Somogyi Néplap, 1955. május (12. évfolyam, 102-126. szám)
1955-05-08 / 107. szám
SOMOGYI NÉPLAP A I 1 Olesz Goncsar: Vasárnap, 1955. DALOLNAK A HEGYEK GYŐZELEM! BÉKE! s. zixmai □□ Végétért a háború, lezajlottak a győzelmi díszfelvonulások. A hadosztály táborba szállt a hegyek között, egy tágas, sziklás meredekekkel és erdőkkel szegélyezett alpesi völgyben. A parancsnokok kijelölték a sátorok helyét. Úgy szólt a parancs, hogy könnyű sátrakat verjenek, ideiglenes tartózkodásra. De a gárda-építészek a lelkesedés hevében valóságos házakat építettek, ahol akár a telet is kibírhatták volna. Nem egyszerű munka: az alkotás ünnepe volt ez, a munkára éhezett kezek virtuóz erőpróbája. Nem is tábor, hanem csinos, fehér város nptt ki a völgyben, a csodálkozó parasztok szeme láttára. Most látszott meg csak, hogy mi mindent tudnak ezek az ügyes katonakezek! Néhány napig a munka szimfóniájának hangjára keltek, feküdtek a környező falvak lakói. Hajnaltól késő estig zengett a fűrész, csattogott a fejsze, csákány, kalapács. Végre aztán befejezték az építést. A táborra felvonták a Szovjetunió zászlaját. Pontosan megtartották a foglalkozásokat. Kürtjelzés: a gyakorlótérre! Kürtjelzés: indulás visz- sza a táborba! Nótaszóval oda, nótaszóval visszafelé. Már a környékbeli falvak lakói is hozzászoktak, hogy a kürtösök jelzéseihez igazítsák életük rendjét. — Ma este a parancshirdetés után a többi alakulattal együtt elénekeljük a szovjet himnuszt — mondta ünnepélyesen tükörfényes csizmájában fel-alá járva a század előtt a harmadik lövészszázad szolgálatvezető törzsőrmestere. — Eddig külön énekeltük századonkint, most valamennyi ezred együtt, egyszerre. Ä jobbszárnyon lesz a zenekar, ahhoz igazodik mindenki. Most az a feladat, hogy elsők legyünk az énekben, jól érvényesüljön a hangunk. — Ne felejtsük el, hogy balfelől a géppuskás század lesz a szomszédunk, ahol ugyancsak jótorkú legények vannak... ... — A te hangodra különösen számítok, Szvetlicsnij. A beosztás szerint ugyan a század végén a helyed, de most idejössz középre, mert vannak még köztünk olyanok, mint például Zagorujko: neki a kotta nem számít, úgy énekel, ahogy éppen kedve tartja, és túlharsog mindenkit. .. Tehát Zagorujkot oda osztom be melléd, Szvetlicsnij. A te hangodra figyel, ahhoz igazodik! Hallod, Zagorujko?... Az egyik füled állandóan Szvetliesnijen legyen. Viktor Szvetlicsnij mindenképpen azon volt, hogy a század a legjobban énekeljen valamennyi között. Ezért, amikor este felsorakoztak parancshirdetésre, nagy komolyan rászólt a mellette álló Zagorujkora: — Aztán, figyelj rám pajtás... Egy hamis hang '■— és letiprom a lábad! Zagorujko, aki egész fejjel magasabb volt Szvetlicsnijnél, elnézően mosolygott és biztosította a kis nótamestert, hocJb becsülettel együtt fújja a többivel. ... Az oszlopban felsorakozott csapatok előtt sötétlettek a hegyek, csúcsaik felértek egész a csillagokig. A nappal felmelegedett sziklákról langyos meleg áradt még, de lent már szállt a harmat, s a füves lapályról kellemes hűvösség csapta meg a harcosokat. Végre elcsendesült a kihallgatás, az oszlopok kiigazodtak és a zenekar rázendített a himnuszra. Ezer meg ezer hang egyszerre kapott bele: megzendült az egész völgy, egyik végétől a másikig. A dallam gyorsan kibontakozott és erőre kapva, harmonikus egységbe fonódva, tengerré dagadt. Kis ideig még eszébe tartotta Szvetlicsnij a szolgálatvezető parancsát, még figyelte Zagorujkot és még féltékenyén hasonlítgatta a század hangját a szomszédos géppuskásokéhoz, de aztán lassan elragadta a himnusz ereje, — s önmagát sem hallotta már. A dallam egyre inkább hatalmába kerítette s úgy érezte, hogy beleolvad, részévé válik a szárnyaló dalnak .. . Mennyi mindent kifejez ez a fenséges dal, mi minden él benne! Az óriási hadjárat ritmusa, a küzdelem félelmetes nagysága, a győzelem új- jongása és a napfényes jövendő hatalmas harsonáinak zengő szava — mind-mind benne zengett. Minden vágya, reménye előtört, megcsendült ebben a kimért ütemű muzsikában. önmagát, a lövészárkokban és menetekben kivirult ifjú életéi énekelte. Hiszen ez az ő élete, amely behatolt a muzsikába, magába szívta a dal erejét és himnusszá kristályosodott!... Szvetlicsnij nem figyelt többé sem Zagorujkora. sem a vetélytárs géppuskásszázadra, hiszen ezek többé nem is léteztek, eltűntek, ahogy az egyes fák suttogása elvész a nagy erdő zúgásában. Mikor minden elcsendesedett és a szolgálatvezetők már elvezették az alakulatokat a barakkokba, Szvetlicsnij egyszerre csak úgy hallotta, mintha a liörnyező hegyek tovább folytatnák az éneket. — No, derék legények vagytok! Gyönyörűen énekeltetek — mondta a szolgálatvezető, amikor takarodó előtt végigjárta a barakkokat. — És én hogy énekeltem? —kérdezte Zagorujko. — Te, Zagorujko?... Rólad mondjon véleményt Szvetlicsnij. — Mit mondhatnék? — nevetett Szvetlicsnij. — Szerintem igen jól. Tulajdonképpen... nem is hallottam. Se őt, se magamat. — Dehát akkor, kit hallottál? — Kit?... Hát, mindenkit! A várakozás ellenére ez az őszinte beismerés egy cseppet sem lepte meg a szolgálatvezetőt. — Higyjétek el — fordult a katonákhoz hirtelen — velem is ilyes- valami történt... Ahogy nekikezd- tem énekelni, valami mintha szárnyra kapott volna. .. Mindent elfeledtem... No, aludjatok fiúk! Szvetlicsnij sokáig nem tudott elaludni. Fülében még mindig ott zengtek a himnusz ütemei. A nyitott ajtón keresztül látta, amint las- sankint fehér köd ült a sötét hegyekre. Hallgatózott. Megint úgy tűnt neki, mintha a hegyek alig hallhatóan énekeltek volna. |—| * .......... 1 A következő estén aztán meggyőződött róla, hogy ez valóság. Amint később kiderült, az ezre- dek közös éneke messze elhangzott a táboron túl. A környező falvak lakói már jól tudták az esti parancskihirdetés és az ének idejét. Családostól kiültek a házak elé, a tornácra. Elzárták a. rádiót is és hallgatva várták, mikor zendít rá a katonazenekar. És, amikor az ezredek belefogtak az énekbe, amikor a sokezer hang betöltötte a völgyet és az est bársonyos kékjéből áradt tovább a dallamok szárnyán egyre feljebb, távolabb — a szétszórt hegyi falvak lakói liallgatták-hallgatték, majd maguk is énekelni kezdték. A lányok valami úton-módon megszerezték a táborból a himnusz kottáját, kézről-kézre adták, s lemásolták. Estéről-estére mind több friss, fiatal hang fonódott össze egységes szimfóniává. Eleinte nem egészen pontosan, csak úgy félhangosan kísérték a dalt, de aztán egyre bátrabban, egyre hangosabban szárnyalt a hangjuk. De még, amikor a hadosztály ösz- szeszedelőzködött és elvonult más vidékre, Örökre itthagyva a takaros alpesi tábort, barakkokkal, virágágyakkal, utakkal együtt —még akkor is, tovább is itt élt emlékük ezen a tájon. A szokott esti órán mindig meg- megzendültek, énekeltek a hegyek. FELIRAT A FALON Sz. Zsurahovics elbeszélése (P OLUBNYICSIJ HADNAGY a berlini csata után és a harbini csata előtt hazalátogatott Kievbe. Sokáig bolyongott az üszkös romokban beverő városban, amíg megtalálta szülőházát. A házból alig maradt meg valami. Golut>nyicsij, ahogyan a kedves barát sírjánál szokás, levette sapkáját, a repedezett falhoz lépett, benézett az össze tört ablakon, aztán körüljárta a romokat. í Keserűen felnevetett: mennyi, mennyi romvárost látott az utóbbi években, miért ' is nem tudta megszokni ezt a látványt. lálkoztak vele a távoli tengereken. Nemzedékére, amely emberfeletti erővel védte meg a szovjet hazát s a civilizált világot a fasizmustól, a háború után is óriási feladatok hárultak. Golubnyicsij levette kalapját, felnézett a magasba. Szemügyre vette a házat, amely a szülőház helyén állt, sokáig, figyelmesen nézte, mintha a múltat, élményeit akarná felidézni. A ház erkélyeit tarka virágok szegélyezték, a falakra felfutott a vadszőlő. A nyitott ablakon csipke1941 hideg telének elején kezdődött; akkor, amikor a szovjet haza területére betolakodott hitleri fasiszták Moszkva alatt elszenvedték a második világháború alatti első nagy vereségüket és csődbe jutott a villámháború hitleri elve. Majd folytatódott 1943 nevezetes február eleji napján, amikor a Sztálingrád—Volga térségben körülzárt 330 000 főnyi fasiszta hadsereg utolsó életben maradt katonája is megadta magát. Aztán Kurszk következett ugyanez év júliusában és most már nem szakadt vége 1945-ig. A világtörténelem örök időkre nevezetes sztálini tíz csapása alatt lélegzetvételnyi ideje sem maradt a fasiszta haderőnek, s a hős szovjet katonák fél Európán végigkergették a náci fenevadakat egészen saját barlangjukig, hogy ott fojtsák meg őket. Es Moszkvában megszokottá váltak az ágyúlövések, melyek nem a borzalom, a szenvedés jelei, de újabbnál újabb győzelmi jelentései voltak a hős szovjet harcosok újabbnál újabb diadalának. 1944. október 3-án is megdördültek az ágyúk, tudtára adva az egész világnak, hogy a szovjet csapatok átlépték Poroszország határát. 1945. április 12-én már Berlin körül folytak a csatározások. Hitler kiadta könyörtelen parancsát: »az utolsó katonáig« védelmezik a fasizmus főfészkét, Berlint. A fővárost háromszoros védőövezettel vették körül, elaknásították az utakat, mezőket, még a földalatti vasutat és a házak pincéit is hadicélra használták fel. A Berlin elleni gondosan előkészített támadás meglepetésszerű éjszakai rohammal kezdődött az egész fronton. Április 16-án hajnali négy órakor 22 ezer ágyú és aknavető nyitotta meg a tüzet: Több mint négyezer szovjet repülőgép emelkedett a levegőbe és fergeteges bombazáport zúdított a német állásokra. És a hajnali derengésben egyszercsak vakító fény csapott a németekre. Egy német hadosztályparancsnok rádión keresztül a következőket közölte Berlin védelmi vezérkarával: »Pokoli tüzelést kezdtek ellenünk. Az ezredekkel elvesztettük a kapcsolatot. Az egyik helyen érthetetlen hatalmas fény van. Gyertyák milliárd jai. Nem tudjuk meghatározni, hogy mi lehet. Talán valami új fegyverfajta, talán vegyi folyamat«. Pedig nem volt más, mint 200 hatalmas erejű fényszóró, amelyek elvakították a németeket és mutatták az utat a rohamra induló 4000 szovjet harckocsinak ... És április 25-re befejeződött Berlin körülzárása, s megkezdődött a háztól házig, emelettől emeletig tartó hősi küzdelem. Harc egymásra borulva sírtak boldogságukban, ölelték, csókolták egymást, a testvért, akármilyen nemzet fia is volt az. Az Elba mellett. Bécsben, Budapesten, Prágában, Moszkvában mindenütt kigyúltak a lámpák, fényszórók pásztázták az eget. A tűzijáték sziporkázó csillagai vörös fénnyel borították be a földet. Az ágyúk békés döreje fennszóval hirdette: vége a háborúnak Európában, bélié van, béke! Őket ünnepelte ezen a napon minden: a hős szovjet katonákat, akiknek harcai nyomán a szabadság virágzott. És a világ- történelem színpadáról — akkor még úgy gondoltuk — örökre letűnt az átkos fasizmus, örökre megszabadultunk a náci barbarizmus borzalmaitól. »Mostantól kezdve Európa fölött a népek szabadságának és * népek közötti békének nagy zászlaja leng« ■— mondotta Sztálin elvtárs 1945. május 9-i szózatában. Akkor még szilárdan hittük, hogy a békezászló hosszú-hosszú időkig háborítatlanul lebeghet, hogy az elbai találkozás örömét nem zavarja semmi. Napjainkban azonban — tíz évvel e világtörténelmi esemény után — ismét viharfelhők gyülekeznek a béke áldott napja körül. Még csak tíz év telt el a világot átfogó testvéri ölelkezéstől és örömujjongástól, de már ismét ébredezik a fasiszta fenevad. Ébredezik? Ébresztik! Ébresztik azok, akiknek fáj a szovjet hadsereg dicsőséges harca nyomán létrejött szabad népek egyre növekvő ereje, akiknek »zsebbe vágó kérdés« a szabad országok függetlenségének, önállóságának sárbatiprása. a nagyobb, egységes, a kapitalista érdekeknek megfelelő világpiac megteremtése, a maximális profit biztosítása. Ezek az egyéni érdeküket mindenek fölé helyező »urak« nem riadnak vissza semmitől, a zsarolástól, fenyegetéstől, megfélemlítéstől éppúgy, mint az új, minden eddiginél félelmesebb és pusztítóbb háború kirobbantásától. Tíz év óta többízben megkísérelték már ismét lángralobbanta- ni a világot. Korea, Vietnam tanúskodik erről, de az átkos terv mindannyiszor meghiúsult a népek békeakaratán. És most a hét- próbás náci fasizmus minden eszközzel és minden áron való felélesztésével fáradoznak, hogy alkalomadtán a Szovjetunióra és a népi demokráciákra uszíthassák. Azonban, mint eddig is, most sem számolnak a valósággal, hagy az a politika, melynek útján Hitler haladt, végzetessé válhat néni a mi, hanem az o számukra. Azóta a legyőzhetetlen szovjet hadsereg megsokszorozta erejét és erősebb lett, mint bármikor is Sokáig állt csonka szülőháza előtt, amelynek repedései, sebei, mint ókori hieroglifák, vandál pusztításról beszéltek. Golyó gyilkolta. A falak megőrizték a téglákon tehetetlen dühhel kopogó géppuska-sortüzek nyomát. Aztán ágyúlövések pusztították. Erről szaggatottszélű kerek lyukak tanúskodnak. S a ház még ezek után is ott állt győzhetetlenül, zordonan és fehér faláról vakmerő felirat meredt az ellenségre. Majd repülőgépről bombázták. — Az ellenség elhatározta, hogy mindenáron elpusztítja. A bomba a ház belsejébe hullt és fülsiketítő robbanás után az ajtókon és ablakokon keresztül messzire szórta a törmeléket és a port. De a repedezett, hasadozott falak még mindig rendíthetetlenül állták. Az elpusztíthatatlan felirat farkasszemet nézett az ellenséggel. A meggyalázott vakolaton megalvadt vérként világítottak a piros betűk: »Halál a fasisztákra! Miénk a végső győzelem!« Fenyegető, s egyben nagyszerű üzenet! Egy elnémuló száj kiáltása, azoknak az embereknek utolsó szava, akik a romok alatt pusztultak el. És mégis a halhatatlan élet üzenete volt... ... Telte az évek és Golubnyicsij újra eljött. Már régen nem hadnagy, halántékán ősz hajszálak csillognak. Sokfelé járt. Látták a nagy építkezéseken, tafüggönyök, mögöttük hangok, nevetés hallatszott. Golubnyicsij lassan átment az utca túlsó oldalára és a Lenin-szobor mellett leült egy padra. Körülötte ábrándosán susogtak a fiatal topolya- fák levelei. A márványszobor alatt gyermekek játszadoztak — zászlócskákat tűztek a rugóra járó mozdonyokra, papírhajókat fabrikáltak, jóllehet a közelben nyoma sincs a víznek. — Mikor épült ez a ház? — kérdezte Golubnyi- csij az egyik 7—8 éves forma fiúcskától. A fiú meglepetten nézett Golubnylcsijra. Ez a ház? Ez mindig itt volt. — És hogy minden kétséget eloszlasson, még hozzáfűzte: — Tudom, mert ott lakom... Golubnyicsij az első pillanatban elcsodálkozott, majd önkéntelenül elmosolyodott. — Hát a Lenin-szobrot mikor emelték? — kérdezte. — LENIN IS MINDIG ITT VOLT... — felelte a fiú és tovább játszott. Golubnyicsij először beszélni akart a gyereknek az elmúlt évek szörnyűségeiről, aztán meggondolta. Minek? Ez a napsütötte, derűs ház virágos erkélyeivel és ablakaival valóban mindig itt állt. És Lenin?. .. Ö is mindig itt volt! Vajon a csonka falak halhatatlan felirata nem ezt kiáltotta-e a barbár ellenség arcába? folyt a földön, levegőben és a föld alatt. A szovjet katonák kézzel bocsátották le a földalatti vasút alagútjába az ágyúkat, és maguk előtt tolva ezeket, megtisztították Berlin földalatti részét. És 1945. április 30-án 14 óra 25 perckor a győzelem vörös zászlaja már a Reichstag ormán lebegett. Május 2-án pedig a rádió világgá röpítette Sztálin szavait: »Berlin a Vörös Hadsereg kezén van«. Tíz évvel ezelőtt: 1945. május 9-én pedig ezer ágyú harminc sor- tüze reszkettette meg Moszkva fölött a levegőt és a házakat és a földet. A hatalmas dörej azt jelentette: a fasiszta Németország feltétel nélkül letette a fegyvert a Szovjetunió és a vele szövetséges országok csapatai előtt. Ezen a szépséges tavaszi napon egyszerre virágbaborult a világ, az örömmámorban úszó emberek volt. És a Szovjetunió ma már nincs is egyedül. Mellette áll a népi demokráciák egész sora, a hatszázmilliós Kína és az egységes akaratú, hatalmas erejű béketó- bor. De a kapitalizmus igájában sínylődő népek sem akarnak háborút, egyszerűen nem akarnak ágyútöltelékek lenni. Ázsia és Afrika népei békét akarnak és ez>es elhatározásuk mellett nagyszer# hitvallást is tettek a közelmúltban lezajlott bandungi értekezleten. Békét, békét akarunk, de nem akármi áron! Ha másként nem — harc árán is megvédjük tizéres szabadságunkat. Intő szó legyen a háborús gyúj- togatóknak a költő szava: Mi tudjuk, már hogy mi az a szabadamé s egyemberként harcolunk érte mind! Várkoajjd I.mr?
