Zempléni Kisujság, 1947. január-november (1. évfolyam, 1-49. szám)
1947-07-13 / 29. szám
szám. Ára 50 fillér. V?»íyií b, , Sátoraljaújhely, 1947. Julius 13. ZEMPLÉNI A Független Kisgazda, FÖldmüíjfcás és Polgári Párt ZempiénVármegyei Szervezetének Lapja Főszerkesztő: Dr. Búza Béla Felelős szerkesztő: Kemény András Fömunkatárs: Dr. Dubay István Vagyunk! Huszonnégy óra Budapesten, ahol Még sokáig, nagyon sokéig hatása alatt leszünk annak a gyönyörű lát anynak, amelyet Debrecen utcái, terei nyújtottak Péter-Pál ünnepén, s ezt a hatást érezni fogja nemcsak a Hajdúság, nemcsak a Tiszántúl népe, hanem fokozódó erővel rövidesen az egész Magyarország az egész magyar belpolitika. Több volt az egyszerű arató ünnepnél. Valami olyan izgató kérdésre adott döntő választ a szín- magyar Debrecen, amelyet sehol másutt senki és semmi más nem tudott • oloa meggyőzően és minden kételyt kizáró bizonysággal megoldani, mint i Hajdúság fővárosában seregesen felvonuló kisgazdapárti tömegek. Hónapok óta igen súlyos válságok sorozatát élte át pártunk. Az egymásután ismétlődő válságok komoly erő- veszfeséget okoztak az eddig elért munka rovására. Egyes pártok körében már-már azt hitték hogy ez az t rővesztesség múlhatatlanul megbontja e kisgazdapárti paraszttömegek sorait. Ellenfeleink és ellenségeink kárörvendezve, már a Kisgazdapárt biztos rom“" fását, hatalmas táborának elkerülhetetlen széthullását jósolgatták, ilyen károgó varjak akadtak határon túl is: egyes külföldi körök úgy beszéltek pártunkról, mint amelynek már nincsenek hívei, s elkallódtak, elpártoltak szerteszét mentek a csalódott, elkeseredett tömegek. De sorainkon heil is találkoztunk kételkedőkkel, akikben megrendült a hit, mert úgy vélték, hogy a történelmi múltú Kisgazdapárt keretei nem bírnak ellenállni a sorozatos csapásoknak. Debrecen válaszolt. A fönséges ttnyérünnep közel százezres tömegei ellenfélnek, ellenségnek és csüggedők- rzek egyaránt csattanós választ adtak. Ahogy a péter páli ünnep kora délelőtti órájában a debreceni nagytemplom örég Rákóczi harangja jelt adott az indulásra, mintha maguk a falvak e. tanyák, puszták és nádasok mozdullak volna meg, jöttek-jöítek szakadatlan hosszú sorokban, szekerek és okid* fogatok, jöttek lóháton és gyalogosan a szikrázó nyári nap hevében. Órákon keresztül öntötték a 'debreceni utcák a hajduföldek népét. És vonult, szüntelen vonult a nép egyenes irányban egyazon cél felé; Kossuth Lajos trcbe öntött alakja elé hitet tenni a szabadság és függetlenség, az emberség és magyarság eszméi mellett, amely eszmékért századokon át annyi vér folyt a kemény- tiszántúli földön es amely eszmék nehéz időkben hívtak életre a Kisgazdapártot... Ott állt mellettünk a nézők soraiban a kitűnő magyar iró, Dallos Sándor, a dunántúli puszták fia, ő fogalmazta meg legszebben a bennünk Folytatás a 2. oldalon. „titokzatos módon eltűnnek az emßerek" „felroßßantoftaka ßazHiüa kupoláját”és augusztusi „űóűutiást” várnak az emßerek A júliusi nap már forrón tűz be a vasúti kocsi ablakán, amikor a szerelvény befut reggel fél hatkor a keleti-pályaudvarra. A kalauz harsányan kiá'tja: Budapest. Megérkeztünk Budapestre, a fények és árnyak városába. Talán sehol Európában nincs annyi fény, mint a budapesti utcákon, a pesti kirakatokban, de nincs annyi árny sem. Azt hiszem, sehol nem lehet ilyen jól élni, de talán sehol nem olyan kinos és elviselhetetlen a nyomor, mint ebben a városban. Csodálatos összetételű város ez. Más mint bármelyik város a földön: szebb, boldogabb és rosszabb. Az emberek is mások. Mások mindenben, életfelfogásban, cselekedeteikben és gondolkodásaikban. A legjobban úgy lehet őket jellemezni: pestiek. Az elmúlt években azonban ezeknek a pestieknek egy különös fajtája tenyésztődön itt ki: a remhirterjesztők. Olyan rérohireket, mint Pest termel, talán sehol sem termelnek, viszont annyi rémhirterjesztő Európa egyik metropolisában sem található, mint éppen Pesten. Az emberek ma már ott tartanak, hogy nem csak másokat, hanem önmagukat is rémisztgetik a fantasztikusabbnál fantasztikusabb híreikkel. Hogy ez igy van, személyesen tapasztaltam, amikor megérkeztem Pestre. Kedves, fiatal uriasszony, régi ismerősöm, akivel többhónapos távoliét után elsőnek találkoztam. A viszontlátás örömeinek kölcsönös kifejezése után, amikor ugyancsak kölcsönösen megállapítottuk egymásról, jó színben vagy, meghiztái, csinos vagy, megfiatalodtál stb. kedvességeket, bájos ismerősöm letompitott hangon kezdi meg csevegését. — Persze. Te nem tudod, hogy mi van itten. Ezért figyelmeztetlek, rettenetes állapotok. Este 10 után nem tanácsos az utcára menni. Össze szedik az embereket és elviszik Isten tudja hová, de egy biztos, hogy soha senki nem látja többé őket. Még csak érdeklődni sem tanácsos utánuk. Fejbóiogatva hallgatom a „jóindulatú“ és „megnyugtató“ felvilágosításokat és megkérdem szerényen; — Mégis hova tűnnek el az emberek? — Tudod jól — mondja s jelentőségteljesen mélyen a szemembe néz, minek az ilyet kérdezni... Látom, hogy minden hiába. Kár egy szót is vesztegetni. A dolgok ellenkezőjéről nem tudom meggyőzni, de hogy megnyugtassam önmagamat, elhatározom, hogy „életem kockáztatásával" este tiz után kimegyek az utcára és széjjelnézzek a „borzalmak" városában. Tanácsadómnak igaza volt. Tényleg nem tanácsos este tiz után kimenni a pesti utcára mert a káprázatos fény, a lokálokból kiszűrődő zene olyan csábitó, hogy az ember nem tud hazamenni. Végigjártam a divatos felkapott lokálokat, az eldugott kis kocsmákat, és rosszhirü lebujókat. szándékosan kerestem a „veszedelmet“. Minden hiába. Mindenütt zsúfolt szórakozók- ka! teli termeket találtam és más semmit. Az emberek jól élnek — állapítottam meg — igaz, hogy hátsó gondolatként felmerült bennem a kérdés, hogy miből, de ez most nem tartozik ide. — Végül az egyik kéteshirü kávéházbar. razziával találkoztam. Végre! — szakadt fel bennem a gondolat, — talán ezek azok, akikre informátorom célzott s igy megismerhetem hamarosan a tényeket. Így is történt. A rendőr, a detektív és kíséretükben lévő orosz katona udvariasan kérte az igazolványomat. Azt is megkérdezték, dolgozom e és kérték a közmunkaváltság igazolását is. Minden rendben volt és ők tovább mentek. Tehát ez a „borzalom“ állapítottam meg, A hatóságok végre összeszedik a dologtalan munkakerülőket, a feketézőket, a rémhirterjesztőket. Legfőbb ideje, ha ezek az elemek munkatáborokba kerülnek, — mert valószínű odaviszik őket — talán sok minden megváltozik ebben az országban és talán megszűnnek a rémhírek is, «Hogyan robbantották fel a bazilikát"? Egy fényes lokálban ragyogó szőke asszony jégbehütött italok mellett súgta a fülembe a „forró“ híreket; — Tudja, Hogy a bazilikát felrobbantották ? Ne mosolyogjon, ez igy van. Az egyik politikai párt akarta elkövetni a merényletet Mindszenthy eljen, de az utolsó percben egy becsületes tűzszerész ezt meghiúsította, s felgyújtotta a bazilika kupoláját, hogy a merényletet megakadályozza. Közbe akarok szólni de az asszony szenvedélytől izzó hangon folytatja a beszédet, nem enged szobozjutni. Szinte látszik az arcán, hogy maga is elhiszi a íegképteienebb lehetetlenségeket. Minden kísérlet hiábavaló, az asszony tovább beszél; — Az egész eset úgy történt, hogy a merénylők megtudták Mindszenthy mikor jön haza és mikor tart szentmisét és beszédet a bazilikában. Egy merénylő felmászott a kupolára és ott elhelyezett egy időzített pokolgépet. A pokolgépnek pontosan akkor kellett volna robbania, amikor Mindszenthy beszél. Ezt néhány nap múlva megtudta egy tűzszerész és ez is felmászott a kupolára, s felgyújtotta a gerendákat s a tűzben a pokolgép megsemmisült és elhanvadt. Nincs tovább ! A kipirult asszony nagyot fújt és .elhallgatott. Rámnézet! és várta a hatást. Én nevettem. Sok butaságot hallottam már, de ennyi zöldséget együtt, ritkán. Ezen már csak nevetni lehetett. De azután megkíséreltem, hogy logikusan megmagyarázzam a szerencsétlen nőnek a lehetetlenségeket. — Először is azt állította, hogy a bazilikát felrobbantották — kezdtem szétbontani a rémhíreket — beszédét viszont azzal fejezte be, hogy a pokolgép a tűzben megsemmisült, elhanvadt. Robbant, vagy nem robbant ? Nem robbant! Pedig a pokolgépnek, ha volt, robbani kellett volna, De ha este tiz után „nem tanácsos" az utcán járni...
