kajtán Mária is. De végül mégis legyőzik bátortalanságukat, és elhatározzák, hogy azért is megteszik a rajgyűlés sikeréért.

— Vidám dolog is kell — mondja Ivanov Erzsi.

— Mi legyen az?

Arató Ancsi már nyújtja kezét.

— Mi: Swierkiewicz Márta, Varga Éva és én előadunk egy zeneszámot. Remélem, jó lesz — mondja. Ez csakugyan remek lesz.

Borsos Mária áll fel:

— Én találós kérdéseket szeretnék feladni, egész újakat!

— Nekem van egy versem a vörösnyakkendőről, szívesen leírom — ajánlja Strubli Márta.

— No és mi van a tánccsoporttal? — kérdezi egyszerre Koltay Mária és Lugosi Rózsa. Mert a Vl/b. tánccsoportja bizony közreműködhetne.

Farkas Etel válaszol:

— Most van egy új táncunk. Már jól tudjuk. Előadjuk!

Természetesen elfogadjuk.

— Legyen a végén játék! — ugrálnak fel a pajtások. Sántha Ilonka jegyezte meg a rajgyűlésről, hogy a végére jó a játék is.

Lesz játék iá — írom fel naplómba.

Ezután még sok javaslat, tanács kerül a fehér papírra. Mindegyik jó. A pajtások szeretnék, ha sikerülne a rajgyűlés. Osztályfőnökünk, aki segítségünkre van, szintén örülne neki.

Reméljük, elérjük ezt, ha alaposan felkészülünk rá, és pontosan végezzük el munkánkat.

OBERLE KLÁRA Petőfi ált. isk.

FEJTSD MEG!

Képrejtvényünk tíz |ólismert magyar közmondást ábrázol. Valamennyit igen sokszor használjuk a mindennapi életben.

Beküldési határidő; május 31.

A múlthet« képrejtvényünk helyes megfejtői azok a pajtások, akik

legalább húsz hibát soroltak fel a mecjfejtésükben. A következő számunkban közöljük azoknak a nevét, akik könyvjutalmat nyertek vagy dicséretet érdemelnek szorgalmas megfejtésükért.

ELŐ KÖNNYEK

(EMLÉKEZÉS EGY RÉGI GYERMEKNAPRA)

ll/feghitt, kedves májusi este. Együtt a család. A nagy fiú a könyvtárát rendezgeti. A sok ifjúsági könyvet megtakarított pénzéből, rejtvényfejtésből és iskolai szorgalma jutalmából szerezte. Büszke rá és nagyon vigyáz rendjére. Eközben velem beszélget és a nyárról, a táborról tervezget. A kislány és öccse szórakoznak. Sok-sok játékuk van: babák, kis bútorok, futball, vonat stb. Most éppen sakkoznak és hevesen vitatkoznak. Kedves szoba, tisztaság, kellemes rend, mindnek saját ágya, saját iskolai könyvespolcuk. Mindmind a szépet, az édes gyermekkort igazolja. A vita után ők is rendezgetnek, aminek célja az, hogy a közelgő gyermeknapra legyen példás rend a gyermekszobában.

Lassan abbamarad a rakosgatás, a játék, a vita, és szokás szerint kérik, hogy meséljek. A mese nekem is ma is kedves olvasmányom. Szívesen olvasgatok ilyet, hogy jobban tudjam nevelni gyermekeimet. S ahol lehet, beleszövöm a mese érzéseibe küzdelmes életem emlékeit; így lesz a mese mindig nevelő, tanító, igaz és izzó. Most kitalálok egy »igaz« mesét, elmondom nekik. Harminc éve tanultam meg, nem művészi, de a tiszta érzések, sötéten fekete, kálváriás em- lékek sikoltanak és vádolnak, s így hull forró szeretettől színesen, igazán kicsinyeim leikébe.

Tfgyszer volt, hol nem volt, nem is olyan nagyon régen volt az Alpok al- ián, egy nagy folyó partján, a fenyves erdő mellett egy kis ház. Abban a házban élt egy szegény ember meg egy szegény asszony tizenhárom gyermekével. Kenyerük a vágy volt, italuk a könny. Mindig dolgoztak és sokszor éheztek, fáztak. A kopott szobában nyikorgó deszkalócákon ketten- hárman összebújtak, csacsogtak, kacagtak, sírtak és terveztek. Uj ruháról álmodtak és rongyosan ébredtek. Ha így voltak is, de tiszta szívüek voltak, gyermekek, örültek a kicsinek is. A folyón úszkál- tatták papírcsónakjaikat, lubickoltak, kergették a pillangókat, lesték a madárfészkeket, rúgták a rongylabdát, fára másztak, kergetőztek. Elvették az élettől az ingyent, és ennek is örültek.

A sok hideg, a vékony ruha, a sok munka, a kevés kenyér tudott aratni is. Nyolc testvér halt meg a nyomortól. Négyen elmentek szerencsét próbálni, szétszóródtak, és nem jöttek többé vissza.

A legkisebb fiú maradt otthon. Szorgalmas Ids fiú volt Pistike, tanulgatott és segített beteg édesanyjának. Ö szegény olyan nagyon beteg volt sokáig-sokáig, még menni sem tudott. Üldögélve, kucorogva főzögetett, varrt, foltozott. A doktor bácsi fürdőbe küldte, ott meggyógyulhat. Édesapa addig kuporgatott, míg össze nem jött egy kevés és a Drága elmehetett a meleg vízbe. De jaj, ott bajba került az Édes, mert meglátták, hogy a szíve is rossz, nem bírta a meleget. Hazajött örök bénaságra, szenvedésre ítélve. Pistike megrettent, a Kedves szenvedéseire gondolt, sajnálta a jövő kínjait ismerő édesanyát, látta a leselkedő évek könnyeit.

Mégsem így lett. Ö nem sírt, csak mosolygott szelíden mindig-mindig. Boldogan nézte az ablakon át a beszélgető, dalos madarakat, játszadozó gyerekeket, a virágot, a nélküle vidám életet. Arca mindig színes volt, a hős anyai szeretet piros ragyogása tette mindig kedvessé. Soha nem kért magának semmit, csak azt látta Pistike, hogy még fényesebb a szeme, ha odakuporgott melléje és beszélgettek. Ilyenkor szedegette szét gazdag lelke kincseit, s adta kis fiának gazdag örökségül. »A lein soha nem lehet erősebb a szívnél; az élet lehet kemény, az ütések lehetnek véresek, iszonyúak, de a szeretet soha nem lehet szennyes, az igaz ember soha nem lehet hazug«. A testvérekről is beszélgettek; Pistike ilyenkor kileste a hang fátyolos színéből a bánatot, bár a szem még ilyenkor is mosolygott. Ezek a beszélgetések csak pici mondatok, rövid kérdések voltak/ hol vannak, mi van velük, mi lesz velük?

Pistike iskolába járt, néha segített másoknak is dolgozni. Mindig készen volt, ha küldenék valahová. Kis filléreket gyűjtögetett titkon, szívósan. A gyerekek ünnepére készültek a faluban. Pistike néhány szem cukrot akart venni, azt majd együtt eszik meg a Kedvessel, édesebb lesz így. Titokban egy használt búgócsigára is gondolt. Már csak néhány nap volt hátra az ünnep előtt, a pénz már együtt volt. És újra jönnie kellett a doktor bácsinak, mert a Drága nagyon szenvedett. Az orvos bácsi pénzt sem kért, miért is kérjen a semmiből? Orvosságot írt, egy kis fájdalomcsillapító volt csupán. »Ezt megvehetik, csak 20 fillér« — búcsúzott a bácsi. Mindenki megrettent, hiszen nincs 20 fillér sem a háznál! Az édesanya csak nézett, nézett és mosolygott meg-meg- ránduló arccal. Pistike kiosont a szobából és futott rémülten, rohanva a városba. Hamar visszajött, apró csomaggal a kezében. Halkan nyitotta be az ajtót, a Kedves észre sem vette, csak akkor rebben édes, kék szeme, amikor Pistike meleg, tüzes, lázas kese simogatta. Megérezte a szeretet forróságát. Nézzétek, valami kihullott Pistike kezéből! Orvosság volt, a cukorka ára. Pistike akkor látta először sírni édesanyját.

Tíz év cammogott el, Pistike Pista, ifjú legény lett. Erős és bátor, becsületes és dolgos ember lett. Dolgozott is sokat, csak nem mindig volt munka, és kevés pénz járt érte. Ma éltek, holnap ki tudja? így volt akkor, hiába volt az akarat.

És az egyik téli napon újra jönnie

kellett az orvos bácsinak. A jó doktor bácsi öreges, meleg szeme hamar meglátta a bajt: gyilkos betegség, segítség nincs, csak két-három hét és kialszik a drága szív lángja. Az édesanyának nem szóltak, de Ö mindent látott az aggódó arcokról. Az édesanya ezután is csak mosolygott, csak az arca lett más: egyre sápad- tabb, színtelenebb. Közel volt a három hét, a láng már csak pislogott. Karácsony este volt. Pistáéknak is volt karácsonyfájuk, igaz, hogy majdnem üresen álldogált, néhány szem dió, egy-két fonnyadt alma volt minden dísze, és egy-két gyertyács- ka. Mégis örültek ennek is, hiszen így is a családi szeretet, a béke fája volt. Este meggyújtották a gyertyákat. Ebben a pillanatban élte át Pista élete legrettenetesebb érzéseit. Látta édesanyja mozdulatlan arcát és csak két nagy könnycseppet látott rajta. Már csak ez csillogott a szobában. Ekkor sírt a drága anya másodszor és utoljára. Pista odasí- mult édesanyja arcához, forró arca érte a Kedves hideg bőrét. Hallotta a nehéz lélegzést. És a csendes beteg suttogni kezd: »Drága fiam, szerettem volna megélni, hogy boldognak lássalak«.

És elfordult, többé nem mozdult. Pista azt érezte, hogy most minden elveszett, í De nem sírt, letörölte a hágj lőtt élő könnyeit és a kis kopott kendöt eltette örök emlékül«.

* * *

1/" icsinyeim, most nektek adom a kendőt. Még nincs vége a mesének, de már nem sok van hátra. Ezt ismeritek is, csak a nagy viharra nem emlékeztek már, amiben édesapátok is sokat szenvedett. A borzalmakról sokat meséltem már, tudjátok már jól az esztelen harc, a kegyellen vihar rémségeit. Azt is tudjátok, hogy a vihar után bátor katonák jöttek hozzánk is, szép, piros csillag volt a ruhájukon, és azóta szép az élet nálunk is.

A kendöt mégis tegyétek el, hogy mindig emlékezzetek! Tanuljatok belőle erőt, becsületet! Egymást nagyon szeressétek, az egyenes útról soha le ne térjetek! Tanuljatok, hogy soha ne felejtsétek: a Ti életetekben már nem születhetnek ilyen szomorú, igaz intsek.

Nagy Károly

A HÁROM PILLANGÓ

Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben. De hirtelen beborult az ég, közeledett a vihar.

— Repüljünk haza — mondta a sárga pillangó, s ijedten pergette szárnyát.

Éppen jókor értek haza, mert a zápor már mecjeredt, s egyre vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban szakadt.

Menjünk a sárga tulipánhoz — mondta a sárga pillangó —, az majd bebocsát. — S a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki: — Kis túli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.

De a tulipán így felelt: — A sárgának meg a pirosnak szívesen kinyitom, de a fehérnek nem.

Erre a sárga meg a piros pillangó összenézett, majd így felelt a szívtelen tulipánnak:

— Ha fehér testvérkénket nem bocsátód be, inkább mi is kint maradunk!

;— Menjünk a liliomhoz — mondta a fehér pillangó.

Ázva-fázva eivergődtek a liliomhoz, s szépen kérlelni kezdték:

— Kis Lili, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.

De a liliom így felelt: — A fehéret befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.

Erre a fehér pillangó így felelt:

— Ha a testvérkéimet nem fogadod be, inkább én is kintmaradok. Inkább ázzunk együtt, mintsem elhagyjuk egymást.

A szívtelen liliom csak ingatta fejét, s kelyhét nem nyitotta ki.

Tovább vergődtek hárman csuromvizesen a szakadó esőben. Himporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze-összetapadt, még a lelkűk is átázott. Csetlettek-botlottak fűszálról fűszálra, s egy-egy lapu alatt húzták meg magukat, de a szél oda is besüvöltött, s be-becsapott az eső.

»Süss fel, Nap, süss fel, Nap, szá- rogasd meg szárnyamat, nyisd ki a virágokat!« — könyörgött a három didergő pillangó.

A Nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő beszédét, s annyira megilletődött, hogy a felhőket olűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egykettőre megszárította.

S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, míg csak le nem áldozott a Nap. Akkor aztán szépen hazaszálltak, kis házukat kinyitották, lefeküdtek s elaludtak.

Éljen a gyermek!

Nevet, csacsog összefogózva ezer és ezer csöpp gyerek. Csilingelő kacajuk szálldos, és csillognak a kis szemek.

A bőr színét egyik se nézi, ez ám a játék! Csuda jó!

S elvegyül sok csacsogó szájról százféle nyelven most a szó.

Megértik egymást. Egy a nyelvük; Élni, örülni mind szeret.

Örülj te szív! S éljen a gyermek; s felengednek az emberek.

A NÉGYESIKREK NEGYEDIK SZÜLETÉSNAPJA

Csütörtökön beszökött az ölöm a Ná- dasdi-erdőbe a Csordás-ikrekhez. A négy iker. a négy szőke, kékszemű fiúcska ezen a napon lett négyéves, s a születésnap és a gytenmekmap alkalmából az MNDSZ, a Megyei és Városi Tanács ajándékokkal kedveskedett nékik.

A négy fiúcska ujjongva, egymást túlharsogva szaladt a vendégek elé. A szobában aztán illedelmesen leüllek az egyik kis ágyra, sorrendben, ahogy születtek: Lacikái, Gyurika, Jancsika és Pistiire. A ragyogó kék szemekben a várakozás öröme csillant, ahogy sorban kézbekapták az ajándékokat. Volt. öröm, ujjongás. Először a cukorral, csokoládéval telt zacskókat kapták mag. Fürge kézzel bontották a csokoládé bernitópapírj át J valai- meninyieru, s pár perc múlva már a csokoládétól összekent barna arcból villogtak ki a vidám szemek.

A ruhapróba következett. Először az

egyformái, szürke kis nadrágot próbálta meg mindegyik, aztán kézbe kapták a 'kis inget, a rózsaszín alsó- nadrágocsfcát és a drapp szandált. A különböző színű pizsamákat is kacaj és öröm fogadta.

De ezzel még -korántsem ért véget az ajándékozás. Egy újalbb csomag bomlott ki, s előkerült négy sötétkék, fehérgalléros mat- rózruha.

A gyerekek kacagtak, édesanyjuk szemében könnyek csillogtak, amikor átnyújtották néki a -hatalmas cserépvirágot, az MNDSZ ajándékát.

Dal csendült a Ná- dasdi-erdei Ids házban, Csordásék lakásában. A négy iker egymásmellé állva először még csali bátenta- lanail, de aztán egyre bátrabban, hangosan énekelte az úttörő- indulót :

»Ej, haj, száll az énels- szép az élet, Ej, haj, úttörőnek

kedve mindic] jó...«

A dalt dal követte, a Csordás-Ikrek mutatni akarták a vendégeiknek, mit tudnak. Az édesanya közben eldicsekedett a levelekkel, a képeslapokkal, a verssel, amit a gyerekek születésnapjukra kaptak. Köztük a legkedvesebb: Garai Gabi csecsemőgondozónő levele és verse, emlékezve arra, mikor még ő gondoz-ta a négy fiúcskát, s most vágyva, hogy lássa őket:

»Vajon jönnétek-e,

édes kicsi ikrek, Pici kezetekkel

könnyem törölnétek, Mint amikor niéq

az ölemben ültetek, játék, labda mackó, más már nem is kellett, ha göndör fejecskék szívemen pihentek.

A négy iker, a gyermek iránt való nagy- nagy szeretet — ez csendül ki a versből, ez érződik az 'ajándékozó MNDSZ-asszo- nyok mosolyából-. S a hálás négy kis -gyerek még sokáig integet utánuk egymást túl- káabálva, ahogy az asz- szonyok az ajándékozás boldog örömétől, a gyerek iránti nagy szeretettől áthatva eltűnnek a lombosodó erdő fái alatt.

N. T.