Somogyi Néplap, 1956. április (13. évfolyam, 79-103. szám)
1956-04-30 / 103. szám
Héttő, 1956. április 30. SOMOGYI NÉPLAP DÉL KERESZTJE a Csiky Gergely Színház műsorán Török Tamás: Dél keresztje című megrázó erejű drámáját mutatja be májusban a Csiky Gergely Színház Sallós Gábor rendezésében. A dráma cselekménye egy délamerikai városban játszódik 1948 végén és 1949 első napjaiban. Külföldön élő magyarokról, azok sorsáról, életéről, honvágyáról fest megrázó képet a dráma. Az alább közölt részlet az első felvonás utolsó jelenetében játszódik ie Máté Kálmán építészmérnök és felesége, Eszter között. Az asszony azt hiszi, gyermeke lehet, haza akar menni Magyarországra. A férj azonban tudja, felesége nem szülhet, hiszen rákja van, ezt azonban nem meri, nem akarja feleségének elárulni. JELENET AZ I. FELVONÁSBÓL: Eszter: Előbb az ígéret. ígérd meg nekem, hogy egy hónapon belül haza megyünk. Kálmán: Micsoda? Eszter: Hogy haza megyünk. Haza, Magyarországra. Kálmán: Nohát, én arra nem gondoltam, hopv ezt kívánod tőlem. Eszter: Tehát? Kálmán: Erre nem gondoltam. Eszter: Helyes. Akkor nem szóltam semmit. Vágjak sonkát? Kálmán: De Eszter... hát hogy gondolod? Bár megígérhetném . . . Eszter ... megbántottalak? (csend) Nézz rám, no... Nagyon kérlek, nézz rám. Érts meg. Hiszen nem olyan egyszerű. Nekem talán nem fáj? (hirtelen) Mondd, mi az a meglepetés? De miért most kellett kérned, hogy menjünk innen? Miért éppen most... Hiszen mi már sokszor beszéltünk erről... afféle ábrándok voltak, semmi több. De ilyet nem kértél! Még ha tegnap mondod ... amikor még Fernandez legolcsóbb mérnöke voltam. De most? Vagv ha régebben kéred, amíg nem tudtam semmit arról, hogy... arról, hogy mi van otthon. De most? Nagyon nehéz erre válaszolni... Mi az a meglepetés? (csend) Hiszen te éppen olyan jól tudod, mint én, hogy mi van otthon. A kérdés az, hogy mit adnának ott az én munkámért? Hagynának-e dolgozni? Bíznának-e bennem? Egy tanult polgárban, aki ráadásul nyugatról jött, a »kapitalisták közül", ahogy ott mondják. Szerinted bíznának? Eszter: Ez csak otthon dőlhet el A próbán. Kálmán: Dehát nincsen próba! Nincs olyan, hogy nem tetszik, hát isten hozzád, megyek onnan, amerre látok. Imre hogy jött el? Mint a tolvaj, kerülve a rendőröket, csak hajszálon múlt, hogy Grác helyett nem Vácott kötött ki. Aztán itt van Imre... az egyetlen testvérem . .. csak úgy hagyjam itt, éhen veszni? Eszter: Jöjjön ő is. Kálmán: Nem jön. Legalább cl évet kapna, mert kiszökött. Aztán itt van ez a Gondos-féle ajánlat. Most nem az anyagiakról van szó, vagy a szerintem igen jelentős távlatokról. Hanem a bizalomról. Arról, hogy ez a Gondos egy jámbor, tapasztalatlan fiatalember, aki tele van irántam bizalommal. Bizalommal, amiben otthon aligha lenne részem . .. Még itt sem volt eddig. Eszter: Aztán? Kálmán: Hát nem mondtam eleget? Lehetetlent kívánsz tőlem. Eszter: Te nem tudod, hogy miért kívánom ezt, éppen ezt... (szembenéz Kálmánnal, aztán lesüti a szemét) Én otthon akarom világra hozni a gyermekemet. Kálmán: A gyermekedet? Te? Ki mondta ezt neked? Eszter: Az orvos. Csak rámnézett és... Kálmán: Csak rádnézett? Milyen orvos? Kicsoda? Eszter: Egy fiatal orvos. Anita ajánlotta, (kis csend) Most mit nézel úgy? Hát nem is örülsz? Hát nem érted? Nem hiszed el? Mondhattam volna szebb meglepetést? Nagyobbat ? (csend) Kálmán: Én nem is tudom... én nem tudom, mit szoktak ilyenkor mondani. Hányszor elképzeltem ezt a pillanatot... Pontosan így ... Hogy nem hiszem el? Hogy mondhattál ilyet? (az ablak felé indul) Emberek! Mindenki, aki él! Halljátok! Eszter: (ijedten csitítja) Kálmán: Nem, ne félj.,. csak ... csak az öröm, tudod... (átöleli) Eszter: Meg kell tenned, amire kérlek. A gyermekedért: A gyermekünkért. Meg kell tenned. Kálmán: Hát én... (nem meri folytatni, csend) Eszter: (lassan a villanyhoz megy, lecsavarja, aztán kinyitja az ajtót, ismét behallatszik a tárogató) Szóval nem ... még akkor sem ... (szünet) Látod azt a házat? Abban laKik Anita. Anita, akit húsz éve még An- nuskának hívtak, amikor elindultak Szabolcsból. A gyermekei már csak törték itt a magyart, az unokája pedig. egy ötéves kislány, már a magyar köszöntést sem érti meg. (szünet, az ablak szárnyának dől) A mi emlékképeink is már halványulnak. Ha gondolatban végigmegyek a Du- naparton, egyre több házikó, kerítés, fűzfa hiányzik ... Az egész táj egy re inkább szürkül... Es egyre több ismerős arcot is eltakar a felejtés, (szünet) No nem baj... Ha mindent elfelejtettünk, az egész országot, akkor talán nem fog fájni többé. És ha . . . ha ő méeis itt születne meg és aztán ... sok-sok év múlva az unokáink is itt, ebben az országban . .. nekik már nem olvashatnám Arany Jánost. Nem értenék. Kálmán: Arany Jánosi? Nem... nem... Eszter: (lassan maga elé, szinte suttogja) »Kél és száll a szív viharja, mint a tenger vésze... (hangosabban) Fájdalom a boldogságnak egyik alkatrésze. Az örömnek levegőjét...« (elakad, nagy a szünet) Kálmán: Meg kell tennem. Meg kell tennem. (Szünet, szól a tárogató.) Eszter: (felzokog és Kálmán nyakába borul). 25 év tfakáts ^yaLa MÁJUS 1 Hincz Gyula festőművész rajza Munkáskezek tollat fognak Valami szép ünnepi hangot ..kap a szó, és dal kél egyszerű emberek szívében a munkáról, melynek már nemcsak robotja van, hainem szabad, boldog ünnepe is. És munkáskezek foginak lotUait, hogy versben mondják el felszabadult ■ életük örömét, szépségét. Ernői énekel Tanna- veügyi László, a BARNEVÁL dolgozója: Zengjék a pacsirták nagy rögök felett. Hirdessék az ibolyák, hegylábak megett; Szabad lett a magyar, fellélegzett keble, dalos kis madárkák Szeretettel köszöntünk május elseje! Leitner Sándor így ír önmagéról: Szeretem szakmám — iparos vagyok. Dalokkal hímzem a napok sorát.. . őt is a bilincseket szakító munkáserő teremtőerejének 'hite gyújtá örömre és írja: És zsibong a jókedv és dalol az élet — szánjatok magasba. Az üdvről daloljatok a tavaszi napba. Majd a májusi ünnep fiataljai ■hamvas arcúikhoz vidám párossága buzdítja daiLra, hogy Mosolyod is kedves Kicsi ágy lakója — Égszínkék szemednek Édes altatója. Vigadjál gyermekseregi Zengj rét, erdő és mező, Érted él a magyar föld. Érted fog jönni a jövő. A kiragadott sorokon kívül menynyi-mennyi ember szíve vain tele dallal a 12. szabad május elsején, melynek szimbóluma dlegyen ez az egyszerű szavaikból kötött kis csokor, amelyet munkáskezek, niunkás- tmberek szedtek a szívükből!, az életükből A Rippl-Rónai Múzeum csendjében költői munkásságának negyedszázados évfordulóját ünnepli Talcáts Gyula, Somogy költője, a somogyi tájak szerelmese. Nem valami hangos, ünnepi köszöntőktől zajos évforduló-ünneplés ez. Csendes, mint a múzeum. Költőhöz méltó, aki talán tudomást sem vesz arról, hogy 25 esztendeje jelentek meg első jelentős versei, azok, amelyeket a nemrég megjelent válogatott versek közé, az Emberekhez című kötetbe is felvett. Köztük, a régiek közül a legkedvesebb verse a Kosztolányi Dezsőnek ajánlott »Balaton-parton«. 12 éves korában kezdett verselni. — Ezek — legyint — csak égy lírailag érzékeny lélek, egy gyerek próbálgatásai. Vajmi kevés közük a költészethez. A gimnázium Virág Benedek önképzőkörének díszkönyvébe azonban már bekerülnek a diák Takáts Gyula versei. 14 éves, amikor a gyermekcipőben járó Magyar Rádió adásaiból, a detektoros rádió- készüléken viszonthallja első versét. S követik ezt a fiatalkori próbálgatások, amelyek budapesti és a helyi lap hasábjain megjelennek, s mutatják a fiatal Takáts Gyula sokatígérö tehetségét. A különböző pesti folyóiratok, a Nyugat, a Napkelet, a Válasz, a Kelet Népe már közli az első tájverseket, a Dunántúlról, Somogyról. De még ezeket sem tartja mind számon. — Ha mai szemmel nézem őket — mondja —, akkor közülük csupán négy vagy öt van, amit jelentősebbnek tartok. Az Emberekhez című kötetembe is mindössze ötöt használtam fel a fiatalkori versekből. Huszonöt esztendeje jelentek meg első jelentősebb versei. Olyanok, amiket már ő is számontart. S hamarosan megjelenik első verseskötete is, a Kút. S aját költségén jelentette meg első kötetét. Alig egy-kétszáz példányban nyomatta. S most, ahogy első kötete megjelenésének körülményeire emlékszik; hirtelen átugrik évtizedeket s jóleső büszkeséggel jegyzi meg: — Az Emberekhez című kötetem egy esztendeje 1600 példányban jelent meg, a Vízitükör 3000 példányban. Ehhez valóban nem kell kommentár. Ahhoz sem, hogy második kötetét is annakidején saját költségén adta ki. A Berzsenyi Társaság csak a nevét adta hozzá. Ahogy az évek követik egymást, úgy követték megjelenésükben egymást Takáts Gyula verseskötetei. A Kakuk a dombon, később a Se ég, se föld. Közben két regényt is ír: a Vágják a berket címűt, amelyben egy táj perspektíváját adta meg, azét a tájét, amely ma az öntözéses gazdálkodással mutatja meg az emberi és technikai fejlődés lehetőségeit. — A Polgárjelöltek című kötetemben, ugyanúgy, mint novelláimban, megkíséreltem a polgári társadalom rajzát, bírálatát adni. Egy speciális polgárságról beszélek itt, amely merőben különbözik mind az alföldi, mind az erdélyi polgárságtól. A dunántúli polgárság ábrázolása hiányzott a magyar irodalomból. Finnországtól Szicíliáig beutazza Európát félretett pénzéből és írói honoráriumaiból. Szélesebb lesz a látóköre, megismeri azt az irodalmat, amelyet itthon csak olvashatott, de ott künn, környezetében jobban megérthetett, megismerhetett. 1949 és 1953 között elhallgat. Nem jelennek meg a versei. Igaz, nem is küldi őket sehova. Ekkor már a Rippl-Rónai Múzeum igazgatója, a tanári pályát a múzeumi munkával cserélte fel. M iért hallgatott el? .... — Részben az erős adminisztratív munka vette úgy igénybe időmet, hogy majdnem semmit sem írtam, részben önmagam visszaléptem a nyilvánosság előtt való szerepléstől — mondja. 1953 óta ismét felhangzanak a rádióban Takáts Gyula versei, megjelennek a folyóiratok hasábjain, s azóta két kötete is megjelent. A tervei közt ismét egy új kötet összeállítása szerepel. Eddig még nyilvánosságot nem látott Takáts-versekből Távlat címmel akarja kiadni kötetét. Szeretné novelláit is — amelyeket 1944 és 1949 között írt — sajtó alá rendezni. — Ha szerényen is — mondja — szeretnék a magyar költészetben, a magyar irodalomnak maradandót alkotni az elkövetkező időben is. Sok sikert kívánunk ehhez Takáts Gyulának a negyedszázados évfordulón. — nt — A KOPLALÓ UTCÁTÓL AZ EMBERI SZÍVIG Tornyai János (1869 — 1936) festőművész műveiből rendezett | kiállítást a Rippl-Rónai Múzeum, A VÁSÁRHELYI FÖLDBŐL szakadt a puszta széles horizontjához szokott szeme, a vásárhelyi nincstelen paraszt küzdelmes élete, a baj, a juss, a ritka öröm, sűrű bánat nyomta■ rá bélyegét minden alkotására. Egymás után születtek a nagy alkotások: »Csizmahúzás«, »Nagy borulás«, »Betyár búcsúja-«, »Gémes- kút«, »Bús magyar sors«, »Önéletrajz« és sok száz és ezer vázlat, amelyet egyszer majd mind-mind meg akart festeni a »Bercsényi« tökéletességével, »A juss« feszültségével, »Az édesanyám szobájában« áhítatával. Erre persze nem volt elég egy emberélet — de Tornyai János művészetének talán legjellemzőbb megnyilvánulása az, hogy mondanivalói vázlataiban is teljesek, színei pedig szinte egyedülvalók a magyar piktorában. Nem sárgával, barnával, vörössel, vagy kékkel festett, hanem a hajnal ragyogásával, a forró délibáb vibrálásával, az érő búza péter- Páli színével, a hó lazaságával, a '"aptámadat sugárözönével az eső- niosta faluvégi ház kopottságával. •Az anyaggal festett, az anyag belső, legmélyebb lényegét fogalmazta ecsetjén gondolattá. A legegyszerűbb lájképnázlatán, ahol egyetlen alak, egyetlen fa sincsen, akkor is emberben gondolkodik, vásárhelyi emberben, szegény emberben. MINDEN KÉPÉN rajta van, hog ez a föld nem ad ingyen semmit, u tíz körömmel, foggal, verejtékke kell dolgozni az éleiért, s az életben maradásért. Ehhez az érzéshez igazodott tárgyválasztása, látása, minden mondanivalója. Egyszerű témák, egyszerű élete egy alföldi város népének, amely a régi Magyarország állandóan fosztogatott éléskamrája volt. Aztán itt volt a Tisza, a tavaszi jégzajlásával, a zöldár, a rőt őszi levél, a lila novemberi köd, s a hóval borított puszta végtelensége egyedül, árván bandukoló alakjaival. A magányos fa, amelyet annyiszor megfestett mártélyi menedékének kapujából, a kukoricaszárkerítés, a faluvége, a vézna akácok, a kubikgöd- rök, a hurkatöltés, az ajtófélfához támaszkodó asszony, a szobából kivilágító tűz, a sógor högyös, bárány- bűrsipkás feje. AZ ÉJSZAKA SÖTÉTJÉBEN ittolt apró réseket vág a derengés. Nyújtózkodik a puszta. Valamit már látni is a földből. Olyan az egész, mint a kálomista varjú háta, fekete, szürke, fekete-szürke. Messze, ahol a nap fel szokott kelni, olyan az ég alja, mint egy felborított rongybatyú. Fehér, rózsaszín, lila rcngycsíkok lopóznak a láthatár fölé. Mellettem a nádas lopakszik egy- le közelebb, közelebb, üdvözölni az érkező hajnalt. Szinte hallom mélyéből a reggeli neszek, álmos futká- • ozások hangját. Ébred a nádas. A messziségből óriás kútgém bámul fe lém. Mögötte tanyát sejtek. Az ég alján, a színrongyok piros, lila, sárga fáklyákká állnak össze. A hajnali szél meglóbázza a nádat, a bölömbika roppant hangjával, mint egy elöreküldött herold jelenti, valami nagy hatalmasság közeledtét. Világosodik, csilíorog a kútgém, a piros tetejű tanya eszterhéián vigyorognak a felakasztott tavalyi kukoricacsövek. Nyílik a madzagrajáró ajtó, s kióvalcodik rajta egy zsíros kalap, s folytatásaként a szemét dörzsölő magyar. Megvirradt! Öt-hat Tornyai-kép, csak keret kéne hozzá. EZ VOLT TORNYAI JÁNOS művészete negyven évig, azután változik a kép. Tornyai János művészetének kétségtelenül legmeglepőbb, legváratlanabb korszaka indul meg és teljesedik ki a szentendrei képekben. A fiatal művész nagyfeszültségű drámái, a férfikor megrendítő elemi erővel hömpölygő epikája után, az öregedő Tornyai megalkotja a magyar festészet »őszikéit« — mint annak idején Arany János a magyar irodalomban. Mik ezek a szentendrei képek, mi történt? Semmi különös — semmi egyéb, minthogy az egész életében mértéktartásra kényszerült titánból kirobbant a szín és fény abszolút igénye, szinte testetlenül, tárgytalanul, a természet-törvény reális biztonságával. Még szorosan emberhez kötött, tájhoz kapcsolt volt ez a piktúra, addig csínján kellett bánni a színekkel és a fényekkel. A »Bús magyar sors«, »Önéletrajz« barnasága, lila viharfelhői, a vásárhelyi határ földje, tarlója, poros akácfája, mind-mind visz- szafojtott színek, tompított fények. Pedig a szín a napsugár: az élet — ezt érezte az öregedő Tornyai a szentendrei korszakában. . Az öreg művész egyre inkább eltávolodik, ha nem is az embertől, de a mindennapok tragédiáitól és Vásárhelyről Budapestre, Szentendrére költözött Tornyai Jánosból kitör a négy évtizeden át kérlelhetetlen mérték- tartással visszafojtott, visszatartott színéhség, és sorra születnek — a vásárhelyi szemnek talán idegen — de az előbbieknél semmivel sem kisebb igényű képek, aminek egyetlen fogalmazható tárgya: a művész palettája. Ez néha a szentendrei parkot formázza, néha a csokorkötőt mintázza, esetleg a nézőnek hátatfordító, pádon ülő öregember figuráját mutatja, vagy csak egy nagy ablakon bevillanó napsugárral játszik. AZ EGÉSZ ÉLETÉBEN másokért küzdő harcos, verekedő művész, búcsúzott az őszi napsugártól. Szép volt e búcsú, tartott vagy egy évtizeden át. A búcsúzásban alkotott műveiben maga számára egyetemes érvénnyel teremtette meg és mondotta ki a szín és fény alaptörvényeit, egymásra váló kölcsönhatását és mesélt a napsugár nélkül elviselhetetlen életről. Szín és fény mindenütt. Színek egymás mellett, sötétség és világosság örök harca, levegötávlat. A tér három dimenziója mellé megfesteni a negyedik dimenziót az időtlenséget, vagy ha úgy tetszik, a ma- radandóságot és mindezt egy puritán ecset nyelvén, minden festőművész egyetlen s igaz törekvése, végső problémája. Teszi pedig ezt olyan erővel, olyan biztonsággal, amely egy cseppet sem marad hátra »A juss«, a »Bercsényi«, a »Csizmahúzás« mélyből fakadó dinamikája mellett. Valami ősi, pogány valláshoz hasonló hittel, valami utolsó segély- kiáltással idéz, varázsol, ecsetje, amin egy reménytelen emberöltő után egy remek művész sikoltja művekké fájdalmát, csalódását, gyötrelmét: De profundis elamavi ad Te Domine — csak templomok orgonája helyett Pán sípját fújja ez a pogány magyar. FURCSA VOLNA Tornyai Jánost valamelyik izmus uccájába, zsák- uccájába beleszorítani. Hatalmas, magányos nyárfa volt egyike a legmagasabbaknak, azoknak, akiket őrfának, kilátófának nevez népünk. Gyökere a vásárhelyi feketeföldből fakadt, és lombja alatt elfért az emberség, az emberiség. Indult egy kis alföldi parasztvárosból, a Koplaló uceából és elérkezett a föld legnagyobb metropolisáig — az emberi szívig. GALYAS1 MIKLÓS, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum igazgatója.
