Somogyi Néplap, 1955. július (12. évfolyam, 153-178. szám)

1955-07-31 / 178. szám (179. szám)

Vasárnap, 1955. július 31. SOMOGYI NÉPLAP 5 N. G. CSERNISEVSZKIJ (1828-1889) 1 27 ÉVVEL EZELŐTT, 1828. jú­lius 24-én született Szaratov- oan, papi családból-. Szűkös anyagi körülmények közt éli le ifjúd éveit, mégis elvégzi a pétervári egyetemet, ahol főleg filológiával foglalkozik. Egyetemi évei aliaitt ismerkedőik meg Feuerbach tanaival, s ez nagy ha­tást gyakorol eszmei fejlődésére. Feuerbach: »A kereszténység lénye­ge« című könyve végleg a materia­lizmus mellé állítja. 1848 forradalmi eseményei döntő változást jelentenek életében. Ek- •or határozza el, hogy egész életét a nép felszabadításának szenteli. Ez az elhatározás —. párosulva- a mate­rialista elmélettel — szabja meg az- 'tán minden későbbi tevékenységét. Csemisevszkij első jelentős műve a »Művészet és valóság esztétikai viszonyai« című -doktori értekezése. Ebben, ahogy maga mondja, a feuer- toachi materialista eszméket alkal­mazza a művészetelmélet területére. Hirdeti, hogy »a művészet az élet, a -valóság tükröződése, reprodukálása«. Materialista módon megfogalmazza a szép fogalmát is. »A szép — az élet... az a szépség igazi és igazán nagy, melyet az ember a valóság­ban fedez fel...« Elítéld az öncélú- ságot, és meghatározza az igazi mű­vészet feladatát: »A művészet... az élet tankönyve legyen az ember sza­mára«. A XIX. század második fele a ka­pitalizmus káafakuiásómak kezdeti korszaka Oroszországban. Ez a fej­lődést, a haladást jelentené, ha nem volna meg még a jobbágynendszer. A fejlődés biztosítása érdekében te­hát elsősorban fel kell szabadítani a jobbágyokat. Ezért a legjobbak har­codnak, Cs-emiisevszkijjel az élen. Csemisevszkij ekkor egész sor cik­ket ír a jobbágykérdésről^ leleplezi a liberális burzsoáziát, amely fél a forradalomtól, s inkább hajlandó kiegyezni -a feudális nemességgel a jobbágyság bőrére. 1861-ben aztán -meg is -történik a jobbágyok felsza­badítása, de a felüliről végrehajtott reformban nincs köszönet. Természe­tes, hogy a parasztság elégedetlenke­dett és Csemisevszkij melléjük állt, s nem szüntette meg harcát -a cáriz­mus ellen. A parasztrefommot ocs­mányságnak nevezte, mert tisztán látta annak feudális jellegét. A CÁRI KORMÁNY nem szí- vesen vette Csemisevszkij te­vékenységét, forradalmi előkészüle­teit. 1862-ben a rendőrség letartóz­tatta, börtönbe zárták, majd 14 évi kényszermunkára, azután pedig élet- fogytágüáiná száműzetésre küldték Szibériába. Csemisevszkij a börtönben sem hallgatott. Mindjárt az első évben megírja »Mit tegyünk?« című regé­nyét, melynek alapkérdése: mit te­gyünk, -hogy az országot az önkény- uralomtól és a kizsákmányolástól megszabadítsuk? Határozott választ is ad a feltett kérdésre: a teendő: a szocializmus megteremtése. A re­gényben felveti a nőkérdést is, a férfi és a nő viszonyát, a nő felsza­badításának kérdését s megfelel erre is: a nő csak akkor 1-esz szabad, ha maga ás aktívan részt vesz a terme­lőmunkában. CZIBÉRIAI száműzetése idején is dolgozik, bár rendkívül nyomorúságos körülmények között él. Itt írt írásai jórészt töredékek, csak egy -regény készül el teljesen, a Pro­lógus című, mely az 50-es évek job- báigyfelszabadítási -harcát tükrözi, leszögezi, hogy az 1861-as felszaba­dítás nem oldotta meg a problémá­kat, mindez csak prológusa a jöven­dő parasz-tforradalomnak. Száműzetéséből 1883-ban -tér vász- sza Asztrahányba, ahol- rendőri fel­ügyelet alatt él élete végéig. Cikkei közlésére nem akad vállalkozó, ezért alacsonyszínvonal-ú külfödldi munká­kat ferdít, hogy megélhessen. 1839- iben tér vissza szülővárosába: Szara- tovba, s itt még ez évben meghal. Csemisevszkij, bár inem volt min­demben helyes és határozott elképze­lése a szocialista társadalomról, nagymértékben elősegítette és- előké­szítette a századvégi és a XX. szá- zadeleji forradalmi mozgalmakat. Élete .példaként állt a proletariátus előtt, s maga Lenin is rendkívül nagyra értékelte munkásságát. Krupszkája így foglalja össze Cser- nisevszkij munkásságát: »Csemi­sevszkij példát adott a fennálló rend elleni engesztelhetetlen harcra, olyan harcra, amelyben a demokratizmus elszakítihaitaitlanul össze volt kötve a szocializmusért vívott küzdelemmel.« Ezért -nagy érték a mi számunkra is VÁRKONYI IMRE SOMOGYI I Köszöntjükszínművészeinket RÜGYEK S. MEGGYESI JENŐ: Anyám levele Réqen várt kis levélke jött: hazulról küldte Jó anyám. Nehéz, sok nyári qond között fiához szól — van qondja rám. Nézem az ismert sorokat, qörbék a kockás papíron. Méqis, de szép a qondolat: anyám kezébe toll-irón ... — Szép volt a termés, van kenyér: fiam, ha tudsz, qyere haza. Vár rád a terített fehér asztal, anyádnak asztala. örömmel olvasom tovább hívó és intő szavait, s meqyek. Már látom mosolyát, ‘f. s kitárult qyönqe karjait. "Á GÖBÖLÖS SÁNDOR: ti | ti VERS A FALUMHOZ Hazám darabja, szép szülőfalum! Virágos rétek, dús terhű mezők Arany gyűrűje fonódik köréd, Távolabb tölgyek, örökzöld fenyők — Sok hívó, árnyas zöld liget; Fényből, virágból, nyári égből. Szeretlek téged, kis falum! Hazámban te vagy a hazám, Bölcsőm, tanítóm — mindenem, Szeretőm, apám és anyám. Itt tanultam népemet szeretni, Itt voltam gyermek, gyönge, halk szavú Harag könnye itt tolult szemembe És a szívemre itt hullott a bú S az öröm változó varázsa, Szeretlek téged, kis falum! Hazámban te vagy a hazám, Bölcsem, tanítóm, mindenem: Szeretőm, apám és anyám... ROZNIK FERENC: VÁGYÓDÁS De szeretnék madár lenni. Magasból letekintem, Elrepülni, messze szálini, Világ végén csak megállni, Szabadságnak örvendezni. Oh én balga, mit beszélek, Világ végén mit remélek? Idegen ott minden nekem, .« Hazámhoz köt szívem engem, " Itt maradok, szabad vagyok! f apunk tegnapi számában rövid cikkben közöltük, hogy a Ka- *J posvári Állami Csiky Gergely Színház társulata aug. I-én tartja alakuló ülését. Az eddigi hosszas ! szí/nházkörüli l. huzavona után jóleső' érzés volt olvasni, hallani az immár bizonyosságot jelentő hírt, mely őrömmel tölt el minden kultúrát szerető kapos­vári és vidéki dolgozót. Öröm az optimistáknak, akik az állandó színtársulatért folyó hosszas és kemény harcok idején egy pillanat­ra sem adták fel a reményt, s kitartóan verekedtek a színházért. Buzgalmuk nem volt hiábavaló. De öröm a pesszimistáknak is, akik a többszöri sikertelen próbálkozás után lemondtak a remény­ről is, és ha már csak szóba került az állandó színtársulat ügye, lemondóan legyintettek: hiába szeretnénk, úgysem lesz állandó tár­sulata Kaposvárnak és Somogynak. A hír bizonyítja: már van is, sőt: megérkeztek a színészek is. Kaposvár dolgozóinak többsége — bátran mondhatjuk, mert így igaz — szereti a kultúrát, szereti a művészetet. Városunkban majd­nem mindig telt házzal játszottak a vendégszereplő társulatok, szere­peltek a művészek különböző műsoros rendezvényeken. Ezek a sze­replések azonban nem mindig elégítették ki a dolgozók igényeit. Az elég gyakori selejtes műsorok, valamint a dolgozók többszöri becsapá­sa, különösen a Filharmónia által (az utolsó pillanatban elmaradt műsorok) csak fokozták a harcot az állandó színházért. Többféle pró­bálkozás volt az elmúlt év alatt ezen a téren, de egyik sem vezetett sikerre. Ez év tavaszán úgy látszott, hogy valóra válik a dolgozók kí­vánsága: a Thália néven összeszedett »maszek« társulat egy időre bir­tokba vette a színházat. Szereplésük meglehetősen alacsonyszínvonalú volt. Kaposvár közönsége más alkalmakkor megbuktatta volna já­tékukat, most azonban állandóan telt ház előtt játszottak, többször dördült fel a nyíltszíni taps csak azért, mert az állandó színtársulat reményével kecsegtettek. Kaposvár dolgozóinak ez a magatartása fél­reérthetetlenül állásfoglalás volt az állandó színtársulat ügye mellett. felsőbb állami szervek kezdetben hallani sem akartak a ka­posvári állandó, állami színház megteremtéséről. Kicsinyeliték a várost, hitetlenkedtek abban, hogy a lakosság szívesen jár színház­ba és szereti a művészetet. A Thália szereplése bizonyosság volt szá­mukra, hogy tévedtek. De még ezután sem jelenhetett volna meg a tegnapi híradás, ha a Párt nem segít, ha a Megyei Pártbizottság nem áll az állandó színházért folyó harc élére, ha teljes erejével nem har­col az állandó színtársulatért, a kaposvári állami színházért. De a párt most is odaállt, mint eddig is mindig, ha a dolgozók érdekeiről volt szó. Megyei Pártbizottságunk eljárt a Népművelési Minisztériumban, de segített ebben pártunk Központi Vezetőségének ágit.-prop. osztálya is. Az, hogy holnap már alakuló ülésre ülhet össze a Kaposvári Álla­mi Csiky Gergely Színház társulata, hogy már van állandó színhá­zunk, a pártnak, a párt segítségének köszönhető. E harcnak az el­ismerése kell hogy áthassa a városunkba érkezett művészeket ala­kuló ülésükön és a későbbiek során is, amikor majd szép, színvona­las játékukkal bizonyítják be, hogy érdemesek arra, hogy művésze­tükkel Kaposvár és Somogy dolgozóit tanítsák, szórakoztassák. Ha ez így lesz, biztosítjuk őket Kaposvár és Somogy dolgozó népének sze- retetéről, megbecsüléséről. , ^ cm sokat, mindössze ennyit akartunk elmondani és útravaló- nak adni a mi új színtársulatunknak. Úgy gondoljuk, nem lesz hiábavaló útravalónk. Ha lesznek is nehézségeik — mert lesznek — gondoljanak arra a harcra, melyet értük, a művészetért vívott a párt és megyénk dolgozó népe. Bízzanak szilárdan a pártban, me­gyénk népében: nem fognak csalatkozni. Megyei Pártbizottságunk, Somogy dolgozó népe nevében szeretet­tel köszöntjük városunkban a Kaposvári Állami Csiky Gergely Szín­ház dolgozóit, a mi művészeinket. A JY NEHEZ« EMBER » TVTyári Józseffel kár ‘bajlódni, 1 ’ úgysem lép be a szövetkezet­be. Nehéz ember, nincs olyan érv, •ami a szövetkezet felé hajlítaná«. Ilyen s ehhez hasonló vélemények cserélődtek az izzólwmgülatú megbe­szélésen a népnevelők között. De hát lemondj-inak-e Nyári Józsefről? Szorgalmas, jó gazda, mindene a fold, ért is hozzá, csak ne lenne olyan ne­héz szót érteni véle. Már hetek óta tartott Nemesdó den a tagszervezés. A marcali járás leg­jobb pártmunkásai, a Dózsa TSZ tag­jai estéről estére, sokszor éjszakába nyúló beszélgetéseken cseréltek szót ■a gazdákkal, s a néha harciasán ágáló asszonyokkal a termelőszövet­kezetről, a tsz-tagok rakott padlásá­ról, tele kamrájáról. Beszéltek min­denféléről, de a szó csak odakanya- rodoit mindig vissza a termelőszö­vetkezethez, a belépéshez. S ezen az estén a pártmunkás, Mo­hári Vendel Nyári József portája felé ind-ult. Úgy döntöttek a vélemények ■■ellenére is, mégis csak megpróbál­koznak szót érteni azzal a »nehéz« ■emberrel. f * * # Az este akkor hullt rá a falura, ~ mikor a két népnevelő beko­pogtatott Nyáriék ajtaján. A család épp vacsorázott. Hárman ülték körül az asztalt: Nyári József, a felesége és a 14 éves Margitka. Kíváncsiság bujkált ez ember szemében, amikor üdvözlésre nyúj­totta a kezét, de már sejtette, hon­nan, miért van a látogatás. S ami­kor az asszony elrakta a tányérokat, a két vendég is közelebb húzta a széket az asztalhoz. Máshal talán nem rontott volna Mohári így ajtós­tól a házba kérdésével, de Ny ár iák­nál úgy vélte, jobb mielőbb tiszta vizet önteni a pohárba. — Mi bizony, megmondom kere­ken, a tsz ügyében jöttünk. Nyári felemelt keze megállt a le­vegőben, s aztán súlyosan visszakop- •pant az asztalra. Az asszony tekin­tete riadtan rebbent a látogatókra, csak a kislány szeme villogott bizta­tóan, szinte noszogatta őket: no, csak beszéljenek, itt az alkalom ... ... A tsz ügyében... a hang nem ült el, ott csengett, zúgott tovább a fülben, gondolatban. A tsz, a be­lépés; hosszú álmatlan éjszakákon százszor, ezerszer felmerült szavak, mérlegelések, kétségek okozói, csa­ládi viták indítói. Milyen sokszor el­hangzottak már, s most mégis meg­döbbentőek. A két vendég itt van, a tsz, a belépés ügyében jött. A kislány a szülőkre figyelt vára­kozón, a szülők Mohárira, miközben gondolataik talán nem is Mohári sza­vai, a Dózsa TSZ élete körül jártak, ezeket úgyis ismerték, hisz minden, ami a tsz-ben történt, érdekelte őket. Mindketten azt próbálták el­képzelni, mi várna rájuk egy új úton, hogyan válnának meg a régi­től, a nehéz, de mégis megszokott munkától. Az asszony találta meg leghama­rabb a szót, ki is mondta azt nyíl­tan, asszonyosan. — Már pedig mi nem megyünk be a tsz-be. öregkorunkra nyugod­tan akarunk élni, nem akarunk csaj- kázni. Nehéz a hat hold földön, de mi már csak elbajlódunk magunk. — S így folyt belőle a szó, mindun­talan visszatérve a »csajkára« és más hasonló híresztelésre, amelyek már körbejárták a falut, s bizony még a józanabbaknak is bogarat tet­tek a fülébe, hát még az asszonyok­nak. A két népnevelő úgy érezte, mo­solyogniuk kell az érveken, de Mo­hári aztán mégsem mosolygott. Ko­moly lett, nagyon komoly. Eszébe jutott, amit Ovecskin regényében, a »Falusi hétköznapok«-ban olvasott, amit annyira megjegyzett: nemcsak az írónak, a jó pártmunkásnak is az az emberi lélek mérnökének kell lenni. S mennyi ostoba híresztelés, mennyi gátló hagyomány, mennyi vadhajtás burjánzik még az emberek­ben, a lelkekben, amiket okos, ne­velő szóval, türelemmel kell leküz­deni: vadhajtások, amelyeket a jó kertész gondos kezével kell lenyes­ni. Nem,, nem. nevetnivaló a »csajka«, a félelem, a sok kétség, mindaz, amit a múlt, a rosszindulatú koholmányok az emberekben hagytak. Türelmesen, meggyőző szavakkal ógyekezett eloszlatni a kétségeket, megcáfolni a rágalmakat, s még se- ,gítőtársra is akadt a kis Nyári Mar­gitban. A kislány, aki nemrég hozta haza az általános iskola VIII. osztá­lyában szerzett jeles bizonyítványt, először fordult elő, hogy ellentmon­dott szüleinek; hogy ő, a 14 éves gye­rek magyarázott okos szavakkal a két embernek. Az ember megdöbbenve nézett a kislányra. — Hát már a saját vére is ellene fordul? Hát valóban nincs kiút, be kell vinni a földet a tsz-be, a földet, amelybe beléverejtékezte hosszú évek során át minden gond­ját, baját? összenőtt a földdel, ha nem isi fizette vissza, amit áldozott rá, mégis évek lánca az, ami össze­kapcsolja őket. Magyaráznak neki a tsz-röl? Tudja ö, hogy ott jobb, nem vak, nem ellensége az újnak... De mit csináljon, az »enyém« mindig visszahúzza, nem engedi. Tavaly, zárszámadáskor belesett a tsz ablakán, szégyellte volna beval­lani, de irigykedett. A mezőn nem tudott végigmenni, hogy meg ne csodálja a tsz földjeit. De ő, ő mégis a régihez, a nehezebbhez ragaszko­dik, nem tud megválni tőle. Hagyják őt békén, ne törődjenek azzal, ha belegebed is a munkába, de legalább a sajátján dolgozik. Meg aztán, mi lesz. ha már nem tud dolgozni, mi lesz vele a tsz-ben ... Az utolsó szavakat már hangosan mondta, azzal sem törődött, hogy hallják a vendégek, akik mindjárt válaszolni kezdtek félelmeire. Vála­szokat adtak, olyanokat, amiket mm tudott visszautasítani, de elfogadni sem. akart. Úgy érezte, egyre jobban gyengül, szakadófélben van a lánc, ami őt a régivel összefűzi. S ez fájt neki. Fájt, ahogy kislánya a tsz-ről beszélt, fájt, hogy az asszony kétsé­gei is megszűnnek, fájt, hogy ma­kacsnak, hajlíthatatlannak akar mu­tatkozni, de sehogyan sem sikerül. Nem szégyellte már, hogy ott vannak a vendégek, ráborult az asztalra, s arcán végiggördültek a könnyek. A vendégek már búcsúztak, s a háziak elkísérték őket a kiskapuig, ahol még sokáig beszéltek a tsz-ről, a tervekről. A két népnevelő azzal vált el, mielőtt Nyáriék döntenének, aludjanak rá egyet. De Nyáriék sokáig nem aludtak el ezen az estén. Ültek az asztal mel­lett szótlanul, csak a kislány beszélt, hói az apához, hol az édesanyához. — Édesapám, édesanyám. A falu színe-java már bent van a Dózsá­ban. Menjünk be mi is. Milyen szép is lenne, édesapámnak, édesanyám­nak nem lenne több gondja, köny- nyebb lenne az élete. Nyári ismét mogorván elzárkózott, szégyellte az előbbi ellágyulást. — Hagyd el, lányom, nem értesz te ehhez. A kislány most már az édesany­jához beszélt, de úgy, hogy az apa is hallja. — Milyen szépen elterveztem, ta­nulni megyek. Gondoltam, a tsz-ben az én szüleim is nyugodtan lesznek, dolgoznak, nem kell megszakadniuk. De így hogyan merjek elmenni, mi lesz idehaza az én szüleimmel. A Dózsában segítik egymást az embe­rek, ha valaki beteg, megápolják, orvoshoz viszik. Van mindenkinek szép ruhája, minden, ami csak kell. Ugye, édesanyám, te is a tsz-be akarsz menni? ... Az asszony már-már rábólintott, de aztán rápillantott az apa arcára, s hirtelen nem tudta, ki mellé áll­jon. Amikor a kislány elindult a szoba felé, akkor már tudta, kivel tart, hiszen ott zsongott szívében az ö okos, aranyszavú kislányának min­den mondata. Az apa nem akart en­gedni, de ő már sejtette, hamarosan nem lesz olyan makacs a férje. Meg­indult a kislány után, akarta, hogy ■tudja, érezze az ő akaratos, kemény embere, ő Margitkának, a vendé­geknek ad igazat. Az apa hosszú évek óta először aludt egyedül a konyhában. Magára maradt nehéz gondolataival, nem volt ott az asszony, hogy odafordul­jon hozzá, megkérdezze: asszony, mit tegyünk. Ezen a nehéz éjszakán maga igyekezett igazságot tenni gon­dolatai közt. * * * lifohari úgy érezte, addig kell ütnie Nyáriéknál a vasat, amíg meleg. Már kora hajnalban benyitottak Nyáriakhoz, de a gazda még aludt. Az asszony nem akarta útravaló nélkül elbocsátani a szor­galmas népnevelőket. Elárulta, dön­tött már az éjszaka, Nyári megnye­résében már őrá is számíthatnak. Ra- vaszkás mosollyal fordult a kis­lányhoz. — No, Margitkám, hát mit csinál­junk, belépjünk a tsz-be? A kislány válaszolni sem tudott, csak kócos fejével bólintott a kér­désre, megölelve a nevető asszonyt. Félóra múlva, mikor Nyári is fel­kelt, visszajöttek a népnevelők. Ve­lük jött a Dózsa TSZ egyik tagja, egy olyan korú ember, mint Nyári. Mohári most néki adta a szót. — Úgy hallom — kezdte Vajda Ferenc a beszélgetést —, Nyáriéknál azt hiszik, hogy az öregek koldusok a tsz-ben, hogy ha már keveset tu­dunk dolgozni, akkor senki sem tö­rődik velünk. Hát nézz ide, te ma­kacs Nyári, ilyen ruhában járok én hétköznap is. Telik rá bőven... — s azzal megfordult maga körül, mu­tatva csaknem új, erős ruháját. Nyári szégyenlősen nézett végig magán. Bizony, nagyon kikopott a ruhákból, nehezen tellett újra. Vajda büszkélkedve húzta ki ma­gát. — A házamat meg láttad-é ? Azt, ami most épül. Mert bizony, mi már csak így »kolduskodunk« öregko­runkra a tsz-ben. Van még a kam­rában a tavalyiból, gabona is, más is. Az ősszel azt se tudom, hova te­gyem, amit kapok. Megnézheted, de te még azt se hiszed, mait a szemed mutat. — Azért menjek a tsz-be, hogy a civakodást halljam? — mondja Nyá­ri. — Veszekedtek ti mindenen, nem bírom én azt. — Két tányér sincsen meg zörre- nés nélkül, nemhogy az ember — ad­ja vissza a választ a büszke tsz-tag. — Ami baj van, elsimítjuk közmeg­elégedésre, azért vagyunk ott. — De hát mit csináljak — tárta szét kezét Nyári, aki úgy érezte, sa­rokba szorította a régi havát. — Nem könnyű dolog máról holnapra elhagyni mindent, újat kezdem. — Nekünk talán könnyű volt? Sírtam én is, amikor kivezettem a lovam az istállóból, az otthoniból, de nevettem, amikor hazavittem az osztalékot. Bolond ember, aki még akkor is kitart a rossz mellett, ami­kor miár az asszony is, a lánya is ellene van. Nyári segítségkérő tekintettel né­zett a feleségére és a kislányra, de azok arcáról már leolvasta a választ. Egy pillanatig még küzdött ma­gával. Ismét kétségek rohanták meg. Arcán már-már megjelent a mogor­va., elutasító vonás, de aztán ránézett Margitka biztatóan mosolygó arcára, az önérzetesen feszítő Vajda Fe- rencre, s hirtelen úgy érezte, lesza­kadt minden kötelék róla, ami a múlttal összefűzte. Kinyújtotta a vendégek felé a kezét. — Adják hát ide azt a belépési nyilatkozatot, nem vagyok én olyan »nehéz« ember, lehet velem okosan is beszélni. NAGY TAMÁS.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom