Somogyi Néplap, 1954. november (11. évfolyam, 259-283. szám)

1954-11-07 / 264. szám

Vasárnap, 1954. november 7. SOMOGYI NÉPLAP 7 „Magyar testvér, muszka koma" Fegyverszünet a mi fiaink állásában „Egy 44-es főhadnagy tábori leveléből közöljük az intim részletek mellőzé- sével ezeket a történelmi patinájú sorokat: A zon a napon történt, amikor először olvastátok a fegyver­nyugvás hírét. A legnagyobb írói készséggel kellene ren­delkeznem, hogy ennek a napnak örömét, boldogságait elbeszéljem. Nem leírni, de összefüggően elgondolni sem tuijom ezt, csak átélni lehet s ez kárpótolt minden szenvedésért. A mi állásunk 55 lépésre van a szibériai lövészekétől. Azaz már nem szibériai lövészek állnak ott, mert november 17-én felváltotta a lövészeket a . . . ik délorosz ezred, amely a közeledésének többször adta jelét, amit mi nem vi­szonozhattunk. Szóval reggel nyolc órakor végigszaladt a szakaszon a parancs: nem lőni. A legénység előbb nem akart hinni, azután könnyes szem­mel ölelték át egymást az emberek, az én kedves, öreg parasztjaim. Sírtak és nevettek, szorongatták egymás kezét, dobálták a sapkáju­kat, mint valamikor boldog mánébereken lefúvás idején. Aztán szinte már készülődtek: —| Hej, komám, ha én most hazamegyek, de helyrehozom a kis fődet! — Hát én, még az udvart is bévetem! Nagy pucovállást rendeztek, daloltak, alig fértek a bőrükbe. Egyik is, másik is jött hozzánk: Alázatosan megkérem, aztán igaz-e? És csörgött le a könny azon a kemény, bicskás arcon. Egy­szer csak félóra múlva nagy harsány hurrá vizavi a szomszédban. Urá, urá, urá! Aztán egy muszka megjelent a fedezék tetején és roppant fehér zászlóval integetett olyanformán, mint mikor a cél­lövészeten a félért jelzik. Most két-három orosz kúszott fel a mell­védre, aztán 10—15. Valamennyi a sapkáját lengette és kiabált. Egy erős hang, utána a kórus. Nem értettük. Kimentünk mind a fe­dezékre. A legények inget akasztották a bajonettre, úgy integet­tek: gyertek, gyertek! Nem is kellett hívni őket. Jöttek heten. Két tiszt, a többi köz­ember, elől egy altiszt piros kokárdával a fehér zászlót hozta. Meg-megálltak s most már hallottuk a kiáltásukat: — Hoch seiner, Majestett Karl der vierte! Hoch! Urá, urá! A két vonal közt találkoztunk. Hiába készültünk, nem volt itt semmi hideg formaság. Valami ősemberi ösztönnel oroszok s ma­gyarok sírva borultunk egymásra némán. Csak azután mutatkoz­tunk be. Jöttek innen is, túlról is a többiek, ölelkezés, csókolózás, harmonika, hegedű, furulya, tánc. Az oroszok to var esik nak nevez­tek bennünket: testvérnek, mi meg őket muszka komának. Esté­re már régi jópajtások voltunk, akik eddig halálos elszántsággal néztünk farkasszemet. A komák hoztak rumot, tojást, teát, mi ad­tunk bort, cukrof, szivart, aztan azóta jó testvérekként szeretve egymást, várjuk, mikor üt az az óra: lesz-e egyszer csakugyan ün­nep a világon?“---------- * * * ' ■ A „Somogyvármegye*' 1917. december 25-i számából. ■OOOOOOOOOOCXXXDOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCXXXXXXXXXXXXDOOOC SZABADÍTÓ VIHAR Ezt a vihart nem előzte meg a tengert elsimító, leveleket bénító vihar előtti fojtó, tompa csend, a merev mozdulatlanság. Öserejű, vad szelek, titkos ke­zek készítették elő. Nem tiszta, kék hajnal, hanem vörösbe pirkadó napkelte előzte meg. És terjedt a fény.. i A hatalmas testben duzzadtak, feszültek az erők. Vad indulatok fojtódtak vissza, gyűltek a vad vi­harszelek. Füstös kovácsok, ke­mény öklök vihart kovácsoltak, csengett messzehangzóan az üllő a bíborvörös pirkadatban. A ros- kadt régi riadtan húzta össze ma­gán selymes palástját. — Közéig a vihar — sejtették s védfalakat építettek. Vaskos láncot vertek az ős indulatoktól terhes, pattanásig feszülő izmos testre, hogy útját áll­ják a vihar szelének, a vészes ve­szélynek. Dohogott, tüzelt a kazán, ízzott az acél fehéren s köréje simultak a gyűlő viharfellegek — míg a ko­vácsok tovább verték vadul a va­sat, formálódott az erő, készült a vihar. S egyszerre csak a remegő fal nem bírta tovább a feszültséget, csörrenve hulltak le róla a rávert óvigák, s míg világot rengetve sza­kadt szét a fal — vörös lángba bo­rította az eget. Suhanva csülantak a kaszaer­dők — megindultak a fák — ömölt a láva, cikázott a villám kékes-vörösetn — megmozdult a föld s felette végigrohant az or­kán. Remegve hajlott mélyre a régi s dühödten tombolt az erő. Száza­dos királyi törzsek dőltek, szakadt az in, a mindent leláncoló gyökér. A vad szelek tombolva döntöttek mindent porba, múltat, avultat, ósdit — s mindent, ami rothadt, aljas volt, mindent, ami kérkedve csillogott. ... S a nagy hullás fölött irá­nyítva villámot, vulkánt, vihart, vad szelet, szuronyerdőf, suhanó kaszarengeteget — ott álltak égig magasodva az izmos jövőkovácsok.. S az orkán nyomán bíborvörösen terjedt a fény, békés tisztaságot, nyugodtságot terítve a .szabadult emberre s világra. N. T. JCiufLaficiL&kiiak, áttümknvk NOVEMBER 7 Szólt az Auróra ágyúja, dördült harminchét éve, új nap, tiindöklőbb, melegebb röpült akkor az égre! Nem írtak oly szépet soha, Nem írtak még mesébe: Elindul egy ágyúgolyó s napnak röpül az égre.., S azóta tündököl, ragyog minden országra, népre, ő lett öregek, gyermekek, minden népek reménye. Lenin szíve.. s Lenin szava. ä * Hős matrózok... Munkások., Világ napja, November hét: ragyogd be a világot! Kedves Pajtások! t A Nagy Októberi Szocialista Forradalom életünk legnevezete- sebb ünnepe. Ekkor bontotta ki Lenin elvtárs a szabadság zászlaját és harcra hívta a proletár milliókat. Lenin és Sztálin elvtárs szavára az orosz dolgozó nép összefo­gott és fegyverrel a kézben szétzúzta a tőkéseket, lerázta az évszá­zados bilincseket. Ennek a nagy harcnak köszönhetjük mi, pajtá­sok, hogy ma már virágzó hazánkban szabadon tanulhatunk és épí­tőivé lehetünk szép jövőnknek. Anyáink és apáink büszkén néznek ránk, mert tudják, hogy mi vagyunk az igaz, boldog jövő, a kommunizmus építői. Pajtások! Jussanak eszünkbe a nagy Sztálin szavai: „A nehéz­ségek éppen azért vannak, hogy haicbaszálljunk velük és leküzd- jük őket!“ Ezt a harcot csak a jó tanulással tudjuk győzelemre vinni. Előre! WOLF JÄNOS Petőfi ált. iskola VI. o. . OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCXXJOOOOOOCXXXXXXXXXXXXXXXXX» SZENTBALÁZS, 1944 DECEMBER 1 Megdicsérjük... . a somogyvári általános is­kola tanulóit, akik 25 mázsa vad- gesztenyét gyűjtöttek. . . a fonói úttörőket, akik 30 mázsa gesztenyét gyűjtöttek. A •bevételből egyhetes tanulmányi 'kirándulást terveznek, melyen az liskola mind a 70 tanulója részt- ivesz. A gyűjtést tovább folytat­ják, s most nagy igyekezettel gyűjtik a vasat és a fémet. M Pajtások! Megkezdődött a vas- és fémgyüjtőhónap! Gyüjtsetek össze minél több va­sat és fémet, hogy több traktor, edény, játék, kerékpár legyen! Ezenkívül pénzt is kaptok érte, melyből nyári kirándulást szer­vezhettek; írjátok meg szép ered­ményeiteket. A jó munkát vég­zők külön jutalmat is kapnak és megdicsérjük őket! Előre a vars- és fémgyüjtő-hónap sikeréért! Á multat kerestem Szentbalázs apró házaiban, azt a múltat, amely kiszívta az emberek karjából az erőt, amely keserű ráncokat vésett a szá­jak szögletébe, s helyette vidám jelent, magabiztos embereket találtam mindenütt. Tíz év nem nagy idő és mégis milyen sok ha könnyet, bánatot változtat örömre, boldog életre. Mert a múlt már mint csák 'kellemetlen emlék van jelen Szentbalázson, meg azokban a kitörölhetetlen ráncokban, melyek a ko­rai öregségben szántódtak az arcokra. Pedig a múlt ma is élő. Kérdezd csak meg bár- i melyik iskolásgyereket: hogyan élt apja, mi volt a sorsa egy dolgozó parasztnak régen — ő is elmondja, hogy nincstelenség, látástól vaikulásig tartó nehéz munka, kicsi kenyér, szomorúság kevés örömmel. •Hogyne emlékeznének hát azok, akik maguk élték végig a múlt rendszer minden keservét. De idézet helyett álljon itt maga a rideg valóság. A kis falucskának mindössze 675 hold szántója volt. S mint a zselicség minden községe, egészen a legutóbbi időkig uradalmi birtok volt. Mit számított az a parasztoknak, hogy a XV—XVI—XVII. század­ban a Szerdahelyi-rokonság vagy a zselicszentjakabi apátság adta-vette egymás között a községet? Ezáltal soha nem lett nagyobb a kenyér, soha nem lett ki­sebb a röbot. De az sem érdekelte őket, hogy 1726- ban herceg Eszterházy hitbizományi birtokai közé so­roltatott. Csak a jobbágyfelszabadítás jelentett köny- nyebbséget, s adott jogos tulajdonukba 475 hold föl­det. 'Kettőszáz még mindig hercegi birtok maradt, s amit eddig ingyen, jobbágyi kötöttségből műveltek, egészen 1945-ig bérelhettek, úgy, hogy legtöbbnyire a termés elég sem volt. a ‘bérlet fizetésére. A falu többsége kisparaszt volt, alig akadt közöt­tük, akinek földterülete meghaladta a 8—10 holdat. ■Sokan a részesaratók közül hiába kuporgattak egy­két hold földre, a község a környező erdők miatt ter­jeszkedni nem tudott, de még építkezni sem. Évtize­deken keresztül úgy látszott: halálra van ítélve a fa­lu, megkövesedett, s lassan elpusztul. A ztán jött a háború. A férfiak színe-javát el­vitték katonának, mint mondták »-hazát vé­deni- az idegen földön. Maradtak az öregek, asszo­nyok és a kis iskolában egy tanító védőszárnyai alatt ijedten megbúvó kismagyarok. Már 44 őszét mutat­ta a naptár, amikor kellemetlen »vendégek« érkeztek a falucskába: német páncélosok. Ettől a naptól kezd­ve kihalt lett a. falu. Saját otthonukban idegenül, osonva közlekedtek a községbeliek, zajt csak a fasisz­ták csizmája, hangos káromkodása ütött a néma csendben. Ki merte volna felemelni a szavát, ha egy- egy szekér, vagy néhány tyúk eltűnt a gazda udvará­ról? Senki. A szentbalázsiak vártak, reménykedtek: ■ már nem tarthat soká. N ovember 30-a volt. A Pécs felől közeledő szovjet csapatok ágyutűze már egészen kö­zelről hallatszott. S ebbe a lélekszorító morajba éle­sen csattant egy sokkal közelebbi robbanás, a község két hídja levegőbe repült. Ettől kezdve nem volt sza­bad közelmepni a hídroncshoz senkinek. De nem ez volt az igazi ok. Nagy sürgés-forgás volt ott. A né­metek géppuskaállást építettek. Így telt az egész nap. Éjszaka nem sokan hajtották álomra fejüket — várták, mi történik. Legtöbbjükben a félelem ütött tanyát. Lelki szemeik előtt látták a fasiszták rémes plakátjait, hittek is, meg nem is a szörnyű propagan­dának. Reggel azonban — mikor az utolsó német géppuska is elnémult — kibújtak házaikból, s ekkor láttak először szovjet katonát. És az iszonyúan ke­gyetlennek lefestett szovjet katonák kiváltak a me­netelő sorokból és barátságos mosollyal nyújtották kezüket a megilletődött parasztoknak. A mély zse­bekből pillanatok alatt előkerült a csokoládé és rö­vid idő alatt az előbb még anyjuk szoknyájába sírva kapaszkodó gyermekek harmatos szemmel, boldogan majszolták a csokoládét. Így történt 1944 december 1-én Szentbalázson. S ami utána következett, bármelyik községünkről azt írhatnánk. Megalakult a Kommunista Párt, földet osztottak a nincsteleneknek és elindult az új élet. Ma villany, rádió viszi a kultúrát a községbe, az egy tanító mellé még egy érkezett, s most már ketten oktatgatják, formálgatják az apró emberkéket az is­kolában; Felépültek a hidak is. 1952-ben szervezked­ni kezdtek a gazdák, régiek, újak közösen és megala­kították a Zöldmező tsz-t. Kis-Tóth Józsefnek a múltban nem volt szava, s most őt is megkérdezték, akar-e az új utón járni. Kis-Tóth az újat választotta és négy hold juttatott földjével belépett a tsz-be. S hogy okosan számolt, tanúság rá a nemrég épült há­za. Nem ő az egyedüli, aki megtalálta számítását az új úton. Papp Péternek, fiának és menyének tíz hónap alatt 459 munkaegységet írtak javára. Nem panaszkodnak az egyéni gazdák sem. Jó termés volt, megadták az államnak is az őt megilletőt, de maradt a piacra is. M a nem gond az élet Szentbalázson. Sétálj csak végig egy ünnepnapon a főutcán! A fiatalság finom ruhákban sétálva szövi a jövő terveit. Az öregek? A meleg szobában üldögélve rádiót hall­gatnak. Csendes megelégedettség üli meg a falut. Gyakran szóba kerül a múlt, különösen most, amikor szabad életük forrására, november 7-re készültek. Sokuknak, legtöbbüknek keserűek a múlt emlékei, azért is szívesen fordítják a szót a mára, de legin­kább a holnapra, az új útra, amelyre 1944 december 1-én léptek: a szabadság, emberség, boldogság útjára. Pócza Jánosné. BÜSZKESÉGEINK A VII. osztály egy kis közösségben él. Minden tanuló becsü- letbeli kötelessége a jó tanulás. A gyengébbek igyekeznek átvenni azt a tanulási módot, amit a jobbak használnak. A jó ta­nulók szívesen segítenek nekik a tanulásban és szívesen tanulnak, foglalkoznak velük. Különösen meg kell dicsérni az első, második és harmadik őrs vezetőit: Simon Viktóriát, Takáts Juditot és Talli­nn Évát. Jó tanulásukkal és magatartásukkal példát mutatnak tár­saiknak. Kezeli Mária, a raj tanács elnök is szívesen segít a gyengéb­beknek. A pajtások hálával tartoznak még Sugár Mártának és Petre Máriának, akik minden idejüket arra használják, hogy társaikat se­gítsék és az egyest kiküszöböljék. Szorgalmasan járnak tanulószobá­ra, hogy ott is segítsenek a gyengébbeknek. Értékeléskor mind a három őrs eredménye jó volt. A nyakkendőt általában mindenki hordja. A kötényt is szorgalmasan hordják a tanulók. Előre a jobb tanulásért! Várnagy Melinda VII. b. oszt. tan. Cseri ált. iskola^ ■ 7 ' > , * ---------------------­­J Próbáld meg! Ki a legügyesebb? Igen érdekes versenyt bonyolít­hatunk le a következő módon: a verseny minden részvevőjének egyenlő nagyságú, vízzel szinültig tele füles bögrét adunk. A ver­senyzőknek a kezükben tartott bögrével a következő akadályokat kell leküzdeniük: 1. Át kell ugrani egy 1 m szé­les árkot. 2. 5 métert kúszni oldalt magas­ra tartott bögrével. 3. Végigmenni egy élére állított deszkán. A versenyzők külön-külön in­dulnak. Az a győztes, aki ar leg­kevesebb vizet önti ki a bögréből^ FEJTSD MEG! 1 2 3 4 S 6 7 iiiiiiiii 8 9 10 u 12 Vízszintes: 1. Rossz ellentéte. 3. Időmérő. 5. Megye. 7. Sándor Dezső. 8. Olasz skála hangja. 10. Tiltószó ford. 11. Varróeszköz, névelővel. Függőleges: 1. Forradalmi költő. 2. Romáin városka. 4. Hiányos dal. 6. Ilyen gyüjtőív is van. 9. SZTK őse. 12. Nem áll. A multheti keresztrejtvény Helyes megfejtése Vízszintes: 1. Hári. János. 2. Adó. 3. Mami. 4. Távol. 5. Kelj 6< Ázalék. 7. G. O. 8. Rakéta. A helyes megfejtők: Bakányi József Barcs, Szabó Irén Barcs, Bánhidi Mária Gölle, Ács Lajos Kappsvár, Duráczki Zoltán Ka­posvár. Könyvjutalmat nyert: Szabó Irén, Barcs.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom