Somogyi Néplap, 1956. április (13. évfolyam, 79-103. szám)

1956-04-04 / 81. szám

ÉLJEN ÁPRILIS 4

VESSÜK ÖSSZE

Tizenegy esztendő... Tizenegy éve élünk szabadon, tizenegy éve építünk, alkotunk, tüntetjük el a múlt maradványait, szomorú emlékeit. Gyönyörködünk az új élet hatalmas létesítményeiben, új gyáraiban, a boldogulást, felemelkedést megtaláló szövetkezeti parasztságban, iskolákban, vidáman kacagó, egészséges gyermekekben. És amikor örülünk a jelennek, felszabadult életünknek, felrémlik előttünk a múlt, amit nem felejtünk, nem akarunk felejteni!

Munkáslakások a Horthr-rendszerben

A Horthy-fasizmus idején a munkásság lakáshelyzete az egész országban szörnyű volt. Egy 1929-es statisztika szerint 102 566 munkás közül csak 39,2 százalék volt főbérlő, a többi albérlő és ágyrajáró. A 102 566 munkás közül 31 466 fűtött csak rendszeresen, a többi . egyáltalán nem, vagy csak ritkán fűtött be. Az egészségtelen, szűk, sötét lakásokban rengetegen zsúfolódtak ösz- sze. A munkáslakta kerületekre alig vezették be a vízhálózatot, ugyanakkor a Sváb-hegy tetejére felvitték a vizet. A vízvezeték- és csatornahiány a munkások körében súlyos tífusz- és vérhas- megbetegedéseket okozott.

Új, modern munkáslakás j

A felszabadulás után egyik legfontosabb teendőnk volt az égető lakáskérdés megoldása. A háborúban elpusztult £

lakásokat három év alatt pótoltuk. Ötéves tervünk minden napján 63 lakást ♦

építettünk, összesen 120 000 új lakást i

adtunk át a dolgozóknak. Az új lakások korszerűek, szépek. Például Sztá- linváros minden lakásában van konyha, $

kamra, előszoba, WC, csempézett fürdőszoba, központi fűtés, gázboyler. Ilyen lakásokba költöztek a nyomortanyák egykori lakói. Hasonló egészséges építkezést találhatunk még többi létesítményünknél is. Következő ötéves tervünkben még többet fordítunk lakásépítésre. ♦

Kilakoltatott család az 1930-as években

Az 1930-as években napirenden voltak a kilakoltatások. A kilakoltatottak a hírhedt nyomortanyákra költöztek. A ferencvárosi kiserdő nyomortelepén ezer család lakott, a Bibictelepen három-négyezer ember húzta meg magát. 1936 májusában írta a Friss Újság: »A Máglya utca 88. számú telken közel száz kilakoltatott épített magának kalyibát ócska deszkából, kátránypapírból«. És mindez 1936-ban történt, amikor több mint 15 ezer üres lakás es üzlethelyiség volt a fővárosban.

miami segítséggel épített családi ház

A falusi lakásviszonyok megjavítása is szerepelt és továbbra is szerepel pártunk, kormányunk programjában. Államunk több millió forint hitelt bocsátott a dolgozók segítségére. 1954-ben 30 ezer, 1955-ben ugyancsak 30 ezer családi házat építettek állami támogatással. A munkások, parasztok a képen látható házhoz hasonlókat építenek maguknak. A világos, napfényes házak már 60 ezer családnak nyújtanak békés, meleg otthont, biztosítják gyermekeik egészséges fejlődését.

EMBEREK, EMLÉKEZZETEK!...

A Horthy-rendszer embertelen világáról szólnak az alábbi irás- részletek, amelyek a korabeli újságok hasábjain jelentek meg. Megrázó dokumentumai ezek a letűnt sötét korszak népnyúzó kizsákmányolásának.

ÉHÍNSÉG...

»... Magyarország népének túlnyomó nagyrésze, valamennyi vagyontalan dolgozója a szó szoros értelmében éhezik. Hátborzongatóan egyforma a válasz, amit az ember kap, ha az ország bármelyik részén, akár városban, akár falun fölteszi a kérdést, hogy miképpen vannak, miként élnek a munkások. Most is ahogy a kábái állomásról a falu felé veszem utam, mondják az emberek:-— Nagyon ránknehezedik az élet. A szegénységnek nincs már mit ennie, a legtöbb család egy nap eszik, két nap meg nem eszik.

— A tavalyi termésből már senkinek nincsen, és van olyan, aki már hat métermázsa búzát vett föl az aratásra. 30—35 kg kamatot kell fizetni egy-egy mázsa búza után.

Egytizenketted és egytizenharmad részért kénytelenek az emberek aratást vállalni, kilenc napi robottal és ingyen munkával. A cséplésnél 3,5 százaléknál többet nem ígérnek a munkásnak. A kukoricát egynegyedébe adják. 1300 vagyontalan földmunkása van Kábának. Ezek közül legföljebb 250-nek van aratási szerződése és ugyanennyinek részes kukoricája. Az emberekről rongyokban lóg le a ruha, a gyermekek nem tudnak iskolába járni. Nincs lábbelijük, amiben kimehetnének az utcára. Egész télen ott húzódnak meg a búboskemence körül. A nyomorúság rettenetes irtást visz véghez a magyar népben és ez ellen nincs védekezés. Aki panaszra nyitja a száját, azt menten izgatónak mondják, csendőrrel fenyegetik meg.« (A Népszava 1025. május 6-i számából.)

* » *

»Hivatalos megállapítás szerint a legnagyobb munkaidőben j 250 0Q0 volt a munkainéülcüilii földmunkások száma. Az egyes városok területén elrendel! szükség mumfcá Ideal még csalt enyhíteni sem lehetett a mun- kanólküláséget és az ezzel járó nyo- rnarúságot.« (A Népszava 1930. március 15-i számából.)

»Bihar megye közigazgatási bizottságának szerdal ülése foglalkozott az aszálykár álltai sújtott Bihar megyei gazdák, és aratás nélkül maradit mezőgazdasági miunkásolk helyzetével.

Teljesen araitás nélkül maradt 5118 munkás. 61 nagyközség közül 36 nagyközség Ínséges helyzetben van.« (Kiss Újság 1934. július 5-1 számából.)

A FALU MENEKÜLTJEI

»A vidéki munkásság egy része ebben az évben is sokat nélkülözött és sokat nélkülöz. Az a helyzet, hogy mire eljön a tél, a munkásságnak nincsen kenyere, nincsen ruhája. Ettől a nyomortól félnek az emberek és menekülnek oda, ahol remélik, hogy kereshetnek valamit. Felfedezik az egyetlen lehetőséget: Budapestet. És állnak a Keletinél, ahogy leszállnak, megzavarodnak a fénytől, megdermednek a nagy idegenségtől. Nem tudják hová, merre menjenek. Hamarosan megismerkednek az ágy- rajárás borzalmaival, a nedves hideggel és a poloskával. Pénzük, mielőtt munkába állhatnának, elfogy, kicsi cók-mókjuk a zálogházba vándorol, és nyomorognak keserű szájjal tovább. Annyi pénzük sincs mái’, hogy hazautazzanak.« (A Kis Újság 1939. december 24-i számából.)

KÖNNYES ANYASORS

, A paraszt nő nagyon hamar megöregszik, a gyermekek megeszik, idegeit felőrlik. Énnekem négy gyermekem van. Nem is tudom, hogy akinek nincs gyermeke, át tudja-e érezni: milyen fájdalom, amikor ruhátlan a gyermeke, látja, hogy menynyi minden hiányzik. Milyen nehéz megmondani annak a gyermeknek: »Kislányom, nem inehetel el, mert nincs neked szép ruhád«. De nemcsak szép ruha nincs, de nincsen jó ruha sem. Mennyire fáj annak a gyermeknek a tekintete, amikor azt kérdi: »Édesanyám, hát nekem mikor lesz új ruhám?« Hogyan adjam neki tudtára: »Kislányom minékünk nem telik, mink nagyon szegények vagyunk«. 26 éves vagyok és négy gyermekem van. Milyen félelem tölti el szívemet, ha arra gondolok, jaj, még ha egy gyermekem talál lenni, nem lesz az sem, amivel betakarjam.

És végtelenül tudom sajnálni férjemet is: »Olyan fáradtan jön haza, nézem befeléhulló könnyeit: Menynyire össze van már törve, még csak 30 éves és már ősz a haja. Dehogy tudnék neki szólni, dehogy tudnám neki jnondani: »Nézzed, ez is, az is kellene!« Hisz látom, ö is szenved sorsunktól.« (Vince Sándorné írja a Szabad Szó 1943. július 11-i számában.)

Igen, ilyen volt a múlt. így élt hárommillió koldus, mélységes nyomorban, kilátástalanul nehéz körülmények között. Milyen jó, hogy elmúlt, hogy nem kell rettegnünk a munkanélküliségtől, az éhségtől, a bizonytalan holnaptól, a csendőrszuronyoktól. Sokan elfelejtik, hogyan éltünk a felszabadulás előtt. Elvtársak, emberek emlékezzetek, honnan jöttünk, miből vezetett ki bennünket a szovjet hadsereg, a párt. Emlékezzünk, s akkor könnyebben megy a munka, a szocializmus építése.

SOMOGYI PÁL:

cÁ (dszakadidt haza klóé szavára . . .

1QAC április 4-én délután nem ■*- mentem be az üzembe dolgozni. Nem tudtam bemenni, nem hagyott nyugton az a tény, hogy végre felszabadult az én sokat szenvedett hazám, ahonnét huszonöt évig száműzve voltam.

Ki értheti meg a száműzött lelkét azon a napon, amikor megtudja, hogy hazája szabad, hazatérhet, valor avál az, amiben hitt, amiért negyedszázadon át küzdött, mire oly türelmetlenül várt...

■ Még aznap levelet írtam a Kommunisták Magyarországi Pártja megbízottjának. Arra kértem, hogy szerezzen nekünk útlevelet, hadd mehessünk minél előbb haza. »Repülni szeretnék, nincs maradásom, hív a szülőföld: Magyarország. Hív az én álmbes-dombos kis szülővárosom, Kaposvár. Hívnak a meghitt régi utcák, házak, melyekre olyan sokat gondoltam. A csendesen csobogó, csillanó, zöldesvizű Kapos, a tüskevári rét, ahol annyit játszottam. Hívnak a régi fiúk, lányok, az elvtársak, .édesanyám sírhalma... Hív az új élet, a szabadság, a boldog, új küzdelmek.«

Aztán múltak hetek, hónapok, szorongva váltam a választ, de nem jött. Már-már kezdtem beletörődni a változtathatatlanba. Valami akadálya lehet hazatérésemnek — gondoltam —, amikor egy szép napon megjött a válasz, a kedvező válasz.

Megkaptam útlevelünket és az értesítést arról, hogy másnap reggel repülőgépen utazunk haza Moszkvából Budapestre.

Nyár volt. A kék ég tejszínű felhőnyalábjai közül fiatalos hévvel tűzött te ránk a nap.

Erzsikével elindultunk a nagy úttá, a nehéz útra, elbúcsúzni a mi szeretett Moszkvánktól. Gyalog mentünk, búcsúzkodó szemmel, örömös, fájó lélekkel néztünk meg minden utcát, teret. Megnéztük még egyszer s talán utoljára a Szverdlov-téren a Kis Színházat, ahol annyi kellemes és tanulságos estét töltöttünk. Mélyen a lelkűnkbe véstük a Metropol- szálló harmadik emeletén a kis sarokszobát, ahol kislányom született- végigmentünk a Gorkij utcán, át a Vörös téren, le a Moszkva-folyó partjáig. Az utcákon mint hangyaboly, ha rásüt a nap, úgy sürögtek-fo- rogtak az emberek.

A Vörös-téren emberfalba ütköztünk, amikor visszafelé jöttünk, a Lenin-mauzóleum előtt. A tér közepén, a Kreml fala tövében, vagy harminc lépésnyire a gyönyörű Vla- zsenszkij-templomtól áll fekete és mélyvörös márványból építve az emeletesház nagyságú mauzóleum. Bejáratánál és bent a ravatal körül díszőrség teljesít szolgálatot. A sorfal már reggel kezdődik, és este, míg be nem zárják a mauzóleumot, nem fogy el.

Magam is beálltam a sorba, mert lelki szükségét éreztem annak, hogy még egyszer megtekintsem, elbúcsúzzak Lenintől. Az örökké friss virágokkal övezett ravatalon üvegkoporsóban fekszik, sötétkék dolgozóruhájában, melyben a legtöbbet látták az emberek. Mintha nemrég halt volna meg, a balzsamozás olyan tökéletesen megőrizte. Bölcs, finom mosolyát a halál sem tudta letörölni arcáról.

Estefelé kifáradva tértünk vissza lakásunkra.

II;

I i

Másnap reggel. 8 órakor felszáll- tunk a repülőgépre. A gép belsejében két sorban bordó plüssel bevont, nagy füles fotelek voltak leerősítve a padlózatra. Miután elhelyeztük poggyászainkat, mi is belesüppedtünk az egyik kényelmes fotelbe. A repülőgép csakhamar megtett utasokkal, lehettünk vagy tizennégy en-tizenöten. Hazatérő emigránsok, szovjet tisztek felesége, akik férjükhöz utaztak Budapestre és mások voltak útitársaink. Nagy berregéssel, ' lármával megindult a gép. Soha nem repültem még, a félelem furcsa érzése járta át egész valómat, amint éreztem, hogy lassan elhagyjuk a földet. Kislányom sírva fakadt, átkarolta nyakamat, keservesen zokogott. Alig tudtam elcsitítani.

— Mi bajod, galambocskám ?

— Az orrom, apukám, nem vérzik? — szepegte. És elmondta, hogy a váróteremben egy asszony azt mesélte, hogyha magasba emelkedik a gép, elered a ember orravére is...

— Butaság az egész — vigasztaltam. De ő a keblemre bújt, verej- tékcsöppök gyöngyöztek homlokán a félelemtől. Majd lassan megnyugodott és elaludt, én pedig elmélyedtem gondolataimban. Szerettem volna visszanézni, búcsút inteni Moszkvának, a szovjet földnek, ahol fiatalságom egy részét, életem két évtizedét hagytam, soha el nem felejthető forró, szép időket. Majd gondolatom messze szállt, messze az uraimenti városkába, Cskálovba, ahol a csendes, nagy folyó közelében, az új temető sarkában egy felejthetetlen sírhalom van, szegény feleségem sírhalma. Visszanézni szerettem volna

elbúcsúzni tőle, a sírtól,

drága hantjait talán soha többé nem láthatom. Ó, hogy miért nincs ő is itt velünk! Mennyire szeretett volna hazajönni. Miért nem érhette meg ezt a minden örömnél nagyobb örömet, a hazatérés boldogságát. Kibuggyant a könnyem. Titokban letöröltem.

Oroszországból ezúttal utaztam vissza Magyarországra másodszor. Ismerős volt már nekem ez a ritka, édes-keserű és fájó érzés, a megszokott, megszeretett helytől való elválás érzése. 1919-ben, a hadifogság és a polgárháborúban való részvétel után, amikor elutaztam, akkor is fájt a búcsúzkodás... De most úgy érzem, mélyebb a fájdalom és mélyebb az öröm is. Akkor tél volt minálunk, mikor hazaérkeztem. Az »őszirózsás« polgári forradalom ideje járta. Huszonhat napig utaztunk nyitott vagonokban, éhezve, agyonfázva, rongyosan, tetvesen, betegen, a kutya se törődött velünk. Szegény édesanyám mosott ki a férgekből, ápolt ki a betegségből, Most már nem vár. Míg én távol voltam, jártam a világot, küzdöttem közös ellenségeink ellen, ő örökre elköltözött az élők sorából.

Vajon kit találok otthon? Kik maradtak életben a rettenetes háború és minden háborúnál szörnyűbb fasizmus után?

Gépünk -nagyon magasan szállhatott, mert fázni kezdtem. A Kárpátok felett repültünk.

A tenyérnyi ablakon mikor kinéztem, sűrű szürke párát láttam. A felhők közt szállt a gép. Pár pillanat alatt eltűnt a szürke pára, a felhők fölé emelkedtünk. Valahogy most gyermekkorom, a gyermekkor meséi jutottak eszembe arról a trónusról, amely a felhők felett van (nem hittem volna, hogy valaha ide jutok). Kerestem a mesebeli bíborfelhőket, melyneka trónust, a fehérszakállas bácsival,

az angyalsereggel, akik ott — mint ahogy mondták — bűbájos énekeket énekelnek... De csak a gép zakatolását hallottam, és felettünk a kristálytiszta eget láttam, alattunk a lengő, mozgó, szürke párán át a földet, mely mint óriási zöldes-barnás és ezüstös vonalakkal, sávokkal berajzolt térkép száguldott tova.

Órák óta repültünk. Éhes voltam, de félve a légi betegségtől, nem ettem, csak a velemhozott meggylikőrt kortyolgattam szorgalmasan. A gyerek jóízűen aludt az ölemben, nemsokára engem is elnyomott az álom.

Zökkenés ébresztett fel, megérkeztünk Budapestre, a mátyásföldi repülőtérre.

III.

A repülőtéren a párt autója várt bennünket, és berobogtunk a városba. Mikor ismét viszontláttam « mi fővárosunkat, meglepődtem. Az én képzeletemben Budapest nagy volt, hatalmas, és most Moszkva után kicsinek, néptelennek látszott. Ez volt az első benyomásom. Ezután jöttek a szomorú és vérlázító képek, a rommálőtt házak, utcarészek, felrobbantott hidak, melyeknek roncsai mint kísérteties óriások meredtek felém.

A Csengeri utcai pártházban, mely abban az időben a hazatérő emigránsok átmeneti szállása volt, helyeztek el bennünket. Másnap felkerestem régi emigráns-társamat, Hunya Istvánt, aki a »Dózsa Népé«-nek volt a főszerkesztője. Megörültünk egymásnak. A szerkesztőségi asztalon a friss kéziratok és kefelenyomatok között egy fél paraszt-tök foglalta el a fő helyet. Megkérdeztem tőle, minek itt ez a tök?

— Ez, öcsém? — válaszolta kesernyés mosollyal kajla bajusza alatt — persze, te még nem tudod, hát ez « kalória-adag. Ennyi jár egy naprc egy főszerkesztőnek. Fél paraszt-tök.