Zemplén, 1926. július-december (57. évfolyam, 48-99. szám)
1926-08-29 / 66. szám (63. szám)
Ctvenhetedik évfolyam. 66 s£á.m. Sátoraljaújhely, 1926 augusztus 29. Hegjoleolk hutánként kétezer ixerdán ée szombaton Szerkesztőség és Idadóhivatai : Sátoraljaújhely (Vármeg'yékáa udvar) j Telefon : M. T. 1. Kirendeltség és szerkesztőség, kiadóhivatal 109. sztua Zemplén POLITIKAI HÍRLAP ElSdmetiai ár: Negyedévre . . 20000 K. Hirdetések: négyzetcentiméterenként. Nyilttér soronként 2000 K. ■nauttnnaHBWi FELELŐS SZERKESZTŐ: FŐSZERKESZTŐ: Báró MAILLOT NÁNDOR Dr. MIZSÁK JÓZSEF ÜSS Telefon : M. T. I. Kirendeltség és szerkesztőség, kiadóhivata. 109. «»am. Mohács A mohácsi csatavesztés, „Clades Mohachiana.“ 1526. aug. 29 . . . Épp négyszáz esztendeje, hogy történt. Rettenetes ami akkor és ott történt. Nemzetünk sírját ásta meg a Balsors. A „sors mala“ : a mieinktől elfordult hadi szerencse. És kerek százhetven esztendőnek kellett elmúlnia, inig újra felénk fordult a „sors bona.“ A Jósors. És engedte, egyengette, hogy lettünk újra (1697. szept. 11.), akik voltunk: ismételten győzők. A sírból, a négyszázévvel ezelőtt Mohács mezején megásott, mélyreásott sírból lett feltámadás ! Levert nemzeti „lnsurrectio“-ból diadalmas nemzeti „Resurrectio.“ A mai négyszázéves fordulónapon Mohács mezeje nemzeti búcsújáróhellyé, az au gusztus 29-ike nemzeti ünnepnappá magasztosul és szente- lődik. Aki ottan, Mohács mezejének „vérből nevelt gyász- telekien harcolt és elvérzett az ősi szabadságért, a 17,000 főnyi nemes magyar deli levente, négyszáz évvel ezelőtt élt nemzetünknek „színe, virága“ : tízezer-, ha nem száz- szorannyi búcsújáró ajakán lett újraélő, mikor egy szívvel, lélekkel rázendíti a nemzeti Eskütételt: Áldjon, vagy verjen Sors keze — itt élned s halnod keli! Akik ott és akkor, Mohácsnak gyászos emlékű mezején, 1526. augusztus 29-én, hősi halált haltak hazánk fennmaradásáért : ma újraélőkké lettek a közös sírjok felett ünneplő nemzetnek Őket megszentelő hódolatában. Újraélőkké lesznek a zempléni 353-ak is: négyszáz esziendővel a mohácsi veszedelem múltán „post cladem Mohachianam Anno XD-mo.“ Akik ott honért haltak, itthon élnek sziveinkben, kegyeletünkben, hódolatunkban, lei- keikből lelkedzett leikeinkben. És élni fognak mig magyar él. Ki „eljár ősei sirlakához és „Még a sírban is él egy remény.“ Eötvös J. br. régi fénynél gyújt új szövét- neket.“ Mind a 353-ukat névszerint nem ösmerjük. Csak főembereiket és ezek „vicé-“iket. Valának pedig ők : a főkapitány Pálóczy Antal főispán, ki négyszázesztendőkkel ezelőtt Zemplén vármegyében Csertésztől Kesznyétenig — Dargótól Nagymihályig — kö- rülhordoztatta a véres kardot, II. Lajos király futárjának, Fodor Sebestyénnek üzenetével, hogy „keljen föl mindenki, aki nemes és nemes is akar maradni“. . . Helyettese vala : Ráskay Gáspár kapitány. — Vezetők („Ductores ) valának: az 56 főnyi vérteseké Ráskay György alispán, — az 52 főnyi lándzsás lovasságé hárman : Nagymihályi István, Naqytárkányi Albert és Rákóczy György, — a 104 főnyi huszárszázadé is hárman : Náta- falussy Benedek, Nátafalussy Ferenc és Eszenyi Csapy Ferenc, — a 105 főnyi puskás talpasoké ketten : Deregnyey Mihály és Bökényi Alaghy János, — végre a 36 főnyi lándzsás talpasoké: Bocskay Ferenc. Mindannyian zempléni halhatatlan nevek! Gyémánt-tollal aranylapra irta neveiket Klió, — hogy napokúi ragyogjanak, hogy Zemplén egén legyenek mindétig fénylő égitestek. Hogy örökkön-örökké ragyogjanak, emlékezetünkben soha el ne homályosodjanak, zálogáúl, biztositékaiúl annak, hogy Pálóc, Rákóc, Ráska, Nagymihály, Nagytárkány, Ná- tafalva, Eszeny, Bacskó helységek, melyeknek helységneveit halhatatlanítják négyszáz esztendővel ezelőtt élt, Mohács mezején nagy Magyar- országért halt nagy-nemes földesuraik, a zempléni névtelen 353-aknak hősi vezéreik és még a többi elrabolt helységeink is mind : újra velünk egységes testrészei lesznek a magyar glóbusznak és velünk egy szív, egy lélek, megoszthatatlan, elrabolhatatlan földrajzi épségben, történelmi di- csőűltségben. j A fent névszerint előszámlált 12, a mohácsi gyásztéren porló zempléni tizenkettő, úgyszintén a Névtelen 353: ma feltámadott. Élnek és élni j fognak lelkeinkben. Leikekké vált neveik : a hazaszeretet, az önfeláldozás, a hősi halálmegvetés eszményképei. Kitörnek koporsóikból e megdicsőűlt nevek és „eget kérnek“, eget engesztelnek. S ha majdegykor megint körülhordozzák azt a véres kardot és még egyszer azt üzeni ! a magyarok királya, hogy „mindnyájunknak el kell menni“ : akkor, akkor feltámad majd és győzni is fog egész Nagy-Magyarország! Mert akkor, akkor lesz a második honfoglalás. Mert akkor lesz a történelmi igazságszolgáltatás : Nagy-Magyarország helyreállítása. „Lesz még egyszer ünnep a világon.“ Az ez lesz 1 Csatavesztésből — csatanyerés. Mert még a sírban is él egy remény : Feltámadunk !- 6. Dies ater Irta: Dr. Buday Károly. A Szent István ünnepének nyolcadát követő nap immár négyszáz esztendő óta fájdalmasan dobogtatja meg a magyar sziveket any- nyival is inkább, mert oly kirívó az ellentét, oly szembeszökő a fény és árny, a nappal és az éjszaka. Trianon Magyarországa pedig százszorosán feljajdul 1526. aug. 29-ének napjára, miként egykor a római nép az ő aliai vereségének, vagy cannaei sorscsapásának a pusztulás, a rombolás rémképeit előtte évenkint fel-fel- siró „Dies ater“-jein, szennynapjain. A magyar mindenség kútfejének szoktam nevezni Szent Istvánt, minden hatalmunk, tekintélyünk, a középkori értelemben vett állami életünk megalkotójának, akivel szemben áll Mátyás király uralkodásának állandó delelőn álló, ragyogó napsugárban fürdő uralma után a „tékozló fiúnak“, a hazánk trónján döbbenetesen tragikus végzettel uralkodó Jagellók sarja, a gyermekkirály : II. Lajos. Határ- mesgyén állunk a XVI. század folyamán, de mily nagy a különbség az Árpádok uralmából az An jouk dicsőség övezte korában a rózsapiros hajnal felkelése s a XVI. századba való örökös borús, csúnya fekete felleges éjszakákban való botorkálásunk között. Ennek a tragikus sötétségnek nyitotta meg útját Mohács magyarsága, amely ut a nemzeti nagyiét nagy temetőjéhez — Mohácshoz vezetett. Jöjj velem Trianon magyarsága, mert te tudod, hogy mit temettünk Trianonban s most négyszáz év távolába vezetlek vissza a nagy Koporsóhoz, ahol anyagi és szellemi emelkedésünk, külföldi hatalmakat is ámulatba ejtő eredményeire borult a szemfedél, melynek szövési munkálatait egyaránt végezte a király és a nemzet. „Vae regno, cui puer praeest“, jaj annak az országnak, melynek trónján gyermekkirály ül, jaj százszorosán, ha 400.000 arany adóssággal terhelt királyi kincstár, szűnni nem akaró pártharcok, vallási és társadalmi torzsalkodások állandó közjogi viták, paráznák, latrok, fosztogatók, körülbelül 25 család oligarchikus uralma, tiszteletet, becsületet, tekintélyt nem ismerő, csak a saját önző céljait tekintő alattvalók jutnak örökségéül. Ez a helyzet nem a II. Lajos „ide-oda tologatható sakk-figurájának“ gyenge vállaihoz mért, de erőpróbára tehette volna az Árpádok legkiválóbbjait, az Anjoukat vagy nagy Hunyadnak karjait. A délig alvó, a véres kard kö- rülhordozására sem ébredő király országlása csakis rendetlenséget, ! a társadalmi osztályok között gyü- lölséget, irigységet teremtett s nem csoda a szent szék követének Burgio bárónak zokogása azon, hogy ha a török felszabadítást ígérne a jobbágyságnak, ez a nemesség ellen fordulna, ha a kiszám ára ÍOOO 3EZ.
