Zemplén, 1928. január-június (59. évfolyam, 1-48. szám)
1928-05-27 / 40. szám
Otvenkilencedik évfolyam. 40. szám. Sátoraljaújhely, 1928. május 27 Hegjelenik hetenként kétezer «■érdén ée szombaton Szerkesztőség és kiadóhivatal : Sátoraljaújhely (Vármegyeház II. ndv) Előfizetési ár: Negyedévre . . 2 pengi Hirdetések: négyzetcentiméterenként. NyUttér soronként 20 fillér Telefon : FŐSZERKESZTŐ: FELELŐS SZERKESZTŐ: Telefon : M. T. I. Kirendeltség és szerkesztőség, kiadóhivatal 108. érném. Báró MAILLOT NÁNDOR Dr. MIZSÁK JÓZSEF M. T. I. Kirendeltség és szerkesztőség, kiadóhivatal 109. érném. Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában Amen. fiyáriparunh és a vámtarifa Irta: Hermann Miksa kereskedelemügyi miniszter Bizonyos sajnálkozással vettem észre, hogy a parlamenti tárgyalások folyamán vehemens támadások indultak meg, különösen a gyáripar ellen. ügy állították be a dolgot, mintha az elzárkózottság, amely megelőzte a vámtarifa életbeléptetését, tisztán és kizárólag a gyáripar machinációira lett volna visz- szavezethető. Ezt az okoskodást elfogadni nem tudom. Emlékezzünk csak vissza azokra a szomorú körülményekre, amelyek a háborús és a háború utáni időket gazdasági szempontból is jellemezték. Az elzárkózottság megvolt, de nem a gyáripar machinációi következtében. Emlékezhetünk, hogy amikor már lezajlottak a forradalmak micsoda Ínség volt a nagy városokban. Ez a háboruokozta ínség vezetett az elzárkózottságra. Mikor azután rohamosan esni kezdett a valutánk és átéltük az infláció összes keserveit teljesen lehetetlen volt a forgalmat szabaddá tenni, de nem azért, mert ezt a gyáripar akadályozta meg, hanem azért, mert az elzárkózottság a másik oldalon is megvolt. Pénzünk nem ért semmit és áttértünk a primitiv cserekereskedelmi forgalomra. Akkor az államnak azokkal a készletekkel, amelyek még rendelkezésre állottak, gondoskodnia kellett arról, hogy beszerezzük azokat a cikkeket, amelyekre okvetetlenül szükség volt. Ez volt a gazdasági elzár- kózottságnak oka, nem pedig a gyáripar egyoldalú érdeke. Amikor ezek az események így zajlottak le, ennek egyetlenegy örvendetes következménye volt az, hogy textiliparunk erősebben tudott fejlődni. Ez körülbelül az egyedüli jó, amit ezekről a szomorú időkről el lehet mondani Odakinn már ezt a kis fejlődést is rossz szemmel nézték és csirájában igyekeztek ezt elfojtani. Az a föltevés, hogy Ausztria, Csehország és Németország azért, mert nem kaptak Magyarországból any- nyit, amennyit ez normális körülmények között átadhatott volna és hogy ők ezért változtatták meg, vagy akarják megváltoztani gaz dasági életük struktúráját: ez a föltevés éppen sehogysem állhat meg! Sajnos, mi egész termelésünkkel nem vagyunk elég erősek ahhoz, bogy ezeknek az államoknak szükségletét elláthassuk. — Németország Amerikából szerzi be a gabonát és valóban nem tudom elképzelni, hogy Magyarország elzárkozottsága miatt térne'át az ő agrár termelésének erősebb pro - pagálásra. Ellenkezőleg! Egy oly folyamat van indulóban, amelyet károsnak tartok az országra, de károsnak tartok arra az ideára is, hogy Európának egységes frontot kell alkotnia az ő szerencsésebb konkurensével szemben. De politikai, részben katonai és bizonyos gazdasági meggondolások, nem utolsó sorban a kereskedelmi mérlegeknek a kérdése viszi rá az államokat, hogy gabonát és mezőgazdasági terményeket ott is termesszenek, ahol azelőtt erre nem is gondoltak. Csak nem lehet azt mondani, hogy Olaszországban a gabonáért megindult nagy harcot a mi szegényes, vergődő iparunk váltotta volna ki. Vagy vegyük Ausztriát. Ausztria megkötötte velünk a kereskedelmi szerződést, amely mezőgazdasági szempontból elég tűrhető s ipari szempontból szintén elfogadható. Ez a szerződés már abban az időben köttetett meg, amikor autonóm vámtarifánk volt. És mit látunk! Annak ellenére, hogy úgy ahogy megvoltunk, most egy politikai áramlatnak befolyása alatt áttérnek a mezőgazdasági termelésre, de nem azért, hogy bosszút álljanak a mi gyáriparunkon, hanem azért, hogy önállósíthassák magukat olyan módszerrel, amelynek megítélése természetesen rájuk tartozik, amelyet azonban én egészségesnek nem tartok és amely ellentétben áll azzal a gróf Kaunitz- féle eszmével, hogy koncentrálni kell az európai gazdasági erőket az egyéb versenynek leküzdésére. Azt hiszem, hogy amikor igy áll a dolog, teljesen igazságtalan, ha minden ódiumot a gyáriparra hárítanak és úgy állítják be a dolgot, mintha még a sokat támadott vámtarifa is az ipar érdekképviseletének egyszerű dekredálása lett volna. Hiszen ez a kérdés már többször szóbakerült; lényege az, hogy bár ellenzés volt agrárkörök részéről, ez az autonóm vámtarifa hosszadalmas tárgyalásokon, tárcaközi értekezleten dolgoztatott ki, átment az öszes törvényes retor- tákon. Azt senki sem állítja, hogy akármilyen emberi alkotás hibanélküli és öröktartamu lehet. Ha vannak korrigálandó pontok, azokat ki kell javítani; a szakcsoportokat össze kell hívni, a közgazdasági erők bevonásával meg kell vizsgálni azokat a pontokat, amelyeknél korrektúrára van szükség és azután ezeket a korrektúrákat a közgazdasági élet érdekében kell végezni. Feltétlenül szükséges, hogy a gazdasági kérdések most már a tárcáknak szorosabb együttműködésével, többszöri közös tárgyalással intéztessenek el. Már pedig itt olyan kérdésekről van szó, amelyeknek igazán az ország legjobb koponyáit kell összeszedni és a kérdések megvitatására ösz- szehozni, ha félig-meddig tűrhető eredményeket akarunk elérni. A „ZEMPLÉH“ EREDETI TÁRCÍM. I levelesládámból. Visszaemlékezések. Irta: Dókus Gyula. A minap régi írásaim közt ku- tatgattam. Ez a legkedvesebb foglalkozásom. Ilyenkor elfelejtem, hogy egy letűnt kor valamikor igen boldog, de ma annál szárny- szegettebb, csüggedt embere vagyok, ki végképen nem tud beletörődni a szegény csonka haza csonka erkölcseibe, csonka lelkű embereibe. — Régi írásaim közt kutatva körülvesznek a régi jó és boldog emberek, kik tudtak még szívből szeretni, tudták szeretni önzetlenül és igazán a Hazát, tudták szeretni felebarátjukat; kik segitőkezet nyújtottak a veszendő felé, kiknek meíegenérző, irgalmas szivük volt még . . . Nem úgy, mint a ma modern embere, ki irigy, elkeseredett, ki a Hazát csak a saját érdeke erejéig szereti, kinek a felebarát is csak addig felebarát, mig eszköz a saját „én" érvényrejuttatásához, ki. a veszendőbe még egy utolsót rúg, hadd pusztuljon hamarabb, hisz úgyis „sok az eszkimó és kevés a fóka!* Régi levelesládám az én legjobb barátom ; vele szeretek legjobban időzni! ... Most is két kedves lapja akadt kezembe, melyeknek történetét el fogom mondani. — Az első néma és mégis oly beszédes lap, finom, a legfinomabb elefántcsontfehér miniszteri papíron irott, kalligrafikus, szép, gömbölyű betűkkel, kifogástalan külalakkal. Meglátszik rajta még ma is, hogy az udvari etikett levegőjében született. Ezt a lapot valamikor réges- régen Stefánia volt trónörökösnő, akkor már Lónyai Elemérné tartotta fenséges kezeiben itt a sátoraljaújhelyi pályaudvaron. Első látogatására ment az ifjú pár gróf Lónyay Gáborékhoz Deregnyőre. Utjokat Sátoraljaújhelyig vasúton tették meg, innen kocsin mentek kitűzött céljukig. Sátoraljaújhely közönsége a vasúti állomáson várta Stefánia főhercegnőt lelkes szeretettel, hisz házassága által a zemplénieknek valamelyes jussuk is volt hozzá, hogy különös szeretettel köszöntsék a fenséges asszonyt. Én mondottam el a város és megye nevében az üdvözlő szavakat. A fenséges asszony az ő kedves, napsugaras mosolyával hallgatta szavaimat. Most is látom magam előtt királynői alakját, őt, kit mint Magyarország felkent királyának hitvesét kellett volna e helyen üdvözölni s ki hivatott volt boldoggá tenni szeretetéve! az érte híven lelkesülő magyarokat.. . Ki merte volna akkor még csak el is gondolni, mivé lesz ez a szegény rfemzet egy pár évtized múltán, saját hibáján kivül, menten minden bűntől, a sors szeszélyes játékából csupán; ki merte volna álmodni lidércnyomásos sötét, gyászos éjszakán, hogy a délceg magyar vitézből utszéli csonka lesz, kinek egyetlen kincse, legbecsesebb kincse a régi, fényes, boldog idők emléke lesz . .. A fehér lapot, mely most kísérteties sápadtsággal itt világit íróasztalomon az alkonyat mindinkább növekvő homályában, elkértem örök emlékül Stefánia főhercegnő kísérőjétől s ma is őrzöm az én kedves, öreg levelesládámban A szöveg igy szól: „Mindnyájoknak, kik eljöttek engem Zemplénben üdvözölni, legszivélyesebb köszönetét mondok a szép fogadtatásért. Már gyakran volt alkalmam a magyarok iránt táplált érzelmeimet kifejezni, melyeket anyám, mint magyar királyi hercegnő oltott belém Örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy ismételjem, miszerint mélyen a szivembe van vésve a szeretet ezen lovagias nemzet iránt, mely örömben és bánatban mindég hűségesen velem érzett és melynek királynéjává egykoron lenni anynyira örültem. Isten mindenható bölcsesége másként rendelkezett. Ma engem itten nemcsak mint volt trónörökösnéjüket, de mint a Haza egyik fiának nejét is üdvözlik. Büszke vagyok, mint feledhetetlen József nádor unokája, azon hires történeti nemzetség nevét viselni, mely Magyarország fennállása óta mindég hűséggel voll a Haza iránt.“ Sokszor találkoztam még azután is a fenséges asszonnyal. E helyen csak utolsó találkozásunkról akarok pár szóval megemlékezni. Ez az utolsó találkozás 1916 október 22-én történt. Háttere a sátoraljaújhelyi vasúti állomás volt ismét, de nem ünneplő tömegek várták a fenséget, hanem sebesültvivők, orvosok, ápolónők, kik az én parancsnokságom alatt működtek a vasúti sebesültkötözőhelyen. A háború véres réme állott mögöttünk, mikor a fenség ápolónői ruhában belépett hozzánk a szenvedés, az önfeláldozó, emberbaráti szeretet munkájának tanyájára. Mély megilletődéssel nyújtottam át neki a szeretet egynéhány szál virágát, egynéhány őszinte, keresetlen szó kíséretében.
