Kir. kath. nagygymnasium, Selmecbánya, 1884
5 annál jobban megközelíthessük. Nem képzeljük, hogy az ösz- szesség valamikor absolut jó lehetne, nem hisszük, hogy bárki is itt a földön élvezhatné a tökéletes boldogságot, de mindez nem képezhet gátló akadályt arra nézve, hogy a hivatottak kölcsönösen íie egyesüljenek a baj elhárítására. Bajt említettem szólnom kell hát róla. A baj az, hogy napjainkban igen soknak szivében, lelkében foszladozni kezd a remény, hidegűlni a szeretet, inogni a hit. A nevelésnek csak ez lévén biztos alapja, természetes, hogy annak a bajnak elhárítására egyesülnünk kell. Az ész, lelkiismeret, becsület, jellem első sorban vallást és erkölcsiséget feltételeznek, mert ez a tápjok. Az ember nem képzelheti magát oly nagynak, hogy látszólagos nagyságában lábai alól ellökhetné a legbiztosabb támaszt: — a vallást s az erkölcsiséget; rá kell jönnie annak a nyomára, hogy létezik egy megfoghatatlan észszerilség, melyet a szív , a lélek szava Gondviselésnek nevez. Ha az ember erre rá jön, küzdelmei lesznek s lehetnek életében, de ő akkor sokkal biztosabban fog haladni az élet tévelyes ösvényein, szive, lelke a tisztaság vértjébe lesz burkolva, belsejében a lelkiismerct, becsület, jellem fog honolni, léte ön magára nézve boldogító s ember társaira nézve hasznos és üdvös lesz. — Tanítani erre nem kell senkit, rájön arra magától is az ember, csak ápolgitni kell a fejledező hitet, mert maga a fön- séges természet, a világ mindenség legparányibb része tudtára adja ezt neki és folyvást hirdeti, de — fájdalom — igen sokszor megtörténik, hogyha az ember rá is jön ennek tudatára, illetlen kezek szétdulják belsejét, kitépik nemes érzelmeit s akkor kebele, sz’ve sivár marad. Nem a világ fájdalom gyötör, midőn ilyeneket szólok. Okát kutatom s rá szeretnék mutatni a sok erkölcsi bukásra, a sok szerencsétlenségre, az életnek — napjainkban divatossá lett — könnyelmű megvetésére, melyek folytonosan, mint a hullám- gyűrűk egymást szülik. S mi legyen az ok? Úgy látszik a társadalom alkotó elemeinek egy nagy része — a családok — letértek egy kissé arról az alapról, melyen elődeink boldogabbak voltak; letértek arról az útról, a melyen őseink kedvesebbnek tartották az életet. Talán a
