Református Székely-Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy, 1880
4 temetőjében; ha hátrahagyott bánatos özvegyére tekintünk; ha mint rokonok, barátok és a közügyek munkásai, felújítjuk keblünkben a veszteség nagyságát, a pótolhatatlan űrt, melyet a családi, baráti, de legfőképen a közügyek terén hagyc tt hátra; ha feltépjük az ő halála által szivünkben ejtett, alig- alig heggedő sebeket: bizony-bizony elszorul szivünk s alig vagyunk képesek fájdalmunknak méltó kifejezést találni; alig- alig találjuk fel a vigasztalás forrását! De másfelől, ha visszatekintünk Antal Zsigmond életpályájának szép múltjára, melynek fénye századok múlva is visz- szasugárzik a székely nemzetre és anyaszentegyházunkra; ha meggondoljuk, hogy ő abban a perczben, melyben meghalt — belépett a halhatatlanok sorába; ha megszámláljuk azon könnyeket, melyeket ő az árvák szemeiről letörölt; ha a Székely-Mikó-tanodára, ennek szép ifjúságára, a tanodának szép jövőjére tekintünk: öröm- és bálakönnyek tolulnak szemeinkbe; büszkén mondhatjuk: Antal Zsigmond a mienk volt, mienk maradt örökre! Bizony-bizony azt mondom nektek, a mit az Idvezitő Lázár koporsója előtt mondott a kesergőknek: „a mi barátunk nem halt meg!“ Es ha az Idvezitő a Lázár sírjánál könnyeket hullatott, ne ítéljenek meg engem, ha én — kit két évtized alatt a legőszintébb tisztelet és szeretet kötött az elhunythoz, ki azon helyzetben vagyok, hogy tán legjobban ismerhetem áldásos munkálkodását, kit utolsó perczeiben nemes czéljainak örökösévé, végrehajtójává hivott el — mondom, ne ítéljetek meg, ha emlékének inkább könnyeimmel, mint szavaimmal tudnék méltólag áldozni. Ha elfogul szivem; lm elhal a szó ajkaimon- a szemembe toluló könnyek — egyfelől egy lehanyatlott áldásos élet estalkonyának, másfelől — egy feltámadott élet haj- 11 al án ak h a r m at c s eppj ei. De nem — — nem! Nekem nem szabad elmerülni a fájdalmak hullámaiban. Az Ur szolgájának lehetőleg követni kell a nagy Mester példáját. Az Idvezitő száraz lábbal járt a háborgó tenger hullámai fölött, s midőn a kétségbeesett tanítvány remegve nyujtá feléje kezeit, mondván : „Uram
