Református Székely-Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy, 1904
13 ünnepelni; meggyilkolják a költőt, kinek nincs más fegyvere, mint dalai, mert: Megszokta ajzani a lantnak, Nem ijjak húrjait e kéz. De a dal, a művészet hatalma hozza éppen -napfényre a gaztettet. Titokban történt ez, idegenben, hol nem tudott egy barátja sem bosszút állani érte, mégis az egész nép színe előtt kell a gyilkosnak magát lelepleznie s az egész nép ül fölötte törvényt. A színházban ül a görög nép s miután kedvelt énekesét elsiratta, izgatottan lesi a színpadon történő eseményeket. Izgatottsága tetőpontjára hág, mikor az Eume- nidák, a gonosz, mardosó lelkiismeret megszemélyesítői felvonulnak és S kezűnek forogva, körbe járva A Hymnák szörnyű dallamára, Mely szivhasitón zúg elé S hurkot vet a bűnös köré. „Boldog, ki gyermekded kedélyén Bünfoltot nem rejt szive mélyén, Hozzá bosszúnk nem férkezik, O biztos sírja széléig. De jaj, ki titkos orvkezekkel Gyilkos vasat mert rántani, Hozzá szegődünk este, reggel Mi éjfél rémes lányai.“ Ekkor hallatszik az Ibykus drága neve, a mint egyik gyilkos meglátja a színház fölött elrepülő darucsapatot, melyet a haldokló tanúbizonyságul hivott el hagyatottságában. — Az egész tömeg nyugtalanul mozgolódik, a művészet hatása alatt felkorbácsolt kedélyek lázasan kutatni kezdenek : „Miért mondta ezt? E szón mit értett? S mit jelent e darucsapat ?“ S a kérdés nő mind rémesebben, A gyanú villan a szivekben : „Vigyázz 1 Ennek nagy oka lesz, Az Eumenidák müve ez.“
