Somogyi Néplap, 1954. december (11. évfolyam, 284-309. szám)

1954-12-02 / 285. szám

Csütörtök, 1954. december 2. SOMOGYI NÉPLAF 5 AKKOR KEZDŐDÖTT AZ IGAZI ELET.. A Z ÉJSZAKAI MŰSZAK vé-' Megtudjuk, hogy egyideig, mint get ért. Mihalics István, a segédmunkás dolgozott, aztán a Kaposvári Textilművek műszakve- párt hívó szavára Szegedre ment, zetője családja körében tölti a dél- hogy a textilipar tudományát el- előttöt. Sokan ismerik őt a vá- sajátítsa. Korszerű szovjet gépek- rosban, s munkaszeretetét, szór- kel felszerelt üzembe került. Ott galmát, legjellemzőbb tulajdonsá- is kitűnt jó munkájával, s a ka' gai közé sorolják. Most sem ül posvári hallgatókból többízben ön- tétlenül. Kis rongydarabot keres álló vasárnapi műszakot szerve- elő, s nagy igyekezettel tisztítja zett Elszánt, hősies munka emlékei­ről számol be SZAMADAS AZ IFJÚSÁGRÓL Ma tíz esztendeje, hogy Kaposvá- MiVialiVa MiT+árcj rótt utólszor dobbant a fasiszta né­Segédszerelőként dolgozott, s alig “ - a város földjét ,u _ eloszor ermtette a hős szovjet ka­várták, hogy egy épületrészben tona lába_ Ma tfa éve> hogy vár0_ megszáradjon a beton, mar älli— J svmik: felett pirkadni kezdett a sza­tották fel az újabb és újabb gé- badság hajnala, s elindult ddcsősé­az előtte sorakozó apró kerékpár­alkatrészeket. Közben beszélgetünk. Amikor élete és munkája felől érdeklő­dünk, elgondolkodik. — Hát ennek hosszú meséje van — mondja, s néhány pillana­tig merőn néz maga elé. Látszik, hogy régi emlékei között kutat, s féltő gonddal rakosgatja egy­más mellé azokat a mozaikokat, melyek oly küzdelmessé, de még­is széppé tették életét. Gyermekkorára gondol. Bizony, nagyon nehéz, ke­Aztán a politikára, pártmunká­jára fordítjuk a szót. — Hosszú ideig nem szerettem pékét és azonnal megindult a tér melés. — Nagyon szeretem új munka­körömet — mondja elgondolkoz­va — olyan szakmát tanultam meg nyolc hónap alatt, s olyan beosztást értem el, ami ezelőtt a politikát —■ vádolja magát Mi- egy munkás számára évtizedes halics elvtárs. — Amikor segéd­munkás lettem, a vállalatvezetőm sokat beszélt nekem a párt har­cairól, a munkásmozgalomról. Lassan rájöttem arra, hogy ne­kem is ott a helyem közöttük, s ettől kezdve sokat tanultam. Mihalics elvtárs itt is megállta helyét. Alapszervi titkár volt és három éve a pártvezetőség tagja. Lelkiismeretes munkáját bizonyít­serves életünk volt — kezdi az ja, hogy 1953-ban elnyerte a Vá- elbeszélést. — Édesanyám sokat rosi Pártbizottság „Legjobb sajtó- ■ dolgozott, sokat éjszakázott, hogy felelőse“ címet, s még most is megkeresse a mindennapi kényé­rét. Konfekcióba dolgozott, s na­gyon kihasználták. 12 fillért fizet­tek egy alsónadrág megvarrá- sáért... Hirtelen elmosolyodik s odalép édesanyjához: — Ügye, anyukám, most már te is látod, hogy érdemes volt ki­tartani? — Megsimítja a sok gondtól ráncos homlokát, de fele­letet nem vár kérdésére. Visszaül a dívány szélére, s arca ismét el­borul. A serdülő kor képei vonul­nak el előtte. Hosszú ideig, mint kifutó dolgozott, s mennyi kelle­metlenségben, megaláztatásban volt része! büszke őrzője a vándorzászlónak. Mihalics elvtárs gondolataiba mélyed. Arcáról leolvashatjuk, hogy legkedvesebb témájáról sze­retne beszélni, s a Kaposvári Tex­tilművekre tereli a szót, mellyel együtt nőtt fel, s melynek felépü­lésével egyidőben gazdagította tu­dását, ismereteit. EL SEM HISZI, mennyire szívemhez nőtt ez az üzem — mondja boldogan. — Amikor a tanfolyamot elvégeztem, még csak az alapot ásták, s most itt áll ez a hatalmas épület, Kapos­vár büszkesége. Éreztük vala­gyakorlat után is csaknem elkép­zelhetetlen volt. De ő nem elégszik meg ennyi­vel, tanulni, fejlődni akar. A jövő évben beiratkozik a dolgo­zók gimnáziumába, hogy utána a textilipari technikumot is elvé­gezhesse. Szeretnék néhány szót hallani eredményeiről is, de erről nem szívesen beszél. Szerényen, de ön­tudatosan megjegyzi: —• Elvégeztem azt a munkát, amit rámbíztak. Többet nem tu­dok mondani. Meg kell elégednünk ennyivel, bár mi azt is tudjuk, hogy Miha­lics elvtárs ezév első negyedében elnyerte a „Könnyűipar kiváló dolg!ozója‘‘ címet, s több oklevél büszke tulajdonosa, aki ezenkívül sok esetben részesült pénzjuta­lomban is. Mihalics elvtárs egyike azok­nak a mukásoknak, akik boldog, szabad életünk büszkeségeivé vál­tak. Saját erejéből, lelkiismere­tes, szívós munkájával hívta fel magára vezetői figyelmét. Hatalmas nuttonvt mennyien’ ho^ ez az első idő~ , , ,. , P ~ szak próbaköve lesz további mun­akasztottak a vállára s íutyo- kánknyak _ emlékezik lelkesen, részve járta a varost, mint aki- _ volna azokat a fiatal nek nagyon 30 kedve van. Va la | munkáslányokat, akik a ta köze- hanyszor egy ismerős műhely! a legnagyobb hidegben gőz_ vagy kirakat előtt vezetett útja olvas°tották le a zsírt a gé- szíve elszorult, hisz mindig az , , előkészítsék a volt a vágya, hogy szerelő legyen. jégbez ’ Ilyenkor erős elhatározás szüle­tett meg benne, arcizmai megfe­szültek, megférfiasodtak, s el­szántan ismételgette magában: — szerelő leszek, ha addig élek is. Vágyai teljesültek. Keserves inasévek következtek ezután. ÍL De hagyjuk ezt, ne beszél­jünk róla — türelmetlenkedik Mihalics elvtárs. — Mindenki tud­ja, hogy mi volt a sorsa egy inas­nak. Sokat nélkülöztem, dolgoz­tam és keveset tanultam. Aztán jött a háború, engem is elvittek. A FELSZABADULÁSNAK, országunk fejlődésének köszönhetem mindazt, amit elér­tem s mi még bátran hozzátehetjük: annak a sok fáradságot nem is­merő, kitartó, becsületes munká­nak, amivel hozzájárult városunk, szere-! a Textilművek fejlődéséhez i Jávori Béla ges útjára a vörös nap. Tíz év jubileumi idő s ilyenkor az emíber számvetést csinál, számbave- szi a rábízott javakkal való sáfár­kodásának eredményeit. Ettől a számvetéstől függ, hogyan áll a »-gaz­da«, a nemzet ítélő szeme elé az ember. Kijelentheti-e, hogy íme, jól sáfárkodtam, a rámbízottak gyara­podtak, erősödtek, s méltók a to­vábbi harc vitelére. Csináljunk tehát mi is számvetést a nemzet legfél­tettebb kincsével való törődésről, az ifjúságról. Ott kell kezdenünk, hogy mit is kaptunk örökségül akkor, amikor megindultunk az új élet útján. Es meg kell állapítanunk, hogy mekko­ra utat tettünk meg eddig. Vegyük sorjában. AZ ÓVODÁK FEJLŐDÉSE Kezdjük a legkisebbeken, azokon, akik megindulnak a gyarapodás út­ján. Tíz évvel ezelőtt városunkban 8 óvoda működött 8 óvónővel. Ma oedig 10 óvodában 24 szakképzett óvónő oktatja gyermekeinket az alapvető ismeretekre. A 10 óvodából •is 7 napközi-otthonos, ahol 380 gyer­mek étkezésben is részesül. Nemcsak számban fejlődtek óvo­dáink, hanem a feltételek dolgában is. A Kanizsai-utcában 1951-ben 400 ezer forintos költséggel új óvoda épült. A Vöröshadsereg-úti a »le- bui«--ból korszerű épületbe költö­zött. A Széchenyi-városrósz óvodá­ra a felszabadulás uíáni években egy szükségtanteremben volt. Azóta ruházással a Sétatér-utcai általános iskola átépítése is, melyben 16 tan­terem mellett több más célra szolgá­ló terem is lesz. Tíz évvel ezelőtt az általános is­kolai tanulók zavartalan tanulásával senki sem törődött. Ma tíz általános iskolai napközi-otthonunk van, mely­ben -mintegy 400 tanuló kap ebédet és tanári felügyelet mellett zavarta­lanul készülhet a másnapi órákra. Az általános iskolák -felszerelése terén is nagyot léptünk előre. Ka­posvár iskolái az elmúlt években 1* teljesen új, modem tantermi felsze­relést kaptak, ezenkívül számos ké­miai, fizikai, földrajzé, biológiai és egyéb felszereléssel gazdagodtak. Vessünk csak egy pillantást; né­hány iskola gazdagodására. A Május 1-utcai iskolának net» volt ifjúsági könyvtára, ma 900 kö­tet könyvük van. A nevelőd könyv­tár példányszáma 1945-ben 500 volt, ma 1020, 16 ezer forint értékben. Az iskola felszerelésének leltári értéke 1945-ben 30 ezer forint -volt, ma több mint 135 ezer forint! S hozzá hasonlóan fejlődött a többi iskola is. Olyan felszerelésük van ma már, amilyenről régen álmodni sem mer­tek. Pl. a séta téri iskolának 20 ezer forintos filmvetítő berendezése van. Találomra még egy iskolát. A Pe- tőfi-áskola felszerelésének leltári ér­téke 1945-ben 32 872 forint volt, m* 187.972 forint. Hatalmas ez a fej- . íődés! A szülők ismerik és elismerik az állam hatalmas mértékű gondosko­dását az iskolákról. Éppen ezért ma­guk is. mindent megtesznek, hogy még nagyobb legyen a fejlődés, gyermekeik még jobb. még biztonsá­gosabb körülmények között tanulja­nak. Elég csak a Május 1-utcai is­kola szülői munkaközösségét meg­többszázezer forintos beruházással lé- ! fmlítexni-. ^ P}- _az etoúl,t évben 35 te,sített korszerű épületben, 120 gyer­mek tanul. Hogy államunk mennyire szívén viseli az óvodások sorsát, arra már j. , ,, csak egy példa is elég: a múlt hó­mondj^a Mihalics^ elvtars, napban csak játékszerekre 20 ezer forintot kaptak városunk óvodái. Altalanos iskoláink Az általános iskolák fejlődésében -is hatalmas eredményeket értünkéi. 194ő-ben a város területén 6 népis­ezer forin-t értékű társadalmi mun­kával segítették az iskolát, többek között megépítve az iskola téglake­rítését is. Az általános iskolás korú tanulók­nak 10. évvel ezelőtt még nem volt átfogó szervezete, amely kielégítette volna hajlamaikat, helyes irányiba terelte volna szórakozásaikat, segí­tette volna iskolai munkájukat. Ma van: az úttörőmozgalom mindezt biztosítja számukra. S a közeljövő­ben valóraváldk minden úttörő ál­ZELK ZOLTÁN: Kommunisták M ihalics elvtars hosszú szünetet tart. Sorba rakja a megtisztított fogaskerekeket, tengelyeket, s arcán hirtelen változást fedezünk fel. Felsóhajt s utána vidáman, büszkén mond­ja: — Igen, a felszabadulás után szinte újjászülettem, akkor kez­Az ember dolgozni akar, vasat hajlít, falat emel. cipőt, ruhát varr, verset ír, gyógyít, tanít, erdőt nevel. Volt évelnek roncsain merengjen, kinek szíve vén — mi dolgozunk! nekünk húgunk, édes testvérünk a remény! Mi békét, munkát akarunk, hogy rendbehozzuk birtokunk: a Földet, mindenik házát, ez a mi dolgunk és jogunk. A mindenség homlokzatán napnál és fénylőbben ragyog Tervünk órája: méri a percet, évet, évszázadot! 1 dődött az én igazi életem. Titokzatos jövő? Dehogy! Nem vagy titok, . jól ismerünk, nem rejtelemnek méhe szül, de munkánk, agyunk és kezünk! Vesszőnyi csak a fa, minek a kertész pnha gödröt ás, de hallja már az ültető a születő lombsuhogást! így ültetünk gyárat, kohót, világos, tiszta falvakat, 1 zsibongó város, -híd, vasút születik hű kezünk alatt. — Ősz van. Levél hull. Ag zörög. Az égen vadliba kiált. De mégis most ifjúhodik és ifjú marad a világ. kóla működött 3031 tanulóval. Ma 8 ma: a Lenin-utcában korszerűen be- ömálló általános iskolában 4452 gyer­mek tanul. Tíz évvel ezelőtt 101 ta­nító tanított, 176 nevelő oktatja és neveli az ifjúságot, ezek közül is 52 tanár. A számszerű adatokon kívül is óriási jelentőségű az általános is­rendezett úttörőházat kapnak. A KÖZÉPISKOLÁK Kaposvárott a felszabadulás előtt mindössze 3 -középiskola volt és 3 polgári iskola. Ma 7 középiskolában kólák megalakulásának ténye. A tíz több mint 1800 tanulót oktat 94 ta­éwel ezelőtti népiskolák zsákutcát jelentettek a tanulóknak s alacsony színvonal!úak voltak. A polgári is­kolákba viszonylag igen kevesen jár­hattak s végeredményben ez is zsák­utca volt. Ma pedig a 8 osztályos általános iskola kötelező elvégzése mindenki számára biztosítja a to­vábbjutást, s a tudományok al&piaá- naik komoly elsajátítását teszi lehe­tővé. Az elmúlt 10 esztendő alatt az ok­tatás tárgyi feltételei is hatalmas mértékben megváltoztak. A Petőfii- 'skola 4, a Cseri-útá 5 tanteremmel, előadóteremmel, szertárakkal bővült az utóbbi időben. -Nemrég indult „ , . . , ,,, „ . x meg 1 millió 760 ezer forintos be- Mo« ^ - .f^r 0ku, a k°* 'zemskolas tanulóifjúságról való gop­nár. Kaposvár iskolaváros lett. A múltban a középiskolákat fő­ként a kiváltságos osztályok gyer­mekei uralták, kiszorítva onnan a tehetséges munkás- és pa-rasz(fiata­lokat Ma a tanulóiknak mintegy 8* százaléka munkás- és parasztszár­mazású. Államunknak a középiskolákról való gondoskodásának újabb tanú- bizonysága a jövő évben befejezést nyerő 5 és fél millió forintos beru­házással épülő Tanítóképző. Ilyen iskolatípus sohasem volt Kaposvá­rott. Ugyancsak nem volt Mezőgaz­dasági Technikum, Óvónőképző, Élelmiszeripari Technikum sem. Somogyi Pál: VISSZAJÖVÜNK!“ 9? A Somogyi Néplap pályázatán Iá jutalmazott mű. díjjal COHA NEM FELEJTEM EL ^ 1944 december 3-át. Ebben az időben mint emigráns már 24 éve •éltem kis családommal a Szovjet­unióban. Azon a napon nagyon lekötött a munkám, újságolvasáshoz csak este jutottam. Akkori szokásom szerint elő­ször a hadijeQentéseket -kezdtem ol­vasni, amikor szemembe tűnt a hír: ■«Csapataink december 2-án felsza­badították a Balatontól nem messze fekvő Kaposvár városát, Somogy me­gye székhelyét.« A »Pravda« csak ennyit írt. De ez a pár szó elég volt ahhoz, hogy engem testiben, lélekben felzaklasson, hogy örömömben ma­gamhoz öleljem az újságot és boldog könnyes szemmel fel-alá rohanjak a szobámban. Elég volt ahhoz, hogy féléjszaka ne aludjak. Erzsi lányom, aki akkor még 7—8 éves kisgyerek volt, nem tudta, mi történt velem, minek örülök olyan szokatlan, túláradó örömmel. — Mi az, édesapám? Mi van az újságban? — kérdezte a gyermek. Én odasiettem kis ágyához, ma­gamhoz öleltem a gyereket és uj­jongva válaszoltam néki: — Kislányom örülj, most már thazamehetünk! A gyerek, aki Mosz­kvában született, a Szo-vjetország volt a hazája, nem igen értette meg az én lelkesedésemet, bár sokszor beszéltünk neki Magyarországról. Hogy is érthette volna meg gyerek- ésszel, mit jelent ez a hír egy hazá­jától 24 év óta távollévő embernek. Mit jelent az, hogy végre eljött régvárt idő és ismét visszatérhetünk immár szabad szülőhazánkba. A gyermek később mosolygó arc­cal elaludt, örült, annak, hogy az apja örül. Kint az utcán elcsendesült az idő nem rázta szél az ablakomat. Ki­néztem: halkan, nagy pelyhekfoen hullott a hó. Csend volt, éjszaka. El­mélyedtem gondolataimban. C ONDOLATAIM otthon jártak. ^ Gazda Jenő elvtársam szava jutott eszembe, melyet 1919-ben mondott, azóta sem felejtettem el. Ez így történt: Amikor vérbefojtották a mi forra­dalmunkat, s minket, 30 elítéltet láncraverve leMsértek a kaposvári állomásra, hogy elszállítsanak a sopronkőhidai fegyházba, a város visszatért urai ott csúfondároskodtak körülöttünk, élvezték szenvedésün­ket, a részükre kellemes képet. Gsukli »űr«, a potrohos, »lófejű« vá­rosi főjegyző odaszólt az őrség pa­rancsnokához: — Úgy vigyék ám el ezeket, had­nagy úr, hogy soha többé vissza ne jöjjenek... Gazda Jenő, ez a jóképű, délceg legény, a Latinlka-század egyik volt parancsnoka nem bírta ki, hogy ne válaszoljon- Osukli »úr«-nak: — Visszajövünk! — vágta oda ha­tározottan. bátran; olyan hangon, hogy a közelben álló urak elsápad­tak. Aztán jött a fegyház ... szökés .,. emigráció... A börtönben, de külö- nöisen a nehéz földalatti harcok ide­jén, amikor minden lépésünk élet­veszéllyel járt, sokszor eszembe ju­tott Gazda Jenő szava: Visszajö­vünk! Mindnyájan hittük ezt, tudtuk, küzdöttünk érte. A háború súlyos éveiben, a Szovjetunióban, az igen nehéz órákban eszembe jutott ez a szó. S ilyenkor keményebben mar­koltam a kalapácsot vagy a tollat. És keményebben markolták a fegy­vert a harcképes emigráns társaim ■kint a frontokon, mert lelkesítette eket a győzelem biztos hite, az, hogy visszamegyünk. [LIASNAP REGGEL sietve men- tem be a kórházba, ahol fele­ségem súlyos szívbajban feküdt. A fehér paplanon már ott volt előtte a »Pravda« tegnapi száma. Örömre de­rült arccal, kitárt karokkal fogadott. Átölelt és élcsukló hangon mondta: — Felszabadították a mieink Ka­posvárt! Visszamegyünk! — E szava­kat olyan hangosan mondta magyarul, hogy a szobában fekvő többi öt-hat orosz beteg is felügyelt, kérdőleg néztek rám, mi történt? Megmagyaráztam nekrik. A sápadt beteg arcckra derű, mosoly ült. a hír hallattára. örült a kórterem, örült mindenki, az egész szovjet nép egész Magyarország, a világ minden jóravaló embere. Aznap délután nem mentem be dolgozni, levelet irtana Moszkvába, a Kommunisták Magyarországi Pártja megbízottjának. Arra kértem Szánté Rezső elvtárs-at, hogy szerezzenek nekühk útlevelet, hadd mehessünk -haza. »Repülni szeretnék — írtam — nincs maradásom. Hív a szülőföld Kaposvár. Hívnak a meghitt régi ut cák, házak, melyekre olyan soka ’ doskodás sem. A felszabadulás előtt városunkban csak egy »diákotthon« volt: a »gróf Bethlen -Margit refor­mátus leánynevelő intézet«, melyben mindössze 40 tanuló nyert elhelye­zést. A tóbbd tanuló házaknál la­kott s az itteni fizetség bizony pró­bára tette azokat a szülőket, sütik szegénységükből küldték gyermekei­ket tanulni. F.gy hízott disznó, 6 mázsa liszt, baromfi, tojás, krumpli és készpénz volt a »norma«. Ezen­kívül a tandíj és az egyéb költség. Ma 9 középiskolás diákotthonban föbb mint 1000 tanuló készül az élet­re, 18 függetlenített nevelőtanár fel­ügyelete mellett. S ezekben a diák­30 ezer forint értékű könyvet kaptak a diákotthonok s legutóbb 20 ezer forint értékű sportfelszerelést. A gondoltam. A csendesen csobogfi otthonokban ?. klubszobától kezdve csillanó zöldes-vizű Kapos «folyó, : S a könyvtárig minden megtalálható, tüskevári rét, ahol annyit játszottarr; Az ünnepi könyvhét alkalmával pl. gyermekkoromban. Hívnak a rég ; fiúk, az elvtársak, az ismerősök, a" rokonaim, édesanyám sirhalma .. E Hív a szülőföld ... « ■ Nemsokára kislányommal kettes-j diákotthonokban elhelyezett tanuló­ben hazatértünk. Repülőgépen száii-j ^ön kívül még 250 középiskolás ré­tünk haza, de csak ketten, mert a! szesül kedvezményes étkeztetésben a feleségem .közben meghalt. ■ menzákon Ahogy megmondtuk, visszaiötünk [ Minden lehetőség megvan tehát a Most dolgozunk, tanulunk. Építjük; , ., , , , azt, amit 19-ben abbahagytunk, AJ 8ondtalan tanulásra azok számara lábom kissé nehezebb, mint akkori is, akik 10 évvel ezelőtt még nem volt, de a szívem a helyén van. ; tamilhattak volna. A kislányom az idén érettségizik,: íme, így állunk 10 év után a nem­jó tanuló, boldog vagyok : ^ szine elé ^ j61 trÄLATELT SZÍVVEL gondolok; kodtunk, mert a kincs, az ifjúság szovjet elvtársaunra, a vörös, lélekben gyarapodott, testben erő­,Wk az ^haza™ södött és képes a további harcra, ontottak vérükét, adlak oda fiatal­életüket azért, hogy visszajöhessünk.? Várkonyi Imre.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom