Református Székely-Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy, 1912
7 sebesülve is azt a biztatást adja nekünk: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, mert a lelket meg nem ölhetik“. Megjelenik a dicső genfi reformátornak, Kálvinnak magasztos alakja, az élő kötelesség, akit kitűzött céljától sem veszedelem, sem veszteség, sem tekintély, sem hatalom el nem tántorított s aki életének legválságosabb pillanataiban is hivő lélekkel vallotta, hogy „Egyedül Istené a dicsőség“. Felújulnak lelkemben magyar kálvinista anyaszentegyházunk történetének magasztos eseményei, megjelennek előttem a hitbuzgó magyar reformátorok, akik törhetetlen meggyőződéssel vezérelték a hivő lelkeket az evangéliumhoz, az életnek ama forrásához, melyből aki iszik, soha többé meg nem szomjuhozik, s akiknek dicső példáiból mindannyiszor újabb és újabb szent lelkesedést merítünk, valahányszor emlékükre ünnepet szentelünk. De a nagy reformátorok dicső alakjai mellett e kettős emlékünnepünkön megelevenedik lelkemben azoknak a hitbuzgó lelkészeknek s világi gondnokoknak emléke is, akik a kálvinista hit- buzgóság ápolása s a székelység értelmi és erkölcsi erejének fejlesztése céljából Kollégiumunk megalapításának eszméjét a semmiségből életre hívták, a székelység filléreiből megvalósították s később az algimnáziumot nehéz küzdelem árán főgimnáziummá fejlesztették. Közöttük megjelenik áldott emlékű főgondnokunknak, dr. Bodor Tivadarnak nemes egyénisége, kinek érdemeit, küzdelmekben és eredményekben gazdag életét éppen kálvinista anyaszentegyházunknak legmagasztosabb- ünnepén — úgy tetszik nekem — nem egészen méltánytalanul örökítjük meg. Mert hiszen, aki negyedszázadot'meghaladó közéleti pályafutása alatt anyaszentegyházunk egyik élőszervének ügyeit oly önzetlen lelkesedéssel szolgálta, mint Ő, annak lelkében a reformátorok szelleme lakozott és igy valóban méltó arra, hogy emlékének a kegyelet oltárán éppen a reformáció emléknapján áldozzunk. Munkás életének méltatása közben ihlessen meg és vezéreljen az az őszinte tisztelet, melyet szivemben az Ö emléke iránt táplálok s enyhítse azt az elfogódottságot is, melyet az Ő elvesztése felett én érezek, aki az Ő személyében kollégiumunk szellemi életének irányítása terén csaknem egy évtizeden át nemcsak főgondnokomat, nemcsak erős támaszomat, hanem valóságos útmutatómat tiszteiéin, • * * *
