Evangélikus lic. főgimnázium, Selmecbánya, 1908

15

ben véve zárkózott volt. úgyhogy azok. akik nem ismerték közelebbről. ridegnek, száraznak tarthatták. Pedig e hideg külső alatt meleg szív dobogott. Igaz, hogy keveset szeretett beszélni; többet hallgatott és figyelt; de kollegiális körben, barátai között mindig felmelegedett. Lelkének zárai felpattantak, szabad folyást engedett gondolataival, érzelmeinek s látszólagos ridegségére rácáfolt az a jóízű kacagás, mellyel egy-egy ötletet, egy- egy szellemes visszavágást vagy egy-egy sikerült élcet honorált.

Ismerte, szerette az élet örömeit, élvezte is őket. Lelkesedett is, de úgy a maga módja szerint, csendesen. Szeretetének nem volt perzselő a tüze, de áldásos melegét érezték mindazok, akik közel állottak hozzá: iskolája, kartársai és szűkebb baráti köre; különösen ez utóbbiak, kik előtt annyiszor nyílt meg nemes szíve a maga teljességében és önzetlenségében. A bánkódó mindig talált nála vigasztaló szót, az örvendő őszinte részvétet, a csüggedt bátorítást. Kevés embert szeretett, de ha valakit méltónak talált barátságára, ahhoz szíve teljes melegével ragaszkodott. Kötelességének teljesítése után szívesen kereste fel barátait s fesztelen körükben nyíltan, bizalmasan beszélte meg a mindennapi dolgokat, kitárta terveit, gondolatait, ajaka beszédes lett, élcelt, adomázott, úgyhogy mindig vidám, kedélyes hangulatot hozott magával. Itt érezte magát a legjobban. Legbensőbb magánügyeiről azonban itt sem nyilatkozott. Ezeket mindig lelke mélyébe zárta és sokszor láttuk, hogy ez nyomasztó teherként nehezedik a szivére. Csak néha-néha, egy- egy elejtett szó, elvetett megjegyzés engedett bepillantást magával viaskodó, tusakodó leikébe. Szinte fájt neki, ha illetéktelenül akartak behatolni lelkének szentélyébe; ilyenkor mindig bizonyos ingerültség vett erőt egyébként higgadt természetén. De azért, ha bántotta valami, bánatába sohasem mélyedt el: mindig meg tudta találni a dolog vig oldalát is. — Barátai is szerető hűséggel rakaszkodtak hozzá. Elnyomták a könnyűt, hogy ne sejtse gyötrő fájdalmukat, midőn 1907. szeptemberében romjaiban látták visszatérni. Nem hagyták magára legszomorúbb óráiban sem s reményt öntögettek beléje kínos sejtelmei közepette.

Ki hatalmas testi szervezetét látta, ki izmos kezének vasszorítását érezte, hosszú, hosszú életet jósolt volna neki. S a baj éppen abban rejlett, hogy erejét túlságosra becsülte, hogy