Somogyi Néplap, 1954. december (11. évfolyam, 284-309. szám)
1954-12-02 / 285. szám
VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! Somo Dicsőség a hősöknek, akik életükéi’ adták a szabadságért! A MAGYAR DOLGOZÓK PÁRTJA SOMOGYMEGYE! BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA XI. évfolyam, 285. szám. ÁRA 50 FILLÉR Csütörtök, 1954. december 2. KAPOSVÁR TÍZE ¥ E SZABAD „Vándor! Mindegy, hová sietsz, pár percig állj meg itt: hős nyugszik itt, hullasd reá a hála könnyeit. Mindegy, mi vagy: bányász, halász, földműves, vagy művész: legjobb barátod nyugszik itt, így gondolj rá, míg élsz. Teérted s ériem adta ő életét, mindenét: meghalt, hogy élhessen tovább a haza és a nép.“ (Iszakovszkij) '73 íz esztendő! Amikor visszaidézzük azt a feledhetetlen decemberi napot, most, tíz év távlatából, csaknem olyan el- fogódott és szorongó, szívetdobogtató érzés vesz rajtunk erőt, mint akkor, 1944 december másodikén. Elfogodótt, szorongó érzés. . . A különbség csak annyi, hogy akkor a kimondhatatlan megkönnyebbülés, az öröm a felszabadultság érzése dobogtatta meg szíyeinket, míg most az az érzés, hogy a hála, a köszönet kifejezésére megfelelő, lélekből fakadó szavakat találjunk. De ehhez emlékeznünk kell. Minden nemzet történelmében vannak napok, találhatók események, amelyek hosszú évszázadokra, mindörökre sorsdöntőek, amelyek vagy a mélybe taszítják a nemzetet, a népet, olyan mélybe, hogy hosszú idő kell, amíg kitalál onnét, s vannak események, amelyek — bármily mélyre dobott a múlt népeket — egyszerre a napfényre, a most már mindvégig felfelé ívelő útra vezeti azokat. S a sötétséghez, a mélyhez szokott ember, amikor kilép a napfényre, összehúzza a szemét, bántja a fény — de aztán kinyitja, mélyet szippant a szabad levegőből, s megtanulja, milyen drága a fény, milyen drága a szabadság. A mi népünk életében, történelmében 1945 április negyediké, nekünk, kaposváriaknak 1944 december másodiké az a nap, amikor a fényre léptünk s azóta is a felfelé vezető úton járunk. Ki tudja elfeledni azt a napot? Senki! Akkor még nem láthattuk, de sejtettük, milyen hatalmas távlatokat nyit meg nekünk december másodika. Ma, tíz év elmúltával tudjuk csak igazában felmérni, hogy milyen nagyszerű útra léptünk, milyen kaput nyitottak meg előttünk tíz évvel ezelőtt Sztálin fiai, akik győzelmesen jöttek előre, végig a mai Vörös Hadsereg útján, a városon s nyomukban újjáéledt a föld, újjáéledt Somogy, Kaposvár népe. A döbbent rémület szállta meg a szíveket az ezt megelőző napokon. A feszült várakozás érződött a városon, az egész megyén, amely a hitleri hordák és nyilas cinkosaik jármát nyögte. Vájjon mi lesz? Mindenki érezte, hogy a fasiszta hordák napja leáldozóban van, de sokakat szorongatott a kérdés, a rémhírektől, röpcéduláktól megrémisztve, hogy ki, mi jön a fasiszták után? S december másodikán, amikor a szovjet katonák szürkeköpenyes hadserege végigvonult a városon, amikor az emberség, a szeretet s az őszinte segíteniakarás ezer és ezer megnyilvánulását tapasztaltuk, akkor már feloldódott minden feszültség, akkor már kezdtük életünk értelmét attól a naptól számítani. % És Kaposvár népe megismerte a világtörténelem legnemesebb felszabadító hadseregét. Megismerte a szabadságot. Ismerkedtünk azokban a napokban mindennel: az élettel, az emberekkel, akik mások lettek egymáshoz, mások lettek a munkában, az életben. Ismerkedtek, a párttal, a kommunista párt első segítő intézkedéseivel, az igaz emberséggel. Egy új nép született, s érezni kezdtük egy nagyranövő ország jövőjét. Uj nép, amely erősen megszorította a segítő kezet, a Vörös Hadsereg, a magyar kommunisták kezét. És elindultunk az úton., s Tíz év mérlegét nehéz elkészíteni, hiszen évszázadok alatt nem léptünk előre ilyen óriásakat, mint azóta a nap óta. Jársz a városban, már annyira megszoktad, észre sem veszed, mennyire más ez a város, mennyire más nép lakja, mint tíz évvel ezelőtt. Nem tehetsz egy lépést, hogy ne érezd annak a decemberi napnak áldását. Kérdezd meg a munkást — ő tudja: a múltban nem akartak „fészket teremteni a kommunistáknak“ — a munkásmozgalomnak, inkább visszafejlesztették az amúgy is gyenge ipart. De beszél a máról is; ő tud a legtöbbet beszélni, mert ismeri a múltat^ Beszél a Textilművek, beszél a 2000 boldog textilipari dolgozó, a Vas- és Fémipari Kombinát, az üzemek tucatjainak dolgozói. Kérdezd meg az azelőtt nyomorúságban élő, nincstelen parasztot, akinek az a decemberi nap, a Vörös Hadsereg és a kommunista párt földet hozott, s aki azóta boldogan, szabadon él és dolgozik, megválaszthatja útját, még szebbé tette vagy teszi életét, amikor a közös gazdálkodás útjára lép. És beszél a tíz év. Az új iskolák, az új iskolákban az új ifjú hadsereg, a tudás várának ostromlói — és beszélnek a tíz évről, beszélnek december másodikáról az ifjú lelkek kertészei, ma már boldog pedagógusaink. Beszél az új értelmiség s Kaposvár minden lakója, akik összeforrva lépnek egyre feljebb az úton, amelyre december másodikán léptünk, s amelyet a mi pártunk és kormán nyunk mind tagosabbra szélesít. S az út. amelyen elindultunk, most már a júniusi úton folytatódik, s mindenki látja, hogy ezen az úton elégedettebb, boldogabb, nagyobb lesz a mi népünk. Tíz esztendő! Hogyan is köszönjük meg? Mintha anyánknak mondanánk köszönetét, amiért életet adott, vezetett, lépni, majd járni tanított, vigyázta lépéseinket. Hogyan köszönjük meg a szovjet népnek, amely tíz évvel ezelőtt megnyitotta az emberibb élethez vezető utat? Hogyan köszönjük meg pártunknak, amely segített, tovább vezetett s vezet bennünket ezen az úton? Milyen köszönő szavakat mondjunk azoknak a névtelen hősöknek, a munkásoknak, parasztoknak, egyszerű kisembereknek, hivatalnokoknak — párttagoknak és pártonkívülieknek — akik összefogva erejű-* két, heroikus küzdelmet vívtak, hogy begyógyítsák a rettenetes háború okozta sebeket, akik erejüket nem kímélve építették s építik ma is ezt az országot, a mi városunkat, a tíz éve szabad Kaposvárt? Járni tudtunk az úton, szemünk láttára nőtt fel egy olyan nemzedék, amelyről nagyjaink csak álmodtak. Tíz esztendeje, hogy megyénk szíve, Kaposvár szabad. Emlékezzünk most, nézzünk vissza a megtett útra, hogy mégjobban megértsük, felmérhessük december másodika jelentőségét. S ma, amikor a hála, a köszönet forró érzékével szívünkben ünnepeljük azt a napot, ne feledkezzünk meg azokról, akik vérükkel öntözték megyénk drága földjét. Emlékezzünk a szovjet hősökre a hála könnyeivel, akik értünk, a mi népünkért is, a mi szabadságunkért is az életüket adták. Köszönjük nekik, köszönjük a szovjet népnek. s a mi pártunknak virágzó jelenünket, még szebb jövőnket. Emlékezzünk, s idézzük a város fölé nyúló hősi emlékmű talapzatára vésett szavakat: „Dicsőség a hősöknek, akik életüket adták a szabadságért!*' •tóOsy
