Református Székely-Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy, 1906
rintot „ígértek“. Ezért, hogy a következő évek folyamán szintén „j ó a k a r a t j u k b ó 1“ és „atyafiságos indulatból“ mind többet és többet fizettek, 1699-ben pl. 90 ezer, 1703-ban 100 ezer forintot, az országos adónak előbb tized, majd 8-ad részét s ezenkívül tűrték a nyakukra szállásolt idegen katonaság féktelen kihágásait, visszaéléseit és vakmerő rablásait.1 A beszállásolt katonaság száma pedig s ezzel az adó még a karlovici béke után sem csökkent, úgy, hogy valóban elviselhetetlennek kell mondanunk azt a terhet, mit a Werbőczi Tripartitumában is kiváltképpen való nemeseknek elismert, évszázadokon keresztül az ökörsütésen kivül semminemű adót nem fizető s a fejedelmi korban is, főleg 1657 előtt a más két nemzet mellett igazán méltányosan adózó székelységnek a guberniumi korszakban, főleg az 1700-as évek elején viselnie kellett, különösen, ha komoly vizsgálat tárgyává tesszük a Székelyföld földrajzi viszonyait, részben terméketlenségét, népének foglalkozását, életmódját, kereseti forrásait, szóval igazi anyagi erejét. Az a kép, mit ez évek folyamán a székely nemzet főtisztei és követei által az országgyűlések elé terjesztett feliratok és kérések alapján a székelység általános viszonyairól s főleg közgazdasági helyzetéről nyerünk, igazán elszomorító, sőt egyenesen megdöbbentő. Maga a gubernium kénytelen beismerni, hogy „feljebb terheltetett erejénél az elmúlt zűrzavaros üdő- ben az nemes székely natio,“2 s évi adóelengedéssel gondoskodik a pillanatnyi orvosszerről. A katonaságot azonban élelmezni kell, s azért hiába tiltakozik ismételten a székely nemzet az adózás ellen, hasztalan keresi meg az országgyűlés és Rabutin, a főparancsnok után az udvart is kéréseivel, az adó a beszállásolt katonasággal együtt mondhatni — évről-évre nő. S nyomában a lakosság szegénysége, nyomora és elkeseredése Háromszéken csak úgy, mint künn a vármegyéken s az egész országban. 1 Ld. Székely Oklevéltár VII. és Erdélyi Orsz. Emlékek. XXI. k. 5 Székely Oklevélt. VII. 29, 1.
