Somogyi Néplap, 1954. december (11. évfolyam, 284-309. szám)
1954-12-25 / 305. szám
Szombat, 1954. december 25. SOMOGYI NfiPLAP 7 KÉT KARÁCSONY-EST KÖNYVEINK KÖZÖTT 1Z~ ét ember, apa és kislánya sietett a falu csöndes utcáján. Lépteik kopogását elnyelte a puha hó, mintha vattán lépkedtek volna. A csönd mélyebb volt, mint más estéken szokott lenni. Beszéd nem hallatszott, az utcán nem igen jártak emberek, szomszéd nem ment a szomszédhoz beszélgetni, sógor nem ment a sógorhoz borkóstolóra. Másik estéken tollfosztók vidám beszélgetése hallatszott ki a házakból, politizáló férfiak pohárkoccintása csendült ki a zárt ablakok mögül, kacagó fiatalok siettek befelé a faluba. .. Karácsony-este volt. Erre az estére az asszonyok nem hívtak senkit tollfosztóba, helyette szép, tisztára takarították a lakást. Napközben finom levest főztek és tésztát sütöttek. A férfiak, ha le is mentek a pincébe, tele hozták a hé- bért, de nem nyúlták az üvegbe- eresztett habzó borhoz estig, míg a család együtt asztalhoz nem ült. A lányok, legények se találkoztak ezen az estén, csak akik már az esküvő napját tervezgették... A csupasz fák mezítelen ágaira vastagon rakodott a hó és tompa huppanással esett egy-egy csomó az út közepére, amikor a nyargaló szél megrázta az ágakat. A két siető ember ruhája is fehér volt már a hótól Fehérek voltak a háztetők, a kerítések, az út és minden; mintha fehér ruhában, ünnepi nászra készült volna a világ. — Nem fázol, kislányom? — kérdezte a férfi. — Nem... Te se fázod, apuka? — hallatszott a kislány kérdése. Üjra hallgattak, mintha valamin gondolkoztak volna. Csönd volt, csak az ezer és millió kavargó hópehely halk zizegése hallatszott. Majd messziről, talán a második faluból harang kondulását hozta a téli szél. A .kutyák is elfeküdtek vackukban, csak elvétve vakkan- tott némelyik egyet-egyet, a macskák bent nyújtózkodtak a tűzhely alatt, békésen dorombolva. Az egyik kapu előtt megálltak. Az apa lenyomta a kiskapu kilincsét. Amikor a ház sarkához értek, a kislány megrántotta apja kezét. Ujjával csendet .intve, még közelebb húzódott apiához és olyan vigyázva súgott neki valamit, mintha násy titkot árulna el. — Volt már a Jézuska? — Nem tudom, kislányom — indult tovább az apa, de a kislány -csak húzta vissza. — Meglessük az ablakon, hátha most van itt — és dábujjhegyen az ablakhoz lopakodott. Csintalanul belestek mind a ketten. Összedugták a fejűket, az at>a leguggolva, a kislány csimpaszkodva, nyúitózva, mert éppen csak fölérte az ablakot. De nem láttak semmit, mert a függönyön csak annyi rés volt, hogy egy kis fénysugár fért ki rajta, ami jelezte, hogy valaki van a szobában. — Jaj, ha éppen most van itt!... — fordult riadtan a kislány apjához. — Akkor... — itt megakadt, nem mert elindulni az ajtó felé, nem tudta, hogy be szabad-e menni. — Maid én megnézem, kislányom — nyugtatta meg az apja és benyitotta p.z ajtót. — Be szabad már menni? — kérdezte halkan. A kislány elhúzta a száját, csücsörített durcásan és félrelökte maga elől a sárga tököt. — Nem kérek — duzzogta elége- det’enül. — Csokoládét vagy cukrot kérek. — Zsuzsikám... kislányom... csak ezt a kicsit edd meg — tört egy falatot az anyja és nyújtotta feléje. De az csak nem fogadta eL.. Az asszony szeme előtt régi emlék villant föl. Ezt az emléket őrizgette magában, mindeddig nem mondta el senkinek... Lesütötte szemét. Tíz évvel ezelőttre emlékezett, 1944 karácsonyának estéjére. Szeméből egy könnycsepp indult el és iegurult végig az orra mellett az arcán. — Anyu, miért sírsz? — kérdezte riadtan a kislány. Az asszony fölkapta a fejét és igyekezett nyugodtságot erőltetni magára. Kreolbama arca kipirult, fekete szeme nedvesen csillogott, hangja lágyabb lett, finomabban reszketett a szokottnál, amikor megszólalt. — Gyere, kislányom, meggyújtjuk a csillagszórókat meg a gyertyát és mesélek neked szépet. Jó? — Jó, anyukám, de ne sírj. — Nem, kislányom... Nem! Az asztal körül ültek mind a hárman. Eloltották a villanyt, csak a csillagszóró . szikrázó fénye és egy pislogó gyertya világított, a karácsonyfa tetején. — Mesélj, anyukám... — kapaszkodott föl a kislány anyja ölébe és apró kezével simogatni kezdte anyja homlokát... Minden meg volt bocsátva. Az asszony újra nevetett, magához szorította a kislányt, elfeledte minden duzzogását. — Rég volt, kislányom, tíz évvel ezelőtt. Zsuzsika tágranyílt szemmel figyelt, míg anyja könnyes szemmel mesélt. Hangja halk, puha, simogató volt. Lelki szemei előtt újra látta az emlékezetes karácsonyelőtti nap eseményeit. * * * ÍJ eggel volt. A kertek, házak fölött sűrű köd lebegett, mintha a föld lehelte volna ki magából. Zsuzsika kínt volt a kertben; egy ta őket ebéd az asztalon, mint máskor. Anyja sírt, apja káromkodott, öccse hallgatott. Aztán ő is sírni kezdett. Nem azért, mert nem volt ebéd, hanem a krizantém miatt, melyet a baba fejéhez szánt a bölcső mellé a vakablakba. A virág nagyon összetört a csizma alatt, csupa sár volt. Be se hozta, ott hagyta elszáradni. Karácsony este volt. Fehér abrosszal volt leterítve az asztal. Ott térdeltek körülötte: imádkoztak. »-Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma...« A tűzhely üresen állt, nem főtt rajt vacsora; nem volt mit főzni. Az asztalon fenyőfaág egy virágcserépben. Nem volt rajt cukor, nem lehetett kapni, meg ha lehetett volna is, nem volt rá pénz. Csak Cigy-két csecsebecse, melyet ők csináltak rá, színes papírból meg szalmaszálból. Ajándék azért mindenkinek jutott. Zsuzsika egy kis új ruhát kapott, melyet anyja varroga- tott éjszakánként a saját ruhájából, Pista, az öccse pedig szánkót kapott, melyet az apja faragott titkon Apjuknak meg egy kötött meleg kesztyű volt a karácsonyfa alatt. Csak édesanyjuknak nem tudtak mit adni. Neki az volt a legszebb ajándék, 'hogy látta: mennyire örülnek e szerény ajándékoknak övéi. Kintről vörös rakétafény világított be az ablakon és néha dörrent egy- egy puska... Halkan imádkoztak, mintha féltek volna, hogy kihallat- szik. Hirtelen lépések hallatszottak az ablak Itlatt, aztán megkopogtatták az ajtó repedezett deszkáját.,. Rémülten néztek össze. Amíg apjuk ajtót nyitott, a két gyerek elbújt az asztal mögé. Hó- lepett ruhájú ember lépett be a nyitott ajtón. — Jaestét — köszönt tört magyarsággal. — Adjon isten — fogadták reszkető hangon. Az idegen körülnézett a homályos szobában, aztán újra megszólalt, mielőtt puskáját a faihoz támasztotta volna. — Nyemecki ván? — Nincs német. Nincs — felelte az asszony... A katona megmelegítette kezét a tűzhelynél és amikor észrevette az asztal mellett kuporgó két gyermeket, odahívta őket. ölébe vette mindkettőt, egyiket az egyik térdire, másikat a másikra, és beszélt nekik, mintha az övéi lettek volna. Aztán zsebéből egy marék csokoládét vett elő. Nyújtotta nekik, mindegyiknek egyet, a többit meg odatette a karácsonyfa alá. önfeledten játszott velük, biztosan neki is voltak kisgyermekei. ’ Beszélgetni kezdett a családdal. Ahol nem értették egymást, ott mutogattak, úgy igyekeztek szót érteni. Kérdezte, hogy mit vacsorázták? Hallgattak, mintha nem értenék, hogy mit kérdez, pedig megértették és ezt a katona is észrevette Kérdőn nézett rájuk és megdöbbent, amikor az asszony szeméből két könnycseppet látott lefutni. Nézte az üres tűzhelyet, az üres asztalt és egyszeriben megértette, hogy nincs nekik mit vacsorázni. Újra a zsebébe nyúlt, maid megnézte a hátizsák belsejét, mindenhol akadt valami. Egy fél kenyér, egy doboz konzerv, egy kis hús, egy doboz cigaretta. Még három szem alma is volt a hátizsákban. Mindent nekik adott. Akkor az — Be — szólt egy női hang a ■szobából. — Anyuka! Volt már a... — szaladt anvía kitárt karjaiba a kislány, de amikor meglátta az asztal közepén a szénen feldíszített kárácsony- fát, e’hailleatott és rohant oda. megállt mellette. Nem nyúlt semmihez, csak nézte tágranyílt szemmel a mackót, az új ruhát, a cipőt és a képeskönyvet. Körül tárta az asztalt, benézett az aszta! alá, a szekrény mellé, aztán durcásan odaállt nnvja elé. — Hajasbabát nem hozott? Az asszony arca egy pillanat alatt elíkomorodott. Meg akarta ölelni; a kislányt, de keze lehanyatlott. Ügy érezte, hogy rögtön megszakad a szíve. Azt várta, hogy a kislány maid nagyot fog örülni a sok aiárd“knak és íme: duzzog, mem tetszik neki semmi, mert a haiasbaba hiányzik az ajándékok közül. Az asszony zavartan nézett az urára, aki a kislányt figyelte megdöbbenve. A másik szobában már terítve volt az asztal. Az asszony arra indult és csak az ajtóból szólt vissza. — Kész a vacsora. A rózsás tányérokon finom leves gőzölgőit, s a kisasztalon kuglóf és kelt tészta illatozott. . Az ünnepi vacsora után sült tököt tett a háziasszony az asztalra, mivel az volt a hiedelem, hogy aki karácsony estéjén sült tököt eszik, ■annak egész évben nem fáj a torka. krizantém szomorkodott még ott, s nézegette, simogatta dércsipte szirmait. — Majd estére leszakítja és beviszi a vakablakba — gondolta magában. Az udvar felől anyja hangja hallatszott: — Zsuzsikám... Gyere be, kislányom. összehúzta magán a berlinert és befelé indult. Az utca kihalt, néptelen volt, csak néha lehetett egy-egy német katonát látni, amint átsietett az utcán, vagy ment egyik háztól a másikig nagy csomaggal a hóna . alatt. Zsuzsika bement a szobába és az ablakon nézett ki. Orrát odaszorította az üveghez és nézte az ablak alatt lengedező fehér krizantémot. Mögötte hirtelen kinyílt az ajtó, édesanyja szaladt be. — Jaj nekem, jaj istenem! Jönnek a katonák! — Alig mondta ki, két német katona lökte be az ajtót és lénett a szobába előreszegezett géppisztollyal. A tűzhelyen kis ebédre- vaió főtt, éppen forrni kezdett a testes. Odarohantak, lekapták a fazekat, az asztalról levették a keményre száradt fél kenyeret és elrohantak. Látták, hogy ennél a háznál úgy sincs más. Zsuzsika megijedt, az ablaktól nem is tudott elmozdulni, .még akkor is ott volt, amikor az ablak alatt futott el a két katona és látta, hogy az egyik ietiporja csizmájával a fehér krizantémot. Délben, amikor az apja, meg az öccse megjöttek az erdőről, nem várasszony fölállt, a tűzhelyhez ment és kivett a sütőiből egy fél sülttököt, azzal kínálta a szovjet katonát, ők is abból ettek először. A két gyerek is nekiesett a sülttöknek. S amikor ez a kedves szovjet katona elment, jó étvágyat kívánt és szép álmokat. Megígérte, hogy vigyáz a ház körül és holnap is hoz enni... * ■* * ¥? eggel nem messze a ház előtt ■*’*- találták meg holtan. A fején ment át a golyó, talán éppen, amikor az ő álmukra vigyázott és az ő másnapi reggelijükre gondolt. Ott temették el a temetőben, a falu saját halottjának tekintette. Zsuzsi egy kis fenyőfát ültetett a fejfa mellé. Azóta minden hónapban kitisztította a sírt, virágot hordott rá és minden mindenszentekkor ez volt a legszebb sír a temetőben. Ö gondozta, tisztította, mert akkor este elfeledte megköszönni neki a csokoládét és a vacsorát/... * * * A csillagszóróik rég kialudtak, kihűlt a . drót is, a gyertya utolsót pislantott és sötétség 'borult a szobára. Csönd volt, csak a három ember mély sóhajtása hallatszott. Mindhárman arra a szovjet katonára gondoltak, aki a mai jó vacsorát is hozta, aki a karácsonyi békével lépett be 10 évvel ezelőtt, ilyenkor este a ház ajtaján,.. Buni Géza. EVÉL EGY BARÁTOMHOZ Kedves Barátom! • ] Könyvtárunk polcain sokezer könyv sorakozik. Elnézegetem, szinte megfeledkezem az időről és a körülöttem levőkről. Ügy tűnik, mintha egy hatalmas ablak tárult volna fel előttem és én most ezen az ablakon keresztül szomjasan szívnám magamba egy csodás, sokszínű világ illatát. Szememmel végigsimogatom a sok színes táblát, aranyozott föl* iratot. Itt sorakoznak Jókai Mór dúsaranyozású, egészvászonban kötött művei: Az Araryember, Fekete gyémántok, A kőszívű ember fiai, ifjú éveink egy-egy színes emléke. Mellettük Mikszáth könyvei halványlila színben szerénykednek Amott Móricz Zsigmond domborművű képét őrzi az író műveinek mélykék sorozatos kiadása. Ügy érzem magam, mint a gyermek, aki vágyainak ígéretföldjére toppant be: cukrászdába, vagy játékboltba, ahol kénye-kedvére magához veheti, amit csak akar. Megjelennek előttem Hunyadi seregeinek, Dózsa parasztjainak, Rákóczi kurucainak, 1848—49 honvédéinek, 1919 vöröskatonáinak kemény harcai, Balzac és Zola Franciaországa, Shakespeare Angliája, Goethe Németországa, Puskin és Gogol Oroszországa. Szemem előtt lobog Giordano Bruno máglyájának rőt lángja, mely a haladó tudományt akarta megsemmisíteni. Látom Galileit az inkviizitorok előtt, amint életét féltve visszavonja tanítását a Föld forgásáról, de látom azt is, amikor később — megbánva pillanatnyi gyengeségét — keményen dobbant: »•Mégis mozog a föld!« Mintha W^lls időgépén ülnék, úgy kalandozom be az emberiség történetének évezredeit, hogy szemtanúja legyek népek sorsának, születésének, küzdelmei« nek és elmúlásának. Együtt járom a kegyetlen megpróbáltatások és küzdelmek útját a sarkkutatókkal, az őserdők, a sivatagok, az égbenyúló, hóborította hegycsúcsok és óceánok vándoraival. A képzelet csodálatos rohanását egy pillanatra megállítom. Tekintetem ismét a könyveken pihen. Veres Péter, Szabó Pál, Rideg Sándor, Déry Tibor, Darvas József, Illyés Gyula, és sorolhatnám tovább mai életünk ábrázolóit. Felülhetek újból a fantázia táltosára, be- száguldhatom vele szépülő hazánkat és láthatom dolgozó népünk boldogabb életét, melyről Zelk Zoltán így énekel: Az ember dolgozni akar, Vasat hajlít, falat emel, Cipőt, ruhát varr, verset fr, Gyógyít, tanít, erdőt nevel. Hazánk határain túl is van élet. Egyes népek, népünkhöz hasonlóan, a Szovjetunió példájára rendezik be életüket. Erről az életről így dalol Drago Szilityi albán költő: Az élet szép, be szépl Mint a hideg * Xristá’yos forrás folyib — mondja halban Bár öröbbé élnéb. — S az életet Veti el esábánya a sziblafalban. Van másféle világ is. Vannak, akiknek fáj a munka ritmusa. Róluk írja Jebeleanu, román költő: Ti újra arra Tártob, hogy ifjú, friss barob bőit Cséplőgép ne dohogjon, ne lengjen baszanyél, Csak villám és halál, szilánkok jégesője Zuhogjon ölve, zúzva mindenre, ami élt Es itt megtorpanok. A polcról felémvillan, mint élő tiltakozás, felkiáltójel néhány könyv, melyben a földkerekség sok-sok írója hallatja szavát, aki érzi és Szurkov szovjet költővel vallja: Ne várjuk, míg az ágyuk torka zeng fel. És om’anak a lángoló romok, Hallassa szavát minden igaz ember — S le az álarceal, gyilkosok! Miért torpantam meg? Mert Te jutottál eszembe, kedves Barátom. Legutóbb, amikor eléd tettem egyiket e könyvek közül, únott kézmozdulattal toltad félre: »A politikából elég volt!« Érvelésemre udvariasan hallgattál. Azóta sokszor jutottál eszembe és most úgy érzem, a béke és a szeretet ünnepén talán elmondhatom neked, amit akkor udvariasságból elmulasztottam. Amíg békés otthonunkat, gyárainkat, termőföldjeinket pusztulás fenyegeti, addig bizony kell és fogunk is »politizálni«. Egyetértünk Eishold osztrák költővel: Ma nem elég, Tett, akarat tisztán, aki lát, kell ide; győzni* Akkor vagy igazi békebarát. És hogy nemcsak költői kép, nemcsak puszta vágy, arra Marseille, Bordeaux és a többi kikötő, ahol a dolgotok tudják, »tett, akarat kell ide«. tanú hogy „Széles terekre tódul, S kész a határozat, Hogy fegyvert a hajókból, A partra egy se rak, Hogy nem áll munkapadhoz, Míg békét nem heggeszt, — Nines vasutas, se matróz • Ki addig útba kezd.*4 énekli Somlyó György. Mikor idáig jutottam gondolataimban, leemeltem a polcról az egyik könyvet és lapozgatni kezdtem. Peregtek a sorok, fogytak az oldalak és szívem egyre jobban megtelt a 'béke igazi akarásával. Hallgasd csak Tvardovszkij szovjet költő szavait: A háború ellen a békét! Homály ellen napsugarat! Kívánjuk minden ármány végét! Magunk vagyunk az akarat! Vagy a múlt század1 egyik magyar írója, Greguss Ágost milyen egyszerűen, félreérthetetlenül szól a ma emberéihez is: Ki a művelt? Ki alkotó. Ki a barbár? A romboló. És erre mintha csak választ adna Gribacsov szovjet költő: Nekünk a béke kell, a munka, De azzal nem fogunk kezet, És békét attól sose kérünk, Kit útja másfelé vezet! Gorkij, az általad is jól ismert szovjet író mondta: »Minél többet olvastam, annál közelebb vittek a 'könyvek az élethez, annál világosabb, jelentékenyebb számomra az élet.« Remélem, hogy a könyv, ez a hűséges barát és segítőtárs Téged is egyre közelebb visz az élethez, egyre világosabb és jelentékenyebb lesz számodra is az élet. És akkor már el is érkeztél odáig, hogy Becher német költővel dalold: — Serkenj világ! Mindenki fel! Szabad föld s boldog béke kell! Addig is szeretettel üdvözöl barátod Kerekes András.
