Somogyi Néplap, 1954. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)

1954-09-17 / 220. szám

Péntek, 1954 szeptember 11. SOMOGYI NÉPLAP 3 A NAGY ÉLMÉNY A BARCSI TORONYBAN delet kongat a vén harang. Kinn a mezőkön, benn a faluban egyaránt ebédhez készülődik kicsi és nagy. Rövid időre a szerszámok is leereszkednek a kézből s ki a nagyvendéglői étterem felé veszi útját, ki egyszerűen hazafelé in­dul, ahol a tiszta abroszon várja az asszony friss, meleg f őzt je. Má­sok meg itt maradnak ebédidőre is, csak a tarisznyák és a duzzadt papírcsomagok mélyéből bontogat­ják elő a déli elemózsiát. »No, lás­suk csak, mit pakolt reggel az asszony?« felkiáltással, aztán elé­gedetten, jóétvággyal falatozni kezdenek. A közmondás azt tartja, hogy a magyar ember nem beszél evés közben. No, de régi mondás ez már. Manapság annyi, de annyi új történik, hogy akár minden perc­ben találhat az ember olyan dol­got, amiről jól esik egy kicsit el­beszélgetni, vagy olykor-olykor el is vitatkozni. így hát az ebédidőt, rendszerint barátságos eszmecseré­vel is összeköti a dolgos ember. Éppen így történt ez hétfőn dél­ben a barcsi Vörös Csillag tsz mű­helyekkel határolt hátsó udvarán is. Kellemes, hűvös árnyat adnak itt a fák, ezért aztán ide telepszik minden kartpihentető, eszegető ember- Most is voltak vagy 16-an. kőműyesek, ácsok, kocsisok ve­gyesen. Egyik a magasan rakott deszkákon ült, másik a téglarakás­ról lógatta lábát, harmadik a mészfoltos építőállványon foglalt helyet, vagy egyszerűen a földön ülve, s úgy hallgatta a középen ülő Uszterhelyi György meséjét. Mert mindenképpen érdekes törté­netet mondott az öreg, ami fölöt­tébb érdekelte mindnyájukat. U SZTERHELYI BÁCSI ugyan­is Pesten járt vasárnap —• életében először — és harmincha­tod magával megtekintette az Or­szágos Mezőgazdasági Kiállítást. Mióta hazajött, nem győz1 felelget- ni a sok kíváncsi, érdeklődő kér­désre: hogyan utaztak, látott-e szép új házakat, milyenek a kira­katok, messze van-e a kiállítás, találkozott-e somogyiakkal, vol­tak-e kiállítva újfajta gépek, no és milyenek voltak a kiállított ter­mékek, jószágok. Lassabban a testtel — várjatok csak, sorjában kérdezzetek — fi gyelmezteti őket Gyuri bácsi, s miután rágyújt az újonnan tömött dohányra, nagy füstölés közepette válaszolgat. — Hát először is: 10 óra tájban értünk fel. A pályaudvar előtt ta­nakodni kezdtünk, hogy merre is tartsunk, mivel menjünk. Az el­nökünk volt a fejember, mert ő már ismeri ott a járást. Villamos­sal kell mennünk — mondta — de olyan zsúfolt volt az, hogy mi már nem is fértünk rá. No, látom már a halálomat —• szóltam oda Farkas Jánosnak, akivel egymás mellé sodródtunk, és megfigyel­tük, hogyan kapaszkodik a pesti fiatalság fel a lépcsőre. Nosza, ka­paszkodtunk mi is. Egyik lábam a lépcsőn, másik a pufferon, úgy fogtam a vasat, nehogy leessek onnan- Álltunk azon mód, míg ki nem értünk a kiállításra. Közben 1 körül-körülnéztünk, mert röviden mondva, nem láttam én még soha Budapestet. Régen nem is állt mó­domban, mert fiatal koromban szegények voltunk, nem áldozhat­tak ilyesmire a szüleim. Amikor meg megnősültem, akkor spórolni kellett a kis lakhelyre, a kis há­zamra. Nem volt nekem erre dol­gom soha, pedig 54 éves vágyók már. Most — jól tudjátok — a tsz hozott el bennünket, ő fizette az utat, a gavallérosságra meg a sa­ját zsebünkből tellett. Jól megnéz­tünk mindent, s mondhatom, na­gyon tetszett. Szép, nagy Város ez a Pest. Elismerően bólogatnak a földön Ülők, akik közül sokan fenn vol­tak már egynéhányszor Budapes­ten, de most őket is elámítja az a nagy tömeg, melyről Uszterhelyi bácsi mesél. .— Annyi Volt most az ember, mint réten a fű. Mind a kiállításra tart. Jóformán mozog-] ni is alig1 lehet. \ KIÁLLÍTÁSON már vár- tak bennünket és végigka­lauzoltak a nagy területen. Legelső a gyönyörű, magas főépület volt, aztán a virágkertészet, utána az építkezés bemutatója- Itt ért az el­ső meglepetés. Egy nagy kép ku- koricagóré építését mutatja, hát ahogy jobban szemügyre veszem, látom ám, hogy a saját képem néz vissza rám. Ott voltunk mind a hárman —t mutat a mellette ülő és hitetlenkedve nevető ácsokra Uszterhelyi bácsi —, mert emlé­keztek, mikor jóval ezelőtt építet­tük a górékat, akkor csinálták ró­lunk ezt a képet. Alig akartam hinni a szememnek, mert nem gondoltam volna, hogy még saját magammal is találkozom ezen a kiállításon. De volt ott nekünk, barcsiaknak sok mindenünk, ga­bonánk és kukoricánk is és mond­hatom, mind kivált a többi közül. De jó érzés volt tudni, hogy én is ide tartozom, mikor egyre-másra hallottam, mint dicsérik a barcsi Vörös Csillag tsz-t körülöttem! Ettől kezdve még büszkébben lé­pegettem. Meg akartuk nézni a lóversenyt is, de későn értünk oda, már vége volt. A lovakat azért még láthat­tuk. Micsoda szép állatokat mu­togattak ott! Az egyik olyan vé­kony volt, hogy a kis késemmel át tudtam volna szúrni a hasát, csoda karcsú volt és úgy futott, mint a szél! Aztán három lipicait is elő­vezettek, három gyönyörű paripát, szépen be volt fonva a hajuk. Azok meg olyan módosán lépeget- i tek, hogy csak néztem — klipp- klapp — lépegettek és bámultam; , létezhet-e ez? Sokáig elácsorogtunk ] ott és mondhatom, ennyi kitűnő, szép lovat egyhelyen még soha j nem láttam. Volt ott minden faj- ! ta, éppúgy, mint később a serté­seknél is. Az volt ám az igazi! — kiált lel- ] kesülten Uszterhelyi bácsi, s hol i feláll, hol leül, majd járkál nagy izgalmában. Nagy kedvvel magya­ráz egyre szaporodó hallgatósá­gának. A többiek meg élvezettel vigyázzák minden kiejtett szavát­— Tudjátok — húzza nyomaté­kosan a szót Gyuri bácsi — dol­goztam én valaha Felsőbogáton és ismertem onnét egy disznópász­tort. Hát ezzel a disznópásztorral sok év után a kiállításon találkoz­tam újra. Egy 3 éves disznót ho­zott fel és igen nagy sikere volt vele. Ö mutatta meg nekünk azt a göbét, amelyik 12 malacával van a kiállításon. Kérdeztem is gondo­zójától, • aki alacsony, vékonyka ember, hogy nem marja-e meg ez a nagy állat? — Nem úgy van ez kezelve, hogy megmarjon engem — válaszolta és látszott is minden mozdulatán, hogy nagyon szíveli a gondozottait. Volt ott aztán min­denféle kicsi és nagy malac, egyik ilyen pici volt — mutatja fél kar­ján Uszterhelyi bácsi >— a füle azonban ekkora volt, ni. TV| EGKERESTÜK aztán a többi istállót, baromfiólat, nyulakat, halászati kiállítást és a méhészetet is. A méhészet engem különösen érdekel és sokat tanul­tam az ott látottakból. Műrajcsiná- lást és lépbemutatót rendeztek, ez tetszett a legjobban. A halászatnál meg olyan halpecsenyét ettünk, hogy itthon sem különbet. Csú­szott is utána a jóízű söröcske, bár nehéz volt hozzájutni, mert sokan vártak a kiszolgálásra. Ebéd után, amint kicsit kifúj­tuk magunkat, a gépekhez men­tünk. Volt ott egy olyan .gép, amelyik önmaga rakja fel a trá­gyát vagy más efélét a földről, két villája van, azzal rakodik. Éppen működött, amikor odamen­tünk. Nem sokkal arrébb egy ön­tözőgépet láttunk, amelyikből úgy jött ki a víz, mint a köd. Olyan permetezőféle volt. Igen hasz­nos készüléknek látszott ez. Megnyerte a tetszésemet egy nagy burgonyaszedőgép is, melyet jól meggusztáltunk, és mondhatom, rendkívül ügyes dolognak tartom. Nem is kell kapát használni hozzá, a gép csinál mindent. Láthattunk aztán még sokféle traktort, dará­lókat, cséplőgépeket, kombájnt, egy mindentudó német traktort is, aztán fejőgépet, meg ki tudja azt elsorolni, mi mindeht. — Hát az erdőgazdasági rész­nél voltak-e, Gyuri bácsi? — kér­dezi az Uszterhelyi bácsi mellett ülő Nagy Mária. — Voltunk hát. Sok szépet lát­tunk ott is. Üveggel fedett skatu­lyában különböző magokat, aztán olyan citrom- és narancsfákat is. amin még rajta volt a termés. Láttunk egy 28 kilós uri-tököt is. Mondtam Jánosnak, hogy emelje már meg, de ő azt felelte: ő bi­zony nem szégyepkezik. No, majd én megemelem — feleltem erre és nekiláttam, de nem volt fogása, ezért le kellett tennem, úgy cso­dáltuk tovább- A szőlészetnél még több érdekes volt számunkra, mert a mi szemünk olyan szőlőt még soha nem látott, mint amilyet itt kiállítottak. Ej, a mindenségit mondtam — de jó volna inni a levéből! A borkóstolónál persze erre is sor került, de itt már nem időzhettünk soká, mert az idő ugyancsak eljárt felettünk, sietni kellett. Pedig akár három napot is elnézegettük volna azt a sok szépet, jót és tanulságosat, amit ezen a kiállításon látni lehetett. STEFELÉ aztán a »Buda- pest« nagyáruházba men­tünk Farkas Jánossal, ahol azt. vettük szemügyre, mi mindent le­hetne venni. A lányainknak fülbe­valót vásároltunk, meg iskolasze­reket, jó magam felbaktattam a negyedik emeletre is, ahol a bú­torokat árusítják. Volt ott minden­féle bútor, köztük egy 8000 forin­tos —* de ez nem igen tetszett — a 12 ezer forintos már szebb volt, de ami végül is legjobban megtet­szett, az 22 ezer forintba kerül. Mondtam is a lányomnak, mikor hazajöttem, hogy néhány hét múl­va felmegyünk Pestre és akkor megvesszük neki ezt a berende­zést. Mert pénzem még a tavalyi­ból van rá, pedig az idén még sem pénzelőleget, sem termény- előleget nem vettem ki. — Persze, azért nemcsak maga dicsekedhet ám ezzel, Uszterhelyi koma — szól közbe az idős Neu- müller Antal, aki kőműves a tsz- ben, s ötödmagával eddig 1000 munkaegységet szerzett. <— Tudok ám én is venni, ha akarok, mert nemcsak a tavalyiból van még a ládafiában, hanem az idén is 30 ezer forintra számítok! — Erre az­tán mindenkinek megered már a hangja. Tóth Sándor, Tibáld Ist­ván, Egerszegi István, Kiss József, Csandó Sándor, Krizsán Károly, Miskó István egymásután mond­ják el, mik a terveik. Hát bizony öröm ezt hallgatni. J Y E ÜJRA CSAK Uszterhelyi bácsi veszi át a szót és folytatja: — Rendben van, mind­nyájan vásárolunk, kapunk mi az üzletekben annyit, amennyit csak akarunk, mindenből jut bőven mindenkinek. Eddig sem ment ne­hezen a munka, ezentúl még job­ban megy, különösen, ha azokat a tapasztalatokat is felhasználom majd, amiket a saját munkaterüle­temen láttam. Mert itt tanultam én ki ■ valaha az ácsmesterséget, Barcson, de nem igen mutogat­ták akkor nekem az egyszerű, hasznosabb munkamódszereket. A kiállításon most ezeket is ki­tapasztaltam. És megfogadtam, ha hazajövök, megpróbálok az ott lá­tott módon dolgozni. Lehet, hogy először nehezen megy, de majd csak belejövök és biztos vagyok benne, hogy nemsokára jóval több munkaegységem lesz. — Nem kételkedünk ebben, Gyuri bácsi — jelenti ki Ürmös István kocsis, aki maga is egyike a legszorgalmasabb tagoknak — és örülünk, hogy első budapesti utazása ilyen nagy örömet okozott magának. Ugy-e érdemes volt fel­menni, Gyuri bácsi? — kérdezi, mire a rövid pihenő alatt fel­frissült, s az emlékezéstől jókedv­re derült Gyuri bácsi nevetve fele­li: — Hogy érdemes volt-e? Azt majd meglátjátok a munkánkon! — Ezzel feláll, kiveri öreg pipájá­ból a hamut és nagy léptekkel a műhely felé indul. Nemsokára hallani kalapácsa vidám zaját, mely a többieket is egykettőre új munkára serkenti. Szíjj Róbertné Évről-évre több gép segít , a falunak Megyénk tsz-eit és egyénileg gazdálkodó dolgozó parasztjait év­ről-évre több, korszerűbb mező- gazdasági gép segíti a nehéz föld­műves munkában. Ezt igazolja az, hogy még 19 48-ban megyénkben három helyen: Marcaliban, Nagy­atádon és Nagybajomban alakult gépállomás, s ezek is 8—10 erő­géppel rendelkeztek, ma mar 21 gépállomásunknak mintegy 763 különböző erő- és munkagép, vala­mint 14 tehergépkocsi egészíti ki a gépparkját. De különösen nagy­arányú volt megyénk gépállomá­sainak gépi erejének növekedése a kormányprogramm óta eltelt idő alatt, amelyet az aláboi grafikon szemléltetően mutal: Mind többen választják a textilszakmát A Kaposvári Textilművek félvé­teli irodájában sok fiatal lány és asszony jelentkezik nap mint nap felvételre. A környező falvakból jön­nek vagy távolabbi vidékekről, de akad köztük olyan is, akit egyene­sen Pestről vagy Pécsről hozott ide a vonat. A hivatalos formaságok gyorsan elintéződnek és az új fonó­tanuló hamarosan megkezdheti ér­dekes, szép munkáját valamelyik napfényes, modem üzemben. Alig te­lik el egy-két hónap, máris úgy megszereti nagyszerű gépét, hogy szinte el sem tudna többet válni tő­le. így történt ez Takács Júliával is, aki 195,2-bein lépte át először a ha­talmas gyár kapuját. Mi tagadás, bi­zony elszorult a szíve, amikor első­ízben maradt magára gépe mellett, hogy most már egyedül igazgassa a villámsebesen pergő orsók erdejét. De a közmondás, hogy »gyakorlat teszi a mestert«, az ő esetében is érvényesült, s ma már egyike a Textilművek legjobb, legügyesebb dolgozóinak. Teljesítménye állan­dóan 110 százalék körül mozog, ugyanakkor munkája minősége ellen soha nincs kifogás. Ha sor kerül rá, épp úgy mint társai, ő is szívesen és megértéssel foglalkozik azokkal a »kezdőkkel«, akik még csak most ismerkednek a textilszakma szépsé­geivel, rejtelmeivel. Mert egyre többen választják hi­vatásukul ezt a sok kézügyességet, figyelmet és türelmességet igénylő szakmát. így például Samu Mária is nemrég érkezett. Azelőtt a buda­pesti magyar-orosz Gorkij Intézet­ben dolgozott és még ott igen gyak­ran hallott az új, kaposvári fonodá­ról, épülő szép hazánk egyik büsz­keségéről. Addig-addig töprengett, míg végül ,is Budapestet Kaposvár­ral cserélte fel, régi munkáját a mostanival. Nyúl Mária és Rózsa Mária a pécsi gyermekvédő otthon­ból jöttek ide dolgozni. Köböl Mária és Nyári Ilona pedig Balatonkiliti- ből költözött be a Textilművek ké­nyelmes, barátságos leányotthonába. Onnan járnak minden nap be az üzembe. Munka után ide térnek vissza, ahol Péter Jánosné, az ott­hon vezetője szeretettel várja őket. Délutánonként, ha már kipihenték a napi munka fáradalmait, számta­lan szórakozást találnak. Aki akar, az olvasóteremben válogat magának kedvére valót a rengeteg könyv kö­zül, vagy a kultúrteremben keresi fel a táncosokat, színjátszókat, hogy néhány pillanat múlva maga is kö­zibük álljon. Akinek kedve van, a különböző szakkörökben keres el­foglaltságot, vagy a Szabadsághar­cos Szövetség tanfolyamain szív ma­gába újabb és újabb ismereteket. A Textilművek munkásnői boldog, elégedett ■ életet élnek, mert a gyár nemcsak az egyre emelkedő kereseti lehetőséget biztosítja számukra, ha­nem munkájuk megbecsülését, elis­merését is. A családjuktól távolle­vőknek pedig ezenfelül az olcsó, jó étkezést, a barátságos, meleg ott­hont és a napról-napra szebb, érté­kesebb, k'ultúráltabb életet. Pár szó a Cukorgyár cukorraktárának bontási munkáiról A Kaposvári Cukorgyár cukor­raktárának bontási munkálatainál a következőket tapasztalhatjuk: A Cukorgyár igazgatója, aki mindig a Cukorgyár dolgozóinak érdekeit tartja szem előtt és eb­ben szép eredményeket mutathat fel — miután kiégett téglákról van szó, kérte az illetékes minisz­tériumot, engedje meg, hogy a Cu­korgyár dolgozói munkaidő után bonthassák le a cukorraktárt a tégla egyrészének ellenértékéért. Az engedélyt nem adták meg. Pe­dig ha helytadnak az igazgató elv­társ kérésének, akkor egyrészt a gyár mintegy 80 ezer forint bon­tási munkadíjat takarított volna meg, másrészt pedig a gyár dol­gozói fel tudták volna használni a bontásból eredő, nekik járó tég­lát saját építkezési céljaikra. Mi­vel a minisztérium ezt nem vette figyelembe, így az Építőipari Vál­lalat bontja le a falakat. De hogyan? Úgy, hogy kevés benne a köszönet: a tégla nagyré­sze tönkremegy, s a gyár dolgozói­nak nem bővül az otthona és még , fizet is az üzem 80 ezer forint I bontási költséget. Felmerül a kér- j dés, hol itt a takarékosság és a , célszerűség? | Mindenesetre nagyon érdekelne | bennünket, ha már az üzemnek 80 j ezer forintjába kerül a lebontatás, ] miért nem végzi a 73/4. sz. Építő­ipari Vállalat körültekintőbben, gondosabban a munkát, miért nem úgy bontják az épületet, hogy a téglát fel lehessen használ­ni? —diné— Felhívás a mezőgazdasági üzemek téli felkészüléséről A földművelésügyi minisztérium a Mezőgazdasági és Erdészeti Dol­gozók Szakszervezetével közösen meghatározta a mezőgazdasági üzemek vezetőségének és szakszer­vezeti bizottságának feladatait a téli felkészülésben. Az utasítás előírja, hogy a gazdasági vezetők és az üzemi bizottságok gondos­J kódjának a téli munkásszállások rendbehozataláról. Ilyen célra le­hetőleg előtérrel ellátott, kettős- ablakú épületeket jelöljenek ki, vagy a meglévő szállások átalakí­tásával biztosítsák a dolgozók téli elhelyezését. Minden lakóhelyiség­be kályhát, s ágyanként két me­leg takarót kell beszerezni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom