Zemplén, 1926. július-december (57. évfolyam, 48-99. szám)
1926-09-29 / 74. szám
Ctvenhetedik évfolyam. 74. SKám. Sátoraljaújhely, 1926. szeptember 29. Megjelenik hetenként kétezer «■érdén óe szombaton Szerkesztőség és kiadóhivatal : Sátoraljaújhely (Vármegyeház udvar) | I Zemplén Előfizetési ár: m I Negyedévre 20000 K. POLITIKAI HÍRLAP Hirdetések: g négyzetcentiméterenként. Nyilttór soronként 2000 K. Telefon : M. T. 1. Kirendeltség és szerkesztőség, kiadóhivatal 109. seam. FŐSZERKESZTŐ: FELELŐS SZERKESZTŐ: Báró MAILLOT NÁNDOR Dr. MIZSÁK JÓZSEF Telefon : M. T. I. Kirendeltség és szerkesztőség, kiadóhivatal 109. Bzáin. Az abauji A testvér vármegye minden rokonérzésével köszöntjük a szomszédos Abauj-Torna vármegye közönségét abból a nevezetes alkalomból, hogy a mai napon székébe iktatta a vármegyénk főispáni székét is betöltő Széli József főispánt. Nagyon sok okunk van arra, hogy a testvér vármegye jelentőségteljes ünnepe alkalmából kifejezést adjunk annak az őszintén mély és bensőséges érzéseknek, melyek a két vármegye közönségét összefűzik s a amelyek gyökere a messze történelmi múltba nyúlik vissza. Abauj és Zemplén vármegye történelme nagyon sok rokonszállal fűződik össze. A két szomszédos vármegyét a magyar történet letűnt, zivataros századaiban egyaránt a vezérvármegyék közé sorozták s mindkét vármegye úgy kiterjedésénél, kiváltságos földrajzi helyzeténél, mint történelmi teljesítményeinél fogva méltó volt erre a névre. Vezérek, királyok, szabad sághősök, tudósok, irók földje Abauj és Zemplén s mindenkor a hajthatatlan magyar gondolkodás iskolája volt a két vármegye, melyek egyikét sem tudta megtörni soha sem az erőszak, sem a cselvetés, sem a mézes madzag. A magyar történelem minden korszakában erős bástyafokok voltak a nemzet várfalán, melyeknek letördelhették ugyan egyes darabjait, de ugyanany- nyiszor gránitra talált mindkét várfalon a csákány, ha sarkaiból akarta kiforgatni alkotmányunk legősibb pillé reit. A hazaszeretet, a nemzet és alkotmányvédelem terén, mindig közös utakon járt a két vármegye és közössé vált a sorsuk a legnagyobb magyar megpróbáltatásban is, abban a rettenetes amputácio- ban, amit a két vármegye testén végzett Trianon. Ma minden megmaradt vármegye, de különösen az olyanok, melyeknek részei idegen installáció járom alá kerültek, egy-egy kis ország, melyek önmagukban táplálják saját népeik lelkében a feltámadás hitét s amelyekre épen megcsonkított nyomorúságuknál fogva kétszeres szeretettel és ragaszkodással néz föl nemcsak az ősi tűzhelynél megmaradt lakosságuk, hanem az egész ország népe, mert a megszállás alatt élő magyar testvéreink megtartásának nélkülözhetetlen biztosítékai. Az ilyen megnyomorított, a határok közelségét érző csonka vármegyék lelke sokkal átfogóbb, a szivük érzőbb, az elszántságuk komolyabb, a megmaradt röghöz való ragaszkodásuk állandóbb s a megnyilatkozásuk messzebb elhallattszó, mint az életfeltételeikben inkább meghagyott vármegyéknek. Ezért nyer országos jelentőséget csonka Abauj mai fő- ispáni installációja, melyet reánk — zempléniekre, a közös sorsban élőkre — az érzések közösségén kívül, az tesz különösen is jelentőssé, hogy a két vármegye kormányzata — mától — Széli József főispán személyében — egy főben összpontosul. Csaknem másfél éve annak, hogy Abauj ma installált főispánja Zemplén vármegye főispáni székében ül. Ha a legnehezebb időkben, az országnak a Felvidékhez hasonlatosan exponált területén — Erdélyben — a világháború alatt kifejtett, fényes tehetséget, rengeteg munkabírást, és szervezői képességet bebizonyított működés után is került Zemplén főispáni székébe, mégis idegen volt e vármegyében, aki iránt nehezebben melegedhettek föl az érzések. De ma, nem egészen másfél év után, főispánunk általános szeretettől, tisztelettől és megbecsüléstől övezetien végzi nehéz tisztét vármegyénk kormányzatának élén és szerencsésnek vallja magát vármegyénk közönsége, hogy súlyos helyzetében, megoldásra váró nehéz problémái közepette, olyan férfiút vallhat magáénak főispáni székében, aki erős akarattal, féltő gonddal és megingathatatlan eltökéléssel munkál vármegyénk jobb sorsán. És ^emplén vármegye közönségének saját tapasztalatai nyomán minden oka megvan arra, hogy szerencsésnek tartsa Abaujt is abból az alkalom bői, hogy az eddig csak magunkénak vallott főispánunkat iktathatja ma főispáni székébe. Szeretnénk, ha ez a kapcsolat, mely a közös főispán személyével fűzi össze a két vármegyét, nem adna okot semmiféle mellékgondolatra s egyik részről sem támasztanának ehez a jövőt illető olyan kombinációkat, mely alkalmas lenne a féltékenység felkeltésére s amely útjában állhatna annak a közös munkának, amely minden magyar vármegyének egyformán kötelessége : az alkotó munkának, a magyar jövő kiépítésének. Úgy kell lenni, hogy ez a kapcsolat csak nemes vetélkedésre, az ország éjdekében kifejtett vállvetett munkásságra serkentse a két vármegyét, hogy mindegyik a maga csonka határai közölt fejtse ki a haza üdvére szolgáló energiáit s ezen közös törekvése mellett egy legyen abban is, hogy egyforma megértéssel és odaadással támoEgeres szám dara, ÍOOO A proletárdiktatúra Zemplén vármegyében Irta: Dr. Kossuth János (193) VI. Befejezés — visszapillantás. Dongót szorongatott helyzetéből a levéltárban való nagy jártassága szabadította ki. Elővette az Oláh János-féle zendülésre vonatkozó aktacsomót s abból rögtönzött némi felolvasást, Csuta kapacitálva volt megint. Látta, hogy proletár ügyről van az iratokban szó (aféle parasztlázongást tárgyaztak ugyanis az előrántott iratok.) Csuta mindezek után továbbra is meghagyta a főlevéltárnokot hivatalában, kimondva természetesen, hogy a levéltár a tanács- köztársaságé, hogy azonnal készítsen leltárt s viselje gondját a proli archívumnak, amelynek sorsa felől majd azután gondolkozni fog a direktórium. így maradt meg aztán a levéltár, amelyet — már akiknek tudásuk és érzékük van hozzá — képesek megbecsülni. Lelki éberség és bátor kötelességtudás nélkül oda volt minden. Vajha a lelki éberség s a bátor helytállás ne lett volna fehér holló ! Evésközben jőve meg az étvágy, az újhelyi proletár kormány a „proletár kultúra fejlesztése érdekében“ szükségesnek tartotta olvasmányokkal látni el az elvtársakat „véget vetendő“ a „kizsák- mányolón“ abbeli törekvésének, amellyel — egyebek között — a | művelődés jótéteményéből a proletárokat ki akarta rekeszteni. Nem érte be azzal, hogy rogyásig tömte a proletár csőcseléket a lelki veszettség förtelmeivel, megfeledkezve arról, hogy a burzsuj olvasmányok veszélyeztetik a fajtisztán kiterjesztett „világmegváltó“ tanokat s a jóformán máról-holnapra elővarázsolt uj szellemei megrcnthatják a burzsuj könyv gyűjtemények után áhítoztak. A sort hogy hogy nem a Dókus Gyula alispán több száz kötetes könyvtárának „socializilása1' nyitotta volna meg egyben az értékes okiratgyüjteménnyel s kiegészítve természetesen a 80—90-es években a Szomotor tájékán végzett ásatások alkalmából napfényre került bevándorlás korabeli régiségekkel. Az utóbbiakat — amint annak idején hallottuk — a proletár gyermekek játékszereiül szánták. Dongó Géza főlevéltárnok rendeletet vett Csuiától: „hogy három napon belől“ leltározza a gyűjteményeket s vegye át a proletár állam vagyonába Szabót István, aki már a gonosz emlékű Károlyi kormány idejében mutogatta a foga fehérjét, mohó érdeklődést mutatott a „szocializálás“ iránt, hangoztatva, hogy mekkora tudásszomj gyötri a prolikat, amit legott kielégítendő, a leltározás előtt is bocsájtassanak könyvek az „elvtársak“ rendelkezésére. Dongónak itt is kemény dió jutott ki. Ha siet, vagy pláne ha elsieti a dolgot, kétségtelen, hogy ebek harmincadjára kerül mindent
