Kir. kath. nagygymnasium, Selmecbánya, 1880

Az emlékező tehetségről.

i.

A csodás mindenség örökös törvényeinek bármelyikét vegye szemügyre az emberi elme, a nagyszerűség mellett a megfogbatatlannal is kell találkoznia. A tudomány nemcsak hogy el nem oszlatja, sőt egyenesen még táplálja e meggyőződést.

Midőn a csillagászat az álló csillagok systemájának genesiséről beszél, s a spectralanalysis a távol világok elemeit és hőfokát rajzolja előttünk; midőn a ckemia az atomok karczába, az ásványtan földünk alkotó elemeibe enged bepillantanunk; midőn végre az őslények kőviilt emlékei mint sok ezredéves hieroglyphelc elénk állanak, hogy az archäologia és antkropologia segélyével a földnek és a& emberi nemnek történet előtti állapotait hozzák napfényre: a kutató emberi elme a tudomány hatalmán elmereng! Elmereng, mert a tudománynak diadal útját látja, a tér, időn és végtelenen keresztül! És mégis, e fényes diadalmenet, megáll egy szerény ház előtt, hogy lakója a lélek és gondolat előtt, a fegyvert letegye.

Mindez tudnivágyásunkat fokozottan emeli; emberi dolog azonban, hogy a mint a tudnivágyás feltűnik, vele együtt a nemtudhatás is beköszönt. Tudni vágyni, s nagy fáradtság után végre is oda jutni, hogy mindig több és több van a mi titokszerü, nem esorbítja bár a tudomány hatalmát, mégis a fenségesnek kezdetben deprimáló s bensőnket lehangoló hatásával fogja el a lelket; de, ha saját magunkra, alkotásainkra s az emberi nem haladására tekintünk, a gyöngeség fájós érzete elnémul, s bensőnk titkos szózata azt súgja felénk: „kutass“!