Somogyi Néplap, 1955. december (12. évfolyam, 282-308. szám)
1955-12-25 / 303. szám
Lesz karácsonyfánk Itt ülök a szép, barátságos szobá- Anyám egy lábost tett a tűzhely- bán, vígan duruzsoló tűznél és né- re és elővett egy nagy zacskó kris- zem vidáman hancurozó gyerme- tálycukrot. Én tudtatn, hogy a euk- keimet. Halkan szól a rádió. A sa- rőt már régóta a reggeli kávénk- rokban hatalmas, mennyezetigérff ból spórolta pl. Pörkölt cukrot ké- karácsonyfa, alatta a rengeteg szített, szaloncukorra nem volt ajándék. Csomagok, játékok, ru- pénzűnk Ezt a pörkölt cukrot hák Kisfiáim csokoládétól masza- anyám kis darabkákra vágta és a tos arccal próbálják ki új kincsei- tavalyi, még azelőtti színes, házi- ket: a szánkót, a nagy mackót, a lag kivágott »szalonpapírba« cso- lendkerekes autót, puskát és a magolta. többi játékot. A konyhából kelle- Közben besötétedett, öcsémmel mes pecsenye és sütemény, az ün- felvettük vékony posztókabátun- nepi vacsora illata árad... kát és nekivágtunk a már ismert És ahogy itt ülök békés ottho- útnak. A temető körül még óvato- nomban, ahogy gyönyörködöm kis- sabban ólálkodtunk, mint délután, gyermekeim boldogságában, hirte- Féltünk, öcsém megkérdezte tőlen feltűnik előttem egy régi ka- lem: rácsonyest. — Nem félsz? 1933-at írtak akkor. — Nem .. Nem félek! * * * Nem tudom, mennyi idő teilieAzon a karácsony előtti napon tett cl, amíg ott leskelődtünk a te" szokatlanul nagy hó esett. ügy ^ető előtt. Végre csend lett. Nem emlékszem rá, mintha ma történt arra eS>- járókelő sem. Be- voina. Az ablaknál álltunk mind osontunk a temetőbe Szívem a taráz öten gyerekek. Elöl a három ki- komban dobogott. Hideg volt, de esi, hogy jobban lássanak ketten patakokban folyt rólam a veritek. Feri öcsémmel, nagyobbak mögöt- ^zé,rt határozottan szóltam az tűk. Mezítláb voltunk mindnyájan öcsémnek: és hogy meg ne fázzunk, anyánk — Add ide a bicskát Én kivá- egy elnyűtt kabátot terített Iá- gom a fát, te meg maradj itt és bunk alá a földes szobában. Néz- figyelj! tűk a sűrű hóesést. Néha akkora Késsel a kezemben új erő szállt gombócok szálltak alá, mint az ök- belém és lázas igyekezettel seper- löm, s mikor a földre értek, szét- tem le a havat, az alig egy méter pukkantak. Nagyokat nevettek magas fenyőbokorról. Kikapartam ezen a kicsinyek. egyik fácskának a tövét, közben a öcsém, aki születési sorrendben nagy hóban megcsúsztam, A hó utánam következett, halkan oda- alól gyenge reccsenést hallottam, súgta nekem: és inkább éreztem, mint hallottam, — Mit gondolsz, Laji, lesz esté- hogy a korhadt fejfa félrebillent. ÖLTÖZIK FEHÉR ROKOLYÁBA re karácsonyfa? Halk, síráshoz hasonló nyávogás — Nem hiszem — súgom visz- ütötte meg fülemet. Feri öcsém sza — apa nem tudott venni. félt. Odamentem hozzá. Amikor Én akkor már tudtam, hogy ne- megnyugodott, elkérte a bicskát, künk nem jut karácsonyfára Tud* tam, hogy tartozunk fűszeresnek, a hentesnek, tudtam, hogy bakan— Majd én kivágom — mondta. Visszamentünk a fához. öcsém nagy igyekezettel hozzáfogott a vácsomat is csak majd elsején tud- áshoz rövidesen ki is vágta a jak megtalpaltatm. Tudtam, hogy ^ apánk, a vasúti segédmunkás, örül, Hazafelé, ha lehet, még óvatosabha 60 pengő keresetéből kenyeret ban mentünk Már majdnem otttud adn. a hat gyereknek. Pedig hon voltunkj 8csém hirte. édesanyánk is dolgozott, teglagya- len meffkérdezte: r, munkás volt. _ Mond> Laji? amjt mi csinál. öcsém tovább erősködött. tunk, az nem bűn? — Dehát akkor mi lesz a ki- Váratlanul ért a kérdés, de azért csikkel? Hetek óta számolják a na- azonnal válaszoltam: pokat, hogy még tízet kell aludni, — Nem, nem bűn, Feri! Nem va- hogy már csak ötöt és ma már gyünk bűnösök, hússzor is elmondták, hogy csak Hazaértünk. A kicsinyek már új- egyszer kell még lefeküdni és itt ra aludtak. Anyám nem kérdezte lesz a karácsony, szép karácsony- a fa eredetét, de látszott arcán, fával, szaloncukorral, finom süte- hogy nagy harc dúlhatott lelkében, ménnyel. amíg mi távol voltunk. Tudta, Bár halkan beszéltünk, anyánk, ho§F n«n legtisztességesebb úton az agyongyötört munkásasszony jártunk, de nem vont felelősségre valahogy meghallotta, vagy talán bennünket. Megadta magát sorsá- megérezte beszédünk tárgyát. Hát- nak- amely már annyiszor megtol állt felénk, de ahogy vállai zsarolta. rángatództak, láttuk, hogy sír. öcsém előkerített egy homokkal öcsém elgörbülő szájjal nézett megtöltött Syukias flazekat, belerám. Ö is a sírással küszködött. f _, ,_. . ... ...... állítottuk a fát es díszítem kezdEbben a pillanatban ördögi gondolat született meg agyamban. tük- Anyánk a sírástól kimart sze— Lesz karácsonyfa! mckkel, öcsém meg én most már Úgy mondtam, hogy anyám is egy hősi tett tudatában rakosgathallja. tűk a magunk készítette cukorká— Húzd a cipődet — mondtam kát a fára. Gyufaszálra szúrt diók, öcsémnek — és én is el kezdtem száraz tésztából készült csillagok rángatni az enyémet. sorakoztak tarka összevisszaság— Lesz karácsonyfa, mindenho- ban. És mire éjfélt ütött az óra, gyan lesz — dünnyögtem magam- nekünk is volt karácsonyfánk, ban, amint kiléptünk az udvarra. Karácsony reggelén újjongva éb- Az utcán a tüskevári temető felé redtek a kicsinyek. Sápadt arcuk irányoztam lépteimet. kipirult az örömtől és ha lett volna — Hova megyünk? — kérdezte cipőjük, a méteres hóban szaladöcsém. va, kiabálva adták volna a világ — A temetőbe — válaszoltam tudtára, hogy az ő karácsonyfájuk Több szó nem esett közöttünk, a legszebb. Odaérve vártuk az alkalmas pilla- ' * * # natot hogy észrevétlenül bejuthas- 22 év telt el azóta. Édesanyámra, sunk a temetőbe. Sikerült. Körül- édesapámra gondolok, a békés, néztem. Az egyik sírnál három- nyugodt öregségüket élő szülőkre, négy kis fenyőfa állt. akik most ott ülnek a gyönyörűen — Most gyerünk haza — mond- feldíszített karácsonyfájuk alatt és tam — és ha besötétedik jó éles örömmel nézegetik az ajándékokat, késsel visszajövünk és az egyiket amelyeket egymástól és gyermekc- kivágjuk. iktől kaptak. Szinte érzem a barátOtthon csak ennyit mondtam: ságos szoba, konyha, előszobás »Lesz karácsonyfa.-« kis lakás melegét. Látom édesapáöcsém csak bólintott egyet, mat, amint bort tölt a pohárba, lá- mintegy nyomatékot adva szavaim- tóm édesanyám szemeit, amelyek - nak. bői örökre eltűnt a holnaptól való Aztán előkerestük bicskáinkat, rettegés, a nélkülözés szomorú fé- öcsém egy törött kaszakővel még nye. Látom, amint szeli a foszlós élesebbre fente azt. A kicsik már kalácsot, teríti a® asztalt Kará- délutáni álmukat aludták. A ha- csonyt ünnepelnek, 1955. boldog, rom sápadt arc úgy világított a békés karácsonyát, félhomályban, mint a hold. ERDŐS LAJOS ■ Öltözik fehér rokolyába a tépett kertek hamvas ága, forrósul csókos szierelemre őszt-síró szívünk szép szerelme. Fekete éjben gyapjas bolyha lehull a hónak a kis dombra, párosra mosdott háztetőre, útmenti bódé. tetejére. Tompul a hangok hullámzása, s mint régen Jézuska vénása gyerekszívemnsk — felrepesve nézek a hóba-bújt ereszre. Valaki jön — szuszog a járda és megvillan a fenyő ága a szomszédunk kesztyűs kezében^ Kisgyermekei örömére öltöztet díszbe fenyőágat. Kígyóinak pírba majd a lázak az arcokon a fénylő szemükbe, mintha a lelkem fényesülne. Eszembe jut, gyermekkoromban, — hányat alszunk még? számolgatva vártam karácsonyt, fényes ágat — nem láttam -a gendba-gyűnt apámat, hegy bántja sorsunk szegénysége, mert a karácsony ünnepére a Jézus káriknak szűkén mérte ajándékát a béres-mérce. Fehér karácsony, fenyöiillat,. könnyebb szívünkbe öröm hullat forró szerelmet — és a tájak oly békessége« csenddé válnak, hogy szívóin,knek dobbanása ezer kis gyertya gyújtására, díszítésére fenyőágnak buzdítja szorgos kezeinket. Horváth János egyetemi hallgató. ALiEKSZEJ SZURÍKOV: S A N T Y I Gyűléseken mondtuk e szót: béke. Csendes lakásokban ismételtük el. »Santyi« — Kalkutta s Bangalor népe „ lm, szavunkra fennen, hangosan felet. Halász és szövő, bányász és pásztor Előbb szemünkbe fürkészőn tekintett: De megismertek sugárzó arcunkról: Kik vagyunk, s mint testvért —• megszerettek. Álmodozva boldogabb időkről Jóbarátlan szívüket kitárva Békéről beszéltek, az örökről, ' S hogy tán jobb idők jönnek a hazára. És kigyúltak sok szemben a lángok; A béke szebbnek látszott, mint valaha, Amikor az áldó barátságot Szorosra fűzte a béke himnusza. Némán hallgattuk az ének szavát A csodálatosan kék ég alatt. Benne ujjongott, virágzott és szállt • A nagy és ősi nép lelkének dala. Barátaim! Hogyha majd átkaitok Az afganisztáni vén hágókon, i India földjét is nézzétek meg. Ott benneteket régi barátként várnak. Mint a Himalája s Pamir hegysége, Vállt vállhoz vetve bátran álljatok ki. Köszönjetek orosz szóval béke! S ők így felelnek hindú nyelven: Santyil Megjelent a Pravdában. Orosz nyelvből fordította: Tormási János a Táncsics M. gimn. II. oszt. tanulóija Somogyi együttesek budapesti sserepléséről December 18-án a Zeneakadémián a Somogy megyei Népi Együttes énekkára szerepelt, 19-én a MEDOSZ kultúrotthcnában az ének-* zenekar és a Textiiknűvefc tánccso- po.rtja adott teljes estét 'betöltő műsort. Az előadott művek gerincé* Bartók-, Kodály- és Bárdos-művek alkották. Az énekkar hangszine még irrem minden esetben egységes, gondolok itt elsősorban az igen gyakran lefogott basszusra, vagy a, helyenként indokolatlanul éles szoprán szólar mekra. Szerencsés a helyzet a tenorral, meleg tónusú, szép fénye van. Míg más öntevékeny együtteseknél a tenor szólam clkoz nehézségeket, jelen esetben ez jelenti az énekkar erősségét. Ez persze a karnagy gondos munkáját dicséri. Az énekkar és a zenekar közös szereplésénél a túl hangos zenekari kíséret helyenként bántóan hatott (Kodály: Kállai kettős). A vezénylő karmester, Kanyar József erre gondolhatott volna Persze nem szerencsés megoldás a viszonylag kicsi színpadra beszorítani az énekkart és olyan magasságban, eléje tenni a zenekart. Valószínű, kényszerhelyzet miatt kellett így elrendezni. Igen jól hangzott a somogyi népdalcsokor Kanyar József feldolgozásában.. Úgy éreztem — bár ez rész- létkérdés — e cimbalommal vaté átvezetés mindkét csokorban, lassúiban történik, ez egy kissé csökkenti az élményt. A tánccscport három táncot adott elő. Kiemelkedett a Cigánytánc, amely úgy volt kidolgozva, hogy szinte improvizálásnak hatott. A Pászfcrtáncot még éretlennek találtam. Váczi Gyula tolmácsoláséiban, virtuóz művészi játékával emelte az est színvonalát. Bartók: Magyar parasztdalok és Kodály: Marosszéki táncok hangzottak el.:. A fenti hiányosságok ellenére is — végső fokon — az együttesből árad valami friss somogyi derűlátás, kedély. Ezt ,a »hangsZiint« úgy kellene fokozni, hogy a hivatalos szervek továbbra is segítsék anyagilag és j művészileg a fejlődőképes együttes ! munkáját. Farkas Endre Decemberi este. A járda és az úttest fekete volt és lucskos, a szélolvadt hópelyheken tarkán vibrálva csillogott a város sokszínű fénye. A pirosán, zölden, sárgán villogó reklámok tükörképei fantasztikus alakokban vonaglottak hosszan elnyújtózkodva a kövezeten. Mint a mesebeli sárkányok, melyeket valamelyik mesehős varázslatos kiskardja borított vérbe. Szinte föl jaj dúltak, amikor egy-egy bogárhátú, villogószemű gépkocsi sarat fröccsentve átsuhant gerincükön. Kocsis József céltalanul, magányosan bandukolt. Kabátgallérját fölhajtotta, kalapiát a szemére húzta. Fázott. Körülötte élénken kavargóit az utca. Kucsmás, havashátú férfiak, szíiies-kendős asszonyok, melegen bebugyolált gyerekek. Karácsonyfát vivő öregasszony sietett el mellette. A fát nem is nézte, csak a fenyő kesernyés, gyantás szagát érezte. Élvezettel szívta be az ózondús illatot. A járókelők kezében, hóna alatt csomagok, játékok, ajándéktárgyak. Szánkót cipelő apa, háromkerekű biciklivel siető fiatalasszony, egy-egy kép a színes forgatagból. Kocsis József mindinkább fázott. Könnyelműen csak vékony felöltőt húzott, amikor lesietett az utcára. Mégsem akart hazamenni. A karácsony előtti forgalom, a fényben úszó utca, a fenyőillat és a kavargó hő- pelyhek visszatartották. Puha kézzel megragadták a lelkét és kirakattól kirakatig cipelték. Melengető gondolatok, megfakult, de azért még mindig csillogó emlékek búitak elő az agy rejtett zugocskáiból. Karácsonyok ... Sok, sok karácsony képe lépett elébe havasan, gyertyafényesen. Némelyik éppen hogy csak elsuhant, de egy-kettő megállt mellette, köszöntötte és percekig elidőztek. — Anyuka, ni milyen szép baba! — Apuka, hozzon nekem a Télapó egy olyan kisautót! — Jaj, de édes az a kicsi mackó! Hatalmas, fényes kirakat előtt riadt föl gondolataiból. A háttérben havas táj, fehérbe öltözött -fenyőfák, piros- bundás, nagyputtonyos papírtélapó. Körülötte a megelevenedett mesevilág. Kekszemül hajasbabák, villanyvasút, repülő, búgócsiga, színes, ősz- szesímuló mesekönyvek... A kirakat előtt lelkendező gyerekek, mosolygó szülők. Kedves hangzavar és mindenütt mosoly. Mosolyogtak a villanykörték, a papírtélapó, a hajasbabák, a gyerekek, a felnőttek, még a csillogó kirakatüveg is mosolygott. A fiatalember percekig állt és gyönyörködött. Kíváncsian szemlélte a kirakatot. És akkor ott oldalt, a háromkerekű bicikli alatt meglátott néhány ólomkatonát. Mereven lépő, keményarcú puskás figurák sorakoztak egymás után. Ólomkatona! A kicsinyek nem vették észre, hiszen a nagyobb, érdekesebb játékok vonzották figyelmüket, a fiatalember azonban érdeklődve szemlélte a kis katonákat. Nézte, nézte percekig őket. Aztán már nem is ezeket a figurákat látta, hanem egy másik, egy' szürkébb kis ólomkatona képe bújt elő valahonnan, a tolongó, érvényesülésre vágyó emlékek kusza tömegéből. Egy régi, régi kis ólomkatona ... ... Huszonöt éve? Több is talán. A pusztafői Draskovics uradalom ... fehérhavas, csirkenyomos, nagy udvar, apró, vályogfalú, vakolathíjas cselédház ... Bent petróleumlámpa fénye, barnáraérett bútorok, és sokan, nagyon sokan az egyetlen szobában. Az emlék áttörte az évek sűrítő fátylát. Melegítő sugárzás hatott el a fiatalember szívéhez. Melegítő sugár, mindig élesebben megrajzolódó barna szemekből árad. Aztán föltűnik az arc is. A vonások már homályosak, csak áz a barna szem és az őszbecsavarodó konty látszik élesen. Az édesanya! Aztán a fehér bajuszú, sötétarcú édesapa, a megnyomorodott zsellér. Az ő vonásai már keményebbek, jobban is élnek az emlékezetében. Keményebb vonások, melyeket a cselédsor mart olyan méllyé, komorrá, És sorba jelennek meg az arcok, Hosszúfonatos lányok, ikopaszra- nyírt fiúk. Erzsi, Maris, és a kis Mózes ... Hogy csúfolták a neve miatt! Igen, huszonöt éve, kereken huszonöt éve. Karácsony előtti délután. Bandi úrfi a pánit lovagolta. Kegyetlenül rángatta a jámbor ló száját és a csirkék után vágtázott a cselédudvarban. Kocsis Jóska a disznóólnál ácsorgóit. Kukoricaszemekkel haji- gálta a keszegoldalú anyakoca orrát és irigykedve nézte a kis lovat. Ha neki egyszer olyan lehelne! Beállítana vele egyenesen a szobába. Váratlanul, meglepetésszerűen! Úgy ülne a lovon, mint a délceg nyárfa. Egyenesen, sudáran. Hogy csodálkozna édesanyja! — Jóska, gyere ide! Bandi úrfi kiáltott. Ugrott nyomban, örömmel ugrott. Bandi úrfi hívja! Nagy, ormótlan bakancsával szánalmasan éviekéit a hóban, de hamar odafutott. Fáradtan ptjiegett. — Tessék parancsolni, fiatalúr. Az tiraság fia éppen annyi idős volt, mint ő. Hétévesek lehettek akkor. A ló hátáról gőgösen lenézett rá. Már gőgös tudott lenni! — Van neked ilyen? Fehérkesztyűs kezében tompafényü ólomkatona csillogott. Milyen szép. milyen igéző volt! Belesajdult a szive, úgy megkívánta. Nem póniló kellett már, csak egy olyan kicsi katona. Puskásán, komoly arccal... Miért kérdezi az úrfi? Talán nekem akarja adni? Bizonyára! Másképp miért kérdezi? Izgatottam dobogott a szive és alig csúszott hang a torkára. — Nekem nincsen ... — Pedig szép, ugye?
