Somogyi Néplap, 1954. november (11. évfolyam, 259-283. szám)

1954-11-07 / 264. szám

Vasárnap, 1954. november 7. SOMOGYI NÉPLAP Éljen az egész világ dolgozóinak nemzetközi szolidaritása! Őszinte hála és elismerés a szovjet hősöknek 1917. november 7-én, 37 évvel ez­előtt Lenin vezetésével a hős orosz munkásosztály megdöntötte a cári uraimat és új korszakot nyitott a proletárforradálom, a népek törté­netében. A Nagy Októberi Szocialista For­radalom eredményeképpen Magyar- ország is pártja és munkásosztálya helytállásával a fejlődés útjára lé­pett, új társadalmat épít. Ezekben a napokban, amikor számos helyén az országnak ünnepük a dolgozók vá­rosuknak, községüknek 10 éves fel- szabadulását, eszembe jut, hogy »■-mennyivel könnyebb volt a magyar dolgozó nép úi életét megteremteni, hiszen a föld egyhatodán példaképül már 37 éve ott áll a szovjet társa­dalom. A nagy évforduló alkalmával őszinte hálával és elismeréssel adó­zunk a szovjet hősöknek, akik Ma­gyarország felszabadításáért életüket adták. Napjainkban dolgozó népünkre az a nemes feladat hárul, hogy min­dent elkövessünk az új kormánypro- gr'amm végrehajtásáért, az egész dol­gozó nép jólétének emeléséért. Eb­ben a nagy munkában segít bennün­ket az az összefogás, amely a Nagy Októberi Szocialista Forradalom eredményeként, a magyar dolgozó nép egységének megteremtésével a Hazafias Népfrontban jut kifejezés­re. Jó munkával, a párt. és a nép iránt érzett hűséggel és felelősségér­zettel ünnepeljük a dicsőséges év­fordulót és áldozunk a nagy Szov­jetunió iránt' érzett tiszteletünknek. Csepreghy Győző főmérnök. Qiizmiej Qátiús emlékezik... SOKSZOR KINYÍLT az orgona tak mindannyian, hogy végre fegy 197 százalékos eredményemmel ünnepelem a nagy napot November 7-ét szinte jelzőként ál- j zet műhelyéh, ahol három éve dol­lítottuk az utóbbi hetekben szemünk elé. Jobb és több termeléssel készül­tünk a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 37. évfordulójának méltó megünneplésére. Öntkénytelenül is visszagondolok a régi, egészségtelen műhelyre, ahol mint tanuló, majd segéd dolgoztam és soha nem kap­tam munkámért elismerést. Örömmel nézek végig a ma már modem gé­pekkel felszerelt Kisipari S.zövetke­gozom. Itt érzem, értékelik és meg­becsülik munkámat. Ennek jegyében, vettem részt a november 7-i munka­versenyben és 197 százalékos ered­ményemmel ünnepelem azt a nagy napot, melynek mi is köszönhetjük mai boldog életünket. Jurcsik Gusztávné, a Fehérnemű és Felsőruha­készítő Kisipari Termelő- szövetkezet dolgozója. Boldogan ünnepli november 7-ét minden pedagógus Felszabadult ország felszabadult tanítója vagyok. Számomra nagyje­lentőségű az, hogy felszabadult ha­zám a szocializmus építésének útjá­ra léphetett. Munkámat nem gátol­ja már az iskolaszék elavult rend­szere. A nevelés irányítása minde­nütt a mi kezünkbe került, akik er­re hivatásérzetből egész életre el­köteleztük magunkat. A régi iskolarendszer megoldha­tatlannak hitt problémái és kibírha­tatlan terhei is megszűnték. Ha­zánkban is a múlté már az áltudo­mányt hirdető elemi iskola s helyet­te a 8 osztályos általános iskolában az igazi tudomány alapjaira oktatjuk dolgozó népünk gyermekeit. Pedagógiai elméletünk is megvál­tozott. A szovjet pedagógia alapján sokkal eredményesebb munkát tu­dunk végezni, különösen a falusi is­kolákban. Mindezeket az eredményeket vég­ső soron november 7-nek köszönhet­jük, amikor megkezdte dicső munká­ját az új korszak, melynek követ­kezménye volt hazánk felszabadítá­sa is. Ezért ünnepli boldogan min­den pedagógus novembet 7-ét. Boda Péter tanító, Kazsok. Sohasem felejtem el... November 7... Piros tűz villan az Auróra ágyújának bőöblű torká­ban. Véres, izgalmas csatára len­dül a forradalmi sereg, vér áztatja a Téli Palota -márványos termeit. Földdekrétüm ... Békedekrétum ... A világ munkásosztályának szíve dobban a Néva-parton csatázókért. Keserves, harcos tél. Győzelem! 1 Bennem mást is idéz az ünneplő emlékezés, sokkal egyénibb emléket. Már az elfeledettség mélyéről rém­lik fel az üvegfényesre fagyott szé- leshát/ú IGomeld-ut. Lassú halálra­ítéltek szomorú oszlopa baktat re­ménytelen csüggedtséggel. A mozgó vesztőhely: kommunisták... meg­bízhatatlanok ... nemzetiségiek, egy mocskos, rabló rendszer többszáz üldözöttje. Erdőirtással nyüvik éle­tüket. Fosz’adozik már bennünk az élet, hamvad már a lángja. Fürge lovacskák tűnnek fel a ho­rizont szélén összeszűkült utón. A kirendelt szánoszlopot géppiszto­ly os. SS-katonák hajszolják. Atsü- völt a halott mezők csendjén undo­rító »Los! Los!« üvöltésük. A csont-bőr sovánnyá fagyott lovacs­kák szívesein futnak a dermesztő hidegben. Szinte látni a hideget. A ravaszkásan lengedező pusztai szellő minden kis hasadékot meglel és nyomában lilára fagyott bőr marad. A szánakon szalmáin térdelő szakál­las emberek egykedvűen tekintenek a messzeségbe, csak rejtelmesen csillogó szemük árulkodik arról, hogy tudják: merre visz az út, mi vár a hajcsárokra az út végén. Az oszlop elvágtat mellettük, a becsü­letes szánalom, az együttérző em­beriség fájdalma tükrözik szemük­ben. A megkínzott legázoltak saj­nálják az eleset.tebbeket. Együtt rakodunk a szánokra. A hatalmas szálfák terhe alatt együtt roskadozunk. Gyötrelmes a néma­ság. Mert beszélni tilos. Az SS-legé- nyek keze gyorsan pattan és a ké­kesfényű géppisztoly engedelmes szer­szám. Csak a szemek beszélnek. A rönk fagyos kérge alatt megszorít­juk egymás kezét. A keservesen nehéz rönköt fel­lódítjuk a szánra, felszabadulnak emelésre feszült karjaim. Valami a tenyeremben maradt: egy darab földfekete, fagyott kenyér és egy darabka avas szalonna. Látom most is az óvatosságot pa­rancsoló, ' látszólagos közömbösség­gel elforduló arcát annak, aki, meg­fosztotta magát talán egész napi eleségétől. Sohasem felejtem el. Emlékezem sokszor és frissen, sze­retettel. Ma már azt is tudom, ■hogy a barna kámzsakabát alatt do­bogó meleg emberszív első formáló­ja, az igazi magasrendű humaniz­mus felé az első lépés 1.917 novem­ber 7 volt, a történelmet és embert formáló Októberi Szocialista Forra­dalom napja. Hálás emlékezés melegbangulatá- val köszöntőm e papot. Kellner Béla. «J és sokszor lehullt a lomb mar Guzmics János életében. Deresedé üstöké és a homlokán keresztbesza­ladt barázdák félévszázados életének küzdelmeiről tanúskodnak. Borostás állát is ezüstösre fehérítették a maga mögött hagyott évek, de mélyen ülő apró szemében még az ifjúi tettvágy tüze parázslik. A boldog, új élet sze- retete friss vérrel dobogtatja meg szívét. Fáradságát elűzi a még boldo­gabb jövő reménye. Mint tehenész, de mint párttitkár is becsülettel el­látja feladatát a balatonszárszói Bé­ke tsz-ben. ' Hosszú, göröngyös utat tett meg, míg közeljutott a jognak asztalához és a bőség kosarához. Erre az útra gondol vissza így november tájt min­den esztendőben, amikor a nagy tör­ténelmi évforduló napjának ünnepé­re készül ő is sokmillió emberrel együtt. Büszkeség tölti el, amikor felelevenedik emlékezetében, hogy ezelőtt 37 évvel mint pirospozsgás arcú, deli fiatalember ott állt egy- sorban az orosz muzsikokkal, amikor a Nagy Októberi Forradalom győ­zelmének bíborvörös hajnala ha­sadt . . . 19.15 októberétől — amikor orosz fogságba került — 1918-ig sok­szor megdobbant a szíve, amint hal­lotta: az orosz nép elkergeti az ura­kat, megszünteti hazájában a zsar­nokságot, s a muzsik szabad ember­ként műveli majd a tulajdonába vett földet, amelyen addig csak szol­gaként dolgozhatott... — Hej, nálunk is ez kellene!... Milyen jó is lenne, ha mire haza­érek *Ba!atonszárszóra, már' nem vol­nának ott gróf Hunyadi József föl­desúr hajcsárai... és nekem is mérnének abból a 2600 holdból né­hány barázdát — sóhajtotta szo­rongva, s ajkán ott égett a szabadság szómja és a földéhség láza. Aztán mint a felszított tűz lángolt fel ben­ne a düh. — És még avégett küldtek minket ide, hogy legyilkoljuk azokat, akik azért harcolnak, amit mi is óhajtunk! Nem. EzJ nem teszem... inkább velük, mint. ellenük. így érlelődött meg Guzmics Já­nosban is a gondolat, mint sokszáz és ezer társában, amint várták a drótkerítés mögött a szabadulás pil­lanatát ... K eményen tombolt a vi­har a föld egyhatctdán, s re­csegve, ropogva nyögött a régi rend korhadt épülete, mintegy jelezve a feltörő új korszak fékezhetetlan ere­jét. Puskaropogás, ágyúdörgés rázta szüntelen a földet, a levegőben lő­por-» és vérszag terjengett. Egy reggelen vöröscsillagos kato­nák fogták körül a szizráni fogolytá­bort. Guzmics János szíve nagyot dobbant, többi magyar fogolytársáé­val együtt. — Itt vannak!... Éljem!... Sza­badok vagyunk!... — kiáltozták az addig a fehérgárdistáik igájában sínylődött emberek. Fiatal vöröskatonatiszt szólt hozzá­juk határozott hangon: — Ki akar közénk állni? — Én is... én is — hangzott a lel­kes, egyhangú válasz. Boldogok vol­verrel a kézben indulhattak az el-1 nyomó zsarnok urak ellen. A fiatal ezredes vezetésével mentek Kolcsak ellen és Szizrántól Szamorán, Ufán át kergették az ellenséget egészen az Oderáig. Guzmics János itt már nem úgy forgatta a fegyverét, mint a magyar-orosz fronton, hanem úgy, ahogy az az ember, aki tudja, ki el­lem és miért harcol .. A GYŐZELMES HARC UTÁN boldogan, testvéri szeretettel Ölelték meg egymást, az orosz és ma­gyar harcosok, Lenin dicső katonái. A legboldogabb pillanat akkor kö­vetkezett, amikor Szaratovban az el­ső november 7 nagy ünnepén Guz- ■mics János kezet szoríthatott a Kom­munisták Magyarországi Pártja Oroszországba emigrált vezetőivel, Számuelly Tibor és Nagy Imre elv­társsal. Számuelly Tibor elvtárs így buzdította a magyar vöröskatonákat: »Ahogy az orosz nép rendet, teremt hazájában, nekünk is rendet kell te­remteni otthon ... Mindenki viselje gondját fegyverének, mert arra még nagy szükség lesz, ha hazamegyünk innen... a párt vezetésével mi is győzünk uraink felett. .. Álljon te­hát minden becsületes hazafi a párt, mellé' Guzmics János szinte égett a vágy-1 tói, hogy tagja lehessen annak a pártnak, amely törtéhélemformáló erejét megmutatta.1 Be még jobban megerősítették a ■pártba, a jövőbe vetett hitét' laenin: elvtárs buzdító szavai, amikor egy nagygyűlésen Moszkvában a szocializmus úttörői-1 inek nevezte őt és harcóstársáit. ön­ként ment Gorbatov ezredes vezeté­sével Hallnba a fehérek lázadását le­verni, aztán Gyenikin ellen az Ode­rához és végül a lengyel frontra. Fiatalságának öt esztendeje alatt sokszor nézett farkasszemet a halál­lal, de nem riadt meg, mert a sza­badság friss levegőjét szívta magá­ba, s Lenin szava, a párt szava táp­lálta benne az erőt, a bátorságot. És évtizedek múltán, amikor új­ra találkozott a vöröskatonákkal,» akik végleg elhozták az ő szabadsá­gát is, friss vér pezsdült, meg Guz­mics János ereiben. Eszével és szívé­vel állt az új harcosok táborába. Felvilágosító szóval oktatta az em­bereket, elmondta nekik nyíltan azt, amit eddig beléfojtott a Horthy-ura- lom. Néhány társával» már 1945 tava­szán megalakította Balatonszárszón az MKP helyi szervezetét. Bátran húzta a mérőláncot a grófi birtokon, mint a földosztó bizottság tagia. S 1949 őszén, ,a párt szavát, követve, 12 családdal az ő kezdeményezésére megalakult a termelőszövetkezet, amely ma már 32 dolgozó tag boldo­gulásának forrása. NNYI HARC, ennyi munka! És mégsem, tört meg Guzmics János. Csak akkor lágyul el, amint ma ismét ott áll a nagy történelmi na­pot ünneplők táborában s e szavakat hallja: örök hálával emlékezünk meg mi is a Nagy Októberi Szocia­lista Forradalom hős harcosairól. .. Szűcs Ferenc. Ev VILÁGSZABADSAG Erről álmodott Kelet és Nyugat, , a Fok-föld és a nagy Északi táj. s századok vívták érte harcukat, ha gyűlölt lé dagadt a vjszály. „Próféták“ , jöttek, s hirdettek igét, amelyek előtt térdre hullt a' nép, s aranyecsettel a jövő színét megcsillogtatta ezer csábos kép. Világmegváltó eszmék születtek; „Istentől“ jött keresztes izmusok, s milliókat halomra ölettek népkoiondító farizeusok. Színes jelszavak tömkelegével szórtak be minden lélek-parlagot, s a kijátszott nép önnön vérével öntözte meg a szolgaság-magot. Ám egy napon jött egy igaz ember, s bár nem volt rajta semmi isteni, de szavára, mint a zajló tenger fodrozva gyűltek Kelet népei. Tűzpiros zászlók szálltak lobogva az ötágú csillag fénykörében, s mintha csak a föld szíve dobogna, úgy indult a nép Lenin nevében. Ömlött bércen, völgyön, mint a láva, e legelső prolétárhadsereg, s úgy zúdult a burzsoáziára, mint győzhetetlen roppant fergeteg. Nyomában egy új kor hajnalfénye támadt; lelkekből nyiló kikciet és megdőlt a zsarnokság önkénye egy agyongyötört kontinens felett. Azóta a Nagy Október fénye ragyog a földnek minden hajlatán s az ember itt áll. legszebb reménye, a nagy Világszabadság hajnalán. Még nem tudni, milyen napja támad, vérgőzös, avagy verőfénnyel süt? de az biztos hogy Lenin hadának vörös zászlói győznek mindenütt! SZALAY JENŐ. Gondolatok a Nagy Októberről íróknak, művészeknek, agitátorok­nak kincses-bánya, kimeríthetetlen fényforrás, örök téma a Nagy Okto­ber...!,, ' * * * Tűzrözsa kelet egén; bíborfényé­vel beragyogja a homályos világot. Bilincshamvasztó áldott tűz. * * * Pö­Jégkorbács az árulók hátán, rölycsapás a Tőke fejére. * * * Kenyér az éhezőknek. * * * Friss forrás a szomjazóknak. * * * Tiszta levegő, egészség, öröm mindnyájunk részére a Nagy Októ­ber. Somogyi Pál. A BIZTATÓ LENINI MOSOLY Négy hosszú héten át gyalogoltak a végte­lennek tűnő mezőkön, amíg végre célhoz ér­tek. A zászlóalj kato­náinak nagyrésze alig tudott többet, mint hogy hogyan fogja a puskát, hogyan süsse el — ennyi aztán elég is volt, hogy csakha­mar bevessék őket az első vonalba. Volhíniá- ban aztán megkezdő­dött a tánc, Balogh István három napig fe­küdt harmmcadmagá- val egy hevenyészett lövészárokban, »védel­mezve« egy dombot. A harmadik nap már csak heten voltak élet­ben, s amikor elfo­gyott az utolsó darab rághatatlan kemény­ségűre száradt ke­nyér is, a hét ember otthagyott csapot-pa- pot, puskát, lövészár­kot, a védelmezett dombot — s gyávaság ide, gyávaság oda — megadtá.k »magukat az első orosz járőrnek. Mindegyiküket más­felé vitték. Balogh Ist­vánt egy Cáricin mel­letti fogolytáborba, ahol aztán megkóstolta a kukoricalevest, a ko­zákok pikáját és a ha­difogolysors minden keservét. * * * A gyorsszárnyú idő elröppentette a hadi- fogolytábor felett is 1917 őszét. Különös­nek és álomszerűnek tűntek a bolsevik agi­tátorok szavai. »A munkások, parasztok állama, a föld, a ke­nyér és a legdrágább, a szabadság...« de szép, de jó is volt hal­lani ezeket a szavakat. A táborból ötvenen habozás nélkül bélép- tek a Vörös Hadsereg­be. Közöttük elsőnek Balogh István, aki büszkén tűzte sapká­jára a bádogból ké­szült vörös csillagot. Milyen különös is volt: magyar katonasapka, szovjet csillag, magyar katona a Vörös Hadse­reg soraiban. Különös volt, de amikor ötve­nen közösséget vállal­tak az orosz néppel, bensőjükben érett már az érzés, hogy a ma­guk népéért, a marok­nyi, háborúban megfo­gyott magyar munkás, paraszt jövőjéért vere­kednek a harcmező­kön. i A vörösgárdisták es­ténként a lobogó tá­bortüzek mellett a szovjetekről beszéltek nekik és Leninről. Le­ninről, aki a legtöbbet tette az orosz népért, s az emberiségért. Győztek. Nem is tör­ténhetett volna más­kép. Kolcsak, Gyeni­kin hordái összerop­pantak a Vörös Had­sereg, a bolsevikok ereje alatt. * * * Balogh István haza­készült. Mielőtt azon­ban eljött volna Petro- grádról, megérte élete legnagyobb élményét, legszebb napját. Hideg volt. A hatal­mas tér szélein óriási máglyák füstöltek s körülöttük bekecses orosz parasztok, mun­kások, matrózok álltak kezüket dörzsölve. A fegyverek gúlába rak­va álltak a járda szé­léin. A tér az emberek ezreitől nyüzsgött. Min­denki ott volt, hogy meghallgassa Iljicset. A tér »közepén gyalu- latlam deszkaemel­vény állt, arra szege- ződött minden szem­pár. — Ott fog be­szélni Lenin — suttog­ták. * * * És Lenin jött. A tér zúgott, a munkások, parasztok, matrózok tágtorkú ezrei mind, mind egyetlen szót kiáltottak: — Lenin! Lenin! Vladimír Iljics Ba­logh István mellett lé­pett fel az emelvény­re. Vállára terített fe­kete kabátját lobeg- tatía a szél. Iljics megállt az emelvényen. »A kiálto­zás orkánszerűvé nőtt. — Lenin! Lenin! Le­nin! — zúgta a hatal­mas tömeg. Vladimir Iljics Le­nin határozott mozdu­lattal felemelte a ke­zét s a téren egyszerre csend lett. Csak Lenin szava és a máglyán égő fahasábok pattogá­sa hallatszott. A tö­meg szomjasan szívta magába a szavakat. * * * Kitörő taps, hurrá­zás szakította félbe hirtelen a beszédet. A kiáltozás újra 'kezdő­dött. — Lenin! Lenin! — kiáltották s ebben a szóban minden benne vcTÍ. Balogh István, hogy jobban lássa Lenint, lábujjhegyre emelke­dett. Lenin felemelte Sokrates-homlokú fe­jét, arca a máglyák fé­nyétől bronzszínben csillogott — s végig­nézett a zúgó tömegen. Tekjintete egy másod­percre megpihent az emelvény mellett álló Balogh Istvánon. Lát­ta rajt a magyár ka­tonaruhát, sapkáján a vörös csillagot. Rámo- solygott és bólintott magashcmlokú fejé­vel. Igen, Balogh Ist­ván úgy látta, hogy rá- mosolygott s úgy érez­te, hogy ez a mosoly biztatás volt, nemcsak neki. hanem áz egész magyar népinek. * * * Volt még egy feled­hetetlen napja, amikor tíz esztendővel ezelőtt Kaposvár határában szívéhez ölelte az első szovjet katonát. — Tudtam, hogy jöttök — mondta, s több szó nem jött aj­kára, felvillant emlé­kezetében a biztató le­nini mosoly. S ma, a kis barátsá­gos Szigetvári-utcai la­kásban, esténként, amikor térdére mászik a. két unoka, s ott ül körülötte a család, is­mét a lenini mosolyra emlékezik, s beszél, be­szél — ki nem fogy ajkáról a szó. — Harminchét évvel ezelőtt... — fűzi a szót az elmúlott évekről, de minden alkalommal 1945-nél abbahagyja a történetet. Arról már beszéljenek fiai. s az unokák, akik tetteik­kel tovább írják a tör­ténelmet, 1917-től, a lenini mosolytól — ahol az ő történelmük s az életüli kezdődött. Nagy Tamás.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom