Somogyi Néplap, 1951. szeptember (8. évfolyam, 203-228. szám)
1951-09-27 / 225. szám
▼ASARNAP, f»51. SZEPTEMBER 23 SZABAD NÉP n Megjegyzések az irodalmi kritika kérdéséhez Az Irodalmi Újság legutóbbi számában Tamási Lajos fiatal költő és írószövetségi funkcionárius cikket írt, s élesen megtámadta az irodalmi kritikát általában és különösen a Szabad Nép bírálatát Gergely 'Mihály elvtárs regényéről. Arról a bírálatról, amely — nem valakinek a magánvéleménye volt, hanem a párt igen jelentős útmutatása az irodalmunk fejlődését veszélyeztető sematizmus elleni harchoz, egész irodalmunk fejlődéséhez — arról jelenti ki Tamási, hegy e kritika ,.a munkásírókat, azokat is, akik már elindultak és azokat is, akik első tollvonásaikat próbálják, mel’bevágja és nem biztatja, hanem megállítja őket.” Cikkében odáig merészkedik, hogy a párt lapjában megjelent helyes bírálatot a szocialista irodalom „szándékkal, vagy szándéktalanul” megírt „buktatójának" nevezi. Nem elszigetelt jelenségről, nem egyéni eltévelyedésről van itt szó. íróink és művészeink egy részének alapvetően helytelen a viszonya a kritikához. Tamási cikke csak annyiban egyéni ügy, hogy megmutatja: hova jutnak egyes írók, akik a kritika elleni dühükben megbokrosodva, elvesztették tisztánlátásukat. Egyesek nem értik meg, milyen különös jelentőségre tesz szert a kritika a szocialista irodalomban, amely minden eddigi irodalomnál eszmeibb, amely a reakciós polgári irodalom ösztönössége, arisztokratizmusa elleni harcban jött létre. Az ellenséges, bur- zsoá eszmei maradványok legyőzése, kibontakozó irodalmunk kezdeti nehézségeinek, fogyatékosságainak orvoslása, a szocialista-realista irodalom kialakítása csak erős, képzett, pártos kritika segítségével mehet végbe. Természetesen nem arról van szó, hogy a kritikának mindig igaza van, hogy a kritikát nem szabad bírálni. Marxista irodalomkritikánk fiatal még. Kritikusainkat a járatlanság, a tapasztalatlanság, de nem egyszer a műveltség és az ideológiai határozottság hiányossága is sok hibába vitte bele. Pártunk nem egyszer nagyon élesen bírálta az irodalmi kritika hibáit és nyilvánvaló, hogy a kritikát továbbra is bírálni kell, mert különben nem tudja betölteni fontos hivatását. De kritikánknak általában nem az a baja, hogy túlságosan élesen veti fel irodalmunknak és egyes irodalmi műveknek hibáit, túlmagas eszmei igényeket támaszt. Nem. A mi kritikusainkat és kritikánkat inkább azért kell megróni, mert nem elég magas az eszmei igényessége, elnéző Íróink, költőink, művészeink alkotásainak hibáival, hiányosságaival szemben, nem segíti így eléggé íróinkat, művészeinket és nem neveli eléggé igényességre a közönséget sem. Kritikánk tehát távolról sem hibátlan. De egyes írók és művészek akkor is szidják a kritikát, amikor erre nincs alapjuk, sőt elsősorban akkor. Nem gyámolítani, hanem léfegyverezni, elhallgattatni szeretnék a kritikát. Tamási cikkében „vádolja” kritikánkat, hogy irodalmunkat a szovjet irodalomhoz méri, „maximális célkitűzéseket” állít irodalmunk elé. Ez a „vád” — sajnos *— gyakran alaptalan. Gyakran túlságosan is alacsony igényekkel nézik kritikusaink irodalmunkat De igenis: a szovjet irodalomhoz, igenis, a legmagasabbhoz kell mérni irodalmunkat, művészetünket. Hát mi egyebet vegyünk mértékül? A középszerűséget? A gyengét? Nem, az eszmény dolgában, a minőség dolgában, a harcosság dolgában nincs alku. Nem lehet túlmagas számunkra valami. De ha a szovjet irodalomhoz mérjük is a mi irodalmunkat, ezt szeretettel tesz- szük, figyelembe véve, hogy kezdők vagyunk, néhány éve szabadok, nem nőhettek még ki magyar Katajevek, Fagyejevek, Tyihonovok. Szeretettel, a segítés szándékával mérjük a szovjet irodalomhoz a miénket és senki sem állíthatja, hogy kritikánk visszaélt volna ezzel, dorongként használta volna ezt a mértéket. Nem, Tamásinál a „maximális célkitűzések” emlegetése csak ürügy kritikaellenes álláspontjának igazolásához. Tamási cikke szeretetet követel a kritikától. Igaz, erre szükség van. De milyen szeretetre gondol Tamási? Ba- busgatásra, dédelgetésre, a majomanyák szeretetére? A hibák elnézése, elhallgatása — ez nem szeretet. Mi úgy szeretjük irodalmunkat, hogy kritikusainkat keménységre biztatjuk a hibákkal, elferdüléSekkel, a színvonal- talansággal szemben; azt kívánjuk tőlük, tanuljanak a Bolsevik Párt szókimondó bírálataiból; tartsák legelső kötelességüknek, hogy segítsenek íróinknak, művészeinknek a jobb, hibátlanabb, eszmeileg magasabb alkotások megteremtésében. Tamási cikke — ismételjük — nem egyedülálló jelenség. Irodalmi életünkben — az írószövetség különböző szakosztályainak ülésein, magán- beszélgetésekben, kisebb mértékben a’ sajtóban — napirenden vannak a kritika elleni kirohanások, amelyek az esetek jelentős részében teljesen alaptalanok. Az írók egy része — és ez érvényes színházi és filméletfink tényezőire is — hajlandó személyes sértésnek elkönyvelni mindazt, ami nem dicséret a bírálatban, „az író kivégzésének” fog fel minden bíráló megjegyzést. „Pártunk teljes erővel támogatja és támogatni fogja szocialista- realista művészetünk fiatal hajtásainak további fejlődését — mondotta Révai elvtárs a pártkongresszuson — annak tudatában, hogy a művészet egyik legfontosabb eszköze népünk nevelésének. Pártunk e támogatásának nem utolsó sorban a segítő bírálat formájában kell megnyilvánulnia. Büszkék vagyunk a művészet minden területén elért eredményeinkre, de nem hallgathatjuk el a fogyatékosságokat/’ Azok az írók, akik általában szembenállnak a kritikával, éppen a fogyatékosságok bírálatát szeretnék ejhallgattatni, a párt segítségét utasítják sértődötten és gőgösen vissza. A kritikának ez a megvetése elválaszthatatlan az önkritika fitymáló semmibevevésétől. Fehér holló számba megy nálunk az olyan író, aki önbírálatot gyakorol, elismeri művének esetleges fogyatékosságait, s a bírálat alapján kijavítja könyvét. íróink egy része között kifejezetten önkritika- ellenes nézetek terjednek, olyannyira, hogy egyes írók irodalmi öngyilkosságnak tartják az önbírálatot, s saját hibáik beismerése helyett szívesebben gúnyolódnak másokon, akik nyíltan, kommunista módjára bevallják elkövetett tévedéseiket. Katajev, vagy Galina Nvikolajeva természetesnek tartják, hogy ha a bírálat hibákra figyelmezteti őket, akkor a hibákat kijavítsák. De nálunk még fölös számmal vannak az olyan — a Sztálin elvtárs által kigúnyolt „lakkozott” kommunistákra emlékeztető írók, „akik nem nagyon kedvelik a bírálatot és különösen az önbírálatot". Az ilyen lakkozott írók is így beszélnek: „Már megint ez az átkozott önbírálat, már megint fogyatékosságaink kiteregetése — hát nem lehet már nyugodtan élni?" Mondani sem kell. hogy az így gondolkodó írók mélységesen tévednek. Az irodalom — az emberi tevékenység többi területeihez hasonlóan — nem fejlődhet kritika és önkritika nélkül. Mi a gyökere egyes írók kri- tikaellenességének? A kritikával való szembenállás igen gyakran az irodalom pártossága elvével való szembenállást jelenti, vagy legalább is azt, hogy az író e kérdésben ingadozik. .Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy ■a „kritika elleni hadjárat” egyik csatája éppen a körül a bírálat körül bontakozott ki, amelyet a Szabad Nép Kónya elvtárs új verseskötetéről írt. Ez a bírálat — hangsúlyozva a Tavaszi utazás komoly értékeit — a versek egy részében megmutatkozó eszmei hibákat kritika tárgyává tette. Tamási Lajos viszont egész sor író tiltakozását fogalmazta meg a pártosság, az eszmei igényesség ellen, amikor előbb már említett cikkében „ok- vetetlenkedő' módszernek” nevezte a kritikának azt az eljárását, hogy „centiméterrel méri költészetünk eszmei magaslatát.” A kritikának kötelessége, hogy az eszmeiséget a legszigorúbb mértékkel mérje. Aki ez ellen harcol, az az irodalom tudatossága, pártossága ellen harcol és „szándékkal, vagy szándéktalanul", utat készít vissza, a költői ösztönös- séghez. Egyik költőnk — méghozzá kommunista költőnk — már pro- grammverset is írt az ösztönösség dicséretére. Azt zengedezi, hogy a vers magától a természettől nő, mint az almafa. S a tanulság: miként eredménytelenül fecsérli a szót, aki „a természettel kezdi a vitát”, falra hányja a borsót az, aki a költőt erre vagy arra a hibára figyelmezteti.-Szépen együtt van itt minden: a költő általános ideológiai gyengesége (azt hiszi, hogy a természettel nem lehet vitát kezdeni, a természetet nem lehet megváltoztatni, amikor a mi világnézetünknek egyik fontos tétele az, hogy igenis meg lehet változtatni) ebből fakadóan az ösztönösség dicsérete, a szocialista pártosság tagadása, a kritika semmibevevése. A költői ösztönösség álláspontja visz- szaitépés — nem is a polgári demo- kratikus, de a polgári dekadens irodalomhoz. A haladó polgári irodalom és kritika feltétel nélkül elismerte a kritika pozitív szerepét s harcolt az ösztönösség ellen — elég csak Lessing és Diderot példájára utalni. A mi régebbi irodalmunk haladó korszakaiban legjobbjaink szintén szívós harcot folytattak az eszmei kritikáért, az ösztönösség ellen. Czuczor Gergely például több mint száz évvel ezelőtt verses mesét írt arról, hogy a vad növény Zeusnál tiltakozott a kertész „nyesdelése” ellen, kérve, hogy szabadon, kerté§zolló nélkül nőhessen. S az eredmény mi lett: a növény „görcsösült derékkal” nőtt fel, „fanyar gyümölcse lett”, s végül is „hasábra szelvén, tűzre vettetett”. Hogy a mese értelme félreérthetetlen legyen, Czuczor ígv vonja le a tanulságot: A kritikát, e műnyeső s javítgató Intézetet, kár oly sötéten festeni. Es aki búvik tőle, önmagának árt. Az irodalom és a kritika eszmeisége elleni támadásokat egyes írók szíves-örömest folytatják a sematizmus elleni harc zászlaja alatt. De ez a zászló ebben az esetben afféle kalózlobogó: a sematizmus elleni harc természetesen nem a pártosság ellen, nem az eszmeiség ellen, nem az irodalom nevelő szerepe ellen folyik, hanem éppen ellenkezőleg, a még pártosabb, még eszmeibb, nevelő szerepét még művészibb magaslaton teljesítő irodalomért. „Nem arról van szó — mondotta Révai elvtárs az írókongresszuson —; hogy most már az irodalomnak szabadkezet adunk arra, hogy járja a saját útját és ne segítsen az államnak, a pártnak a népet nevelni és nevelődni, építeni és átformálódni, hanem fordítva, arról van szó, hogy még jobban sbgítsen/’ S a kritikának ebben a harcban igenis „centiméterrel” kell mérni az irodalom eszmeiségét, egy jottányit sem szabad engednie elviségéből. Az igazi nagy írót éppen a magasfokú eszmeiség jellemzi. „A valódi költők — írta Majakovszkij — tudatosan szítják tűzzé a felötlött bizonytalan szikrát." A pártossággal, az eszmeiséggel való szembenállás, az ösztönösség dicsérete —- a burzsoá ideológia maradványa. Ilyen maradvány — és a kritika el lenesség egyik gyökere — az is, hogy néhány írónk, s tegyük hozzá: színházi és filméletünk néhány vezetője azt szeretné, ha elvi bírálatok helyett reklámok jelennének meg a sajtóban. Könyvkiadóink részéről, egyik-másik író részéről nem egyszer hangzik el olyan kívánság; hogy erről, vagy amarról a könyvről — amelynek hibáit maguk is elismerik — a Szabad Nép ne írjon „rosszat”, mert akkor nem veszik meg. Ugyanezt nem egyszer tapasztaltuk a film és a színház világában is. Ez teljesen elvtelen, népi demokráciánkhoz méltatlan, káros álláspont. Gondoltak-e azok, akik ilyen kívánsággal fordulnak például a Szabad Néphez, arra, hogy mit akarnak? Nos: azt kívánják a Szabad Néptől, hogy hazudjon, csapja be a tömegeket. A marxista bírálat kötelessége, hogy az ilyen kívánságokat a legélesebben visszautasítsa és leleplezze; hogy a tömegek és az írók-mű- vészek nevelése érdekében igazat, elvi bírálatokat írjon. Az egyes íróknál jelentkező kritika- ellenesség további forrása a kispolgári önzés és hiúság, az irodalmi életünkben még itt-ott jelentkező klikkszellem. Hogyan jönnek létre az ilyen klikkek? Azoknak egy része, akiknek műveit a kritika megbírálta, „összefog” és nyíltan, vagy egymás között szapulják a kritikát, s kölcsönös dicséretekkel, kitüntető jelzőkkel halmozzák el egymást. Az ilyen elvtelen „családias” klikkszellem, a klikkbe tartozók „védelmezése” minden irányú „támadás” ellen, melegágya a hibák elszaporodásának. Az ilyesmi nemcsak a kommunista világnézettel teljesen ellentétes, hanem általában az írók fejlődésének komoly akadálya. Az öntudatos író nem reklámot követel a kritikától, hanem műve értékelését, segítséget, támogatást az esetleges hibák, fogyatékosságok megtalálásához, kijavításához. Az öntudatos írót többek között az jellemzi, hogy tanulni akar a kritikából és tud önbírálatot gyakorolni. Azok, akik Gergely Mihály elvtárs „védelmének” álarcában hadjáratot kezdtek a kritika ellen, tanulhatnak, példát vehetnek erről a fiatal munkásíróról, aki szóban és írásban is bátran elismerte első könyvének fogyatékosságait és megfogadta: tanulni fog a bírálat útmutatásaiból. Az írószövetség vezetőségének és pártszervezetének nem volna szabad tétlenül néznie a pártos irodalomkritika elleni káros megnyilvánulásokat, irodalomellenes nézetek terjedését, egyes íróink között — és az írószövetség lapjában Irodalmunk eddigi sikerei, kivívott győzelmei mintha bizonyos megelégedettséget váltottak volna ki az írószövetségből. Emlékeznünk kell Sztálin elvtárs szavaira: „Azt szokták mondani, hogy a győztesek felett nem ítélkeznek, hogy a győzteseket nem szabad bírálni, nem kell ellenőrizni. Ez nem igaz. A győztesek felett lehet és kell ítélkezni, a győzteseket lehet és kell bírálni és ellenőrizni. Ez nagyon hasznos, nem csupán az ügy, hanem a győztesek számára is: Kevesebb lesz az önteltség és több lesz a szerénység." Irodalmunk eddigi valóban jelentékeny sikerekben bővelkedő fejlődése csak akkor vezethet még komolyabb győzelmekhez, ha megszüntetjük a kritikát és önkritikát semmibevevő, elvtelen klikkszellemnek még a maradványait is. Minden írónak be kell látnia, hogy a marxista-irodalomkritika nem lehet reklám, nem lehet irodalmi céhérdekek ügynöke, hanem az egész népünk életében oly fontos szerepet betöltő irodalom elvi segítője és népünk nevelésének egyik fontos eszköze kell hogy legyen. A nevelőmunka névtelen hőse A Mátravidék egy épülő új bányájában jártam a közelmúltban. A bányamérnök régebben mint bányamunkás dolgozott a salgótarjáni szénmedencében A demokrácia tette számára lehetővé, hogy bányamérnöki képesítést szerezzen. Ma már készen áll a nagy feladatra és készen áll a bánya is, amelyet a dolgozó nép állama bízott az ő vezetésére, hogy a felemelt ötéves terv széneltátásának ráeső hányadát kitermelje. A volt uralkodó osztályok műveltségi monopóliumának felszámolását példázta a mérnök, akit már a munkásosztály adott népgazdaságunknak, s azokat a megnövekedett feladatokat példázta az újonnan feltárt bánya, amelyek a népből nőtt új értelmiségre várnak a szocializmust építő népi demokráciánkban. S mindjárt a bányatelep tőszomszédságában találkoztam a tanítóval is, aki a dolgozó nép gyermekeinek első lépéseit van hivatva irányítani a művelődés szélesre tárt útjain, a megnövekedett lehetőségek között, a megnövekedett feladatok fele. A pedagógus szerény, de kitartó és következetes aprómunkával éri el a legszebb eredményeket. Az ő alkotó munkája elidegeníthetetlen része a tanítványok sok évvel az iskola elhagyása után kibontakozó alkotó munkájának. A pedagógus nem igényli a reklámot, hiszen annál jobb munkát végez, minél inkább tudja magában az iskolában megtalálni fáradozásai jutalmát. Ott a mátravidéki kis falusi iskola tanítójának a szobájában mégis úgy éreztem, beszélni kell a ne- vélőmunka névtelen hőseiről. Egy héttel álltunk akkor az új iskolaév kezdete előtt. A tanító néhány nappal előbb érkezett haza a fővárosból, ahol nem lankadó tudásvággyal szakmai továbbképzésben vett részt. A tanító tudásvágya abból az elhatározásból táplálkozik, hogy még több tudást akar tanítványainak átadni. A mátravidéki falu tanítója orosz nyelvtanfolyamon vett részt a nyáron, hogy tanítványait ez idén már tökéletesebben tudja Lenin és Sztálin, az élenjáró szovjet tudomány nyelvére tanítani és nem is csak az általános iskolában, hanem a szomszédos bányatelep vájáriskolájában is. S mikor véletlenül- váratlanu! betoppantam hozzá, az asztalon az új iskolai év friss tankönyvei feküdtek, kinyitva: feleségével együtt, aki az általános iskolában vele együtt tanít, az új iskolakönyveket tanulmányozta éppen Miközben lelki- ismeretes munkával az új tanév feladataira készült fel, jogos büszkeséggel számította áz elmúlt tanév legszebb eredményének, hogy az általános iskola VIII. osztályát elvégzett tanítványai — bányászok és dolgozó parasztok gyermekei — közül többen iratkoztak be már a salgótarjáni gimnáziumba. Együtt az ő legnagyobb leányával, aki a nyáron becsülettel vett részt a falu mezőgazdasági munkájában. A mátravidéki tanítóról természetesen nem azért kell beszélnem, mintha valami ritka kivétel volna. Nem. hanem éppen azért, mert egyike annak a 40—50 ezernek, akik az óvodáktól és napköziotthonoktól kezdve az általános és középiskolákon keresztül az egyetemekig és főiskolákig minden fokon a dolgozó nép gyermekeit nevelik. Ök azok, akiknek a néphez való hűségére nem utolsósorban számít a párt, amikor kongresszusi határozataiban „a felemelt ötéves terv megvalósításának, valamint a mezőgazdaság szocialista átszervezésének egyik döntő feltételeként" jelöli meg „a kultúrforradqfom további kibontakozását", „az egész dolgozó nép szaktudásának és általános műveltségének nagyarányú emelését", a tudomány és művészet, a könyvkiadás és sajtó, könyvtárak, kultúr- otthonok, mozgóképszínházak, rádió és a többi mellett iskolarendszerünk hatalmas fejlesztését. /'S téves tervünk felállította azt a ” követelményt, hogy minden tanköteles gyermek valóban elvégezze a nyolcosztályú általános iskolát, felemelt ötéves tervünk előírja, hogy a tervidőszakban a középiskolai tanulók létszámát 77.000 fővel, az egyetemi és főiskolai hallgatókét 30.000.rel kell emelni. Ez mutatja a megnövekedett feladatokat. Azok a hatalmas összegek, amelyeket az ötéves terv iskolák építésére és felszerelésére biztosít, mutatják dolgozó népünk gondoskodását a tanulás tárgyi feltételeiről. Köznevelésünk nagy céljait azonban csak a nagy feladatokat lelkesen vállaló, a tárgyi feltételeket hozzáértéssel kihasználó pedagógusok válthatják valóra, annál is inkább, mert itt nem csupán a feladatok mennyiségi növekedéséről, hanem az oktatás színvonalának meg javításáról is szó van. Ezért valójában kultúrforradalmunk eredményeinek egyik legfőbb biztosítékára hivatkozott Révai eivtárs, amikor a párt- kongresszuson megállapította: „Elértük azt, hogy a magyar pedagógusok zöme felénk fordult, lelkiismeretesen és oda- adóan dolgozik és komolyan kiveszi részét népünk kulturális felemelésének nagy munkájából." Az a lelkiismeretes és odaadó munka, mellyel a pedagógus a legbeszédesebben tesz bizonyságot amellett, hogy magáévá tette pártunk céljait és feltétlenül népünk oldalán áll, elsősorban az iskolában folyik. De hibásan ítélik meg ezt az iskolai munkát azok, akik a pedagógus munkáját csupán az iskolában töltött tanítási óráin mérik, s ez a hibás megítélés gyakori forrása az oktatási munka jogosan felpanaszolt, s még mindig nem egészen felszámolt lebecsülésének. A pedagógusok munkaidejének kiszámításához tekintetbe kell venni, hogy egy-egy iskolai délelőtt alapos előkészítése általában órákat, gyakran a leckeórák többszörösét veszi igénybe, s hogy a pedagógusnak rendszeresen tovább kell képeznie önmagát, ha a fejlődő tudomány és fejlődő szocialista életünk színvonalán akarja oktató-nevelő feladatait ellátni Az a fáradhatatlan szorgalom, amellyel pedagógusaink ezrei a szakmai és ideológiai tanfolyamokon, tízezrei a tanulókörökben és egyéni tanulás formájában rendszeresen továbbképzik magukat, saját fejlődésükön "keresztül az oktatás színvonalának emelését szolgálja. C az igazi pedagógus nemcsak az ^ órákon van együtt tanítványaival. Ott van a tanulószobában, segíti tanítványait a másnapi feladatok elvégzésében. javítja dolgozataikat, tevékenyen résztvesz az úttörőcsapatok és a DISZ-szervezetek életében, sőt a szülői munkaközösségeken keresztül, a szülők körében is jó népnevelő munkát végez. Felkeresi otthonukban is tanítványait, nem egyszer egyenként jár az el-elmaradozók után, s szülőt és gyermeket egyaránt meggyőző, felvilágosító szavakkal akadályozza meg a lemorzsolódást és irányítja a helyes pályaválasztást. Emellett — különösen a falu nevelői — fontos feladatokat látnak el a népművelés különböző területein, olvasóköröket, kul túrotthonokat, népkönyvtárakat, színjátszó- és tánccsoportokat vezetnek, ismeretterjesztő előadásokkal küzdenek a babona ellen. Helyenként még a népelnyomó múlt gyalázatos örökségének, a felszabadulás óta rohamosan eltűnő analfabétizmusnak a teljes felszámolására is tartanak tanfolyamokat, amelyekre egy-egy szégyenlősebb öreg „diákot” előbb tapintatos rábeszéléssel kell megnyerniük. Adv Endre még „a legrababb magyarnak", „úri gazságok jobbágy őrének" mondtat a tanítót, aki „rabok között rabként senyvedt, aludt" és csak költögető szavával merte felidézni „a szabadító magyar tanítót". Gárdonyi Géza valójában a maga keserű emlékeiből szőtte „A lámpás" című regényének tanító-hősét, akit megalázott és gyáva kompromisszumra kénvsze- rített a régi felekezeti iskoláknak az uralkodó osztályt szolgáló egyházi hatósága. Ma minden magyar iskola a dolgozó népé s a dolgozó nép szabadította fel a magyar pedagógust is, hogv méltán lépjen a magyar nevelés Apáczai Cseri Jánossal kezdődő haladó hagyományainak örökébe. A szabad nép azt várja pedagógusaitól, hogy a szabad élet öntudatára, a szabad haza szeretetére nevelje gyermekeit. A magyar pedagógus jól teszi, ha ■rs_ ma, a nemzetközi helyzet kiélesedése idején a két tábor ellentétét a nevelőmunka megbecsülése szempontjából is mérlegeli. Amerikai közlések ismerik el, hogy az Egyesült Államokban a háború óta félmillió pedagógus volt kénytelen más foglalkozás után nézni, a szolgálatban maradtak fizetése is 20 százalékkal csökkent, s többszázezer tanító dolgozik egy-egy tanévre szóló szerződés alapján, nyári fizetésre és nyugdíjra való jogosultság nélkül; tudományos és pedagógiai lelkiismeretüket az imperializmus érdekeit szolgáló tanok hirdetésére letett „hűségeskü” gyalázza meg. Ezzel szemben a Szovjetunióban a pedagógus-pálya egyike a legmegbecsültebbeknek, magas kitüntetések jutalmazzák a nevelők jó munkáját, a szünidőben pompás üdülők állnak rendelkezésükre és 25 évi szolgálat után magas nyugdíjat kapnak, függetlenül attól, hogy nyugalomba vonulnak-e, vagy — mint többnyire történik —, fizetésüket is élvezve, tovább tanítanak. A felszabadulás óta a magyar pedagógusok erkölcsi és anyagi megbecsülése terén is jelentős lépések történtek már, legkiválóbb pedagógusaink közül többen a Magyar Népköztársaság legnagyobb kitüntetését, a Kos- suth-díjat is megkapták. S a magyar pedagógusoknak tudniok kell, hogy minden lépés, amellyel a szocializmus építése útján jobban közelítik meg nagy példaképünket, a Szovjetuniót, a pedagógus munkájának az elismerésében is egy-egy újabb lépést jelent előre. Trencsényi-Waldapfel Imre, M Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora.
