Zemplén, 1908. július-december (38. évfolyam, 53-104. szám)
1908-12-24 / 103. szám
12. oldal. ZEMPLÉN. December 24. Boldoggá tette ama tudat, hogy kedves lakóhelyének kertje később sir- kertje lesz; „Itt, ah itt öntse dagadott szemekből A kegyes könnyet tetemimre Fannim, Énekét’lassú zokogással itten Dalija Virágom.“ Oh dicső költő, gondoltad-e azt, hogy sírodnál Virágon kívül más is fog dalolni ? Gondoltál-e arra, hogy e hazának sokkal édesebb fülemiléje lesz, ki eszméidet a tökélyre emeli és a magyar nyelvet díszes mentébe vonja be. Nagy Petőfink a szabadságharc előtti évben látogatta meg a költő sírját, mert azt tartotta, hogy minden emelkedettebb magyarnak kötelessége életében legalább egyszer odazarándokolni, mint a mohamedánoknak Mekkába. Ha ma látogatja meg Petőfi Széphalmot, bizonyára más hangú lett volna az ez alkalommal irt költeménye. Keserű érzés vonult végig „Széphalmon“ c. versén, mert ő Széphalmot teljesen feldúlva látja. A múzsák egykori tanyáján haszonbérlő zsidó lakott. Azon szobában, melyben Kazinczy lakott s melyben tiszta lelkét lehelte ki, piszkos nyávogó poronytyok henteregtek, nejének szobájából pedig kamra lett; „Ki innen e falak közül! Félek, hogy a ház rám szakad, Mert nagy teher nehezedik rá, Az Isten átka------------“ A kert, a pompás kert teljesen elpusztult, a gyümölcsfák elvadultak. A fü magasra nőtt, tán azért, hogy a sirhoz vezető utat elfödje. Tehát vad fák és vad füvek körében nyugszik az, ki hét esztendeig szívta a börtön dögvészes levegőjét és ki félszázadig tartá vállán a nemzetiségnek ügyét. Fehér szobrot állított neje sírjára, kinek 7 gyermeket hagyott. De miért nem állított a nemzet szobrot ? A sírja olyan, mint a számüzötté. Majd befejezésül ezt mondja: „Hálás haza A szent halott nevében Vedd forró köszönetemet!“ A költeménynek hatása volt, mert íme Széphalom régi jellegét visszanyerte. Petőfinek egyetlen hü követője Tóth Kálmán, a ki teljesen mestere szellemében dolgozott. Kazinczy emlék-ünnepén ő lett megbízva az alkalmi óda megírásával. Nagyszerűen jellemzi az irodalomban harcokat jelölő férfiú működését, de kiemeli Széphalom fontosságát is. Mert: „Két halma van magyar hazánknak, Két végzetes megszentelt halma: Pannonhalom és Széphalom, Amott Árpád, emitt Kazinczy 1“ A szerző kifejti továbbá, hogy Pannonhalmáról szereztetett vissza az ős hazának drága földje. Széphalomról pedig Kazinczy eszméi indultak útra, hogy ezek visszaadják a magyart magának. A versszak befejezése pedig ez: Pannonhalom és Széphalom! Legyen megáldva e halmoknak Feltámadásunk két halmának Minden parányi porszeme. íme, már e három költemény is mily szépen mutatja be Széphalmot. E hely valóságos tárgya lett a költészetnek. És bár e cikk terjedelme nem engedi meg, hogy több költeményt is tárgyaljak, az érdeklődés felkeltésére elég ennyi is. Mi, Zemplén megyéhez tarto- zóaknak elsősorban kell hódolnunk Kazinczy szellemének és a vele való foglalkozás úgyszólván kötelességünk, emlékeinek fényesitése a mi dicsőségünk. Ha alkalom kínálkozik, még rátérek e tárgyra. Kertész Ödön. Vágyva, epeelve . . . Vágyva, epedve sírom a nótát, Melyben a szivem buja zokog; Tiszta lakához szűz szerelemnek Hordom a sápadt, rőt homokot. S mig a falán bus könnyeim égnek, Erre felé tart messzi vihar; Bubameriilten sírnak az álmok, Érzik : az éltük fénye kihal. Most, a mikor még csókol az ajkad S két karod égve átalölel S reszket a szód, ha nyög szerelembe, Engem a kétség árnya föd el. Most az enyém vagy. Oh de ne lássa Üdvömet sanda emberi szem, Most a gyanú még s akkor a gúny is Ott nevet majd a más szemiben. Most az enyém vagy! Óh de siratlak, Látom a gyászos, messzi borút. Visszaveszed te azt az „igen“ szót, Más tesz a fődre, más koszorút. Most is, amíg rám hajtod a fődet S kék szemed égő könybe ragyog, Érzi szivem, hogy tested enyém csak, Óh de a lelked másnak adod. Nappal a kétség, éjjel az álom Súgja, hogy elhagysz hütelenül, Eldobod azt, mit eskü pecsétel, És sziveden majd más melegül. Álmaim zengő sátora akkor Összeomolva földre szakad; Én meg alatta érted epedve Úgy siratom majd önmagamat. László Sándor. Tengerentúlról. Borozók. New-York egészségtelen, szűk lakásai gyilkos kemencék ilyenkor. A hatalmas bérkaszárnyák ami meleget egész nap magukba szedtek, azt igy este felé kezdik kiadni. Nem csuda hát, ha a szegény családok az utcára menekülnek a halálosan izzó odúkból. Éjfélig az egész „East Side“ az utcán táboroz. Nyikorog a sípláda, négertáncot járnak a vézna, sápadt kis lányok és a „kereső“ família kirakódik a gyalogjáró közepére. A miszesz plety- kázik a szomszédasszonyokkal, a miszter ingujjra vetkőzve, papucsban pöfékel és élvezi a korlátlan egyéni szabadságot, mely abból áll, hogy mennél több bosszúságot és kellemetlenséget okozzunk . . . Hja! kérem Amerikában vagyunk, ahol mindenki egyenlő! . . . De éjfél után hirtelen elcsöndesedik a „Gulyás negyed“, a Second Avenue. A család behúzódik a vackokba . . . Másnap dolgozni kell. Csak a villamos- kocsik dübörögnek és a nagyobb kávéházak előtt suhan el olykor egy-egy csoport vihogó nő és handabandázó siheder. Egyetlen amerikai vonás sincs ezekben az alakokban. Lármásak, illetlenek és kócosán nemzetköziek. Borzasztóan beszélnek angolul. De ha nekik adnák a „Fdat Iron Bulldinget“, akkor sem beszélnének másként azok angolul. Mert az is alaposan csalódik, aki azt képzeli, hogy az úgynevezett Gulyás Evnyunak talán valami magyaros színe, zamata, különlegessége van. Szó. sincs róla. Nincs itt semmi magyaros vonás. A Café Boulevard, az ösmeretlenül megbújva mutatni vágyó ájrisok divatos tanyája szeretne lenni. Gyönyörű kvartettje már egészen angol. Se külseje, se szelleme el nem árulja, hogy ez itt egy darab Magyarország, ahol minden este megtalálható a new-yorki magyarok kávéházi előkelősége. De ez még a legmagyarabb. A többi magyar hely egészen az amerikai café restaurantok kaptafájára faragott vendéglő. Magyar bennök a gazda, a személyzet, meg a vendég. Egyéb semmi. Csárdának, magyar korcsmának, becsali borozónak sehol semmi nyoma. De minek is volna az itten ? Hisz’ a magyar munkás csuinggamot rág, ice krémes parlor vályúja előtt ül, moving pictureket és pennys automata muzsikát élvez . .. Csak nagy néha téved egy-egy neki busult borozó magyar a Kuruc Balogh bácsi korcsmájába. Ez a keleti utcasor egyetlen magyar borozója. Fekete a fala, feketék a székei, asztalai. Csak a gazdája piros-pozsgás, mosolygó ábrázatu. Kormos, füstös, alacsony, szűk tanya biz ez ... de éppen éjjeli borozónak való. Aki betér szemére huzza a kalapját és szótlanul ül a fekete széken, a fekete asztalra könyökölve. És maga elé bámulva hallgatja a kesergő magyar muzsikát és nagyokat húz az öblös pohárból. Néha titkon egy-egy könnyet törül . . . Aztán megint iszik cs megint némán mered a párás levegőbe. Letört alakok, árva busongók ezek a csöndes borozgatók, akiknek idegen ez a város, ez a nép, ez az élet . . . Mert a szivük fájdalmasan összezördül egy-egy magyar hangra és álmok ölében ringatódzva haza röppen a szülő falu vidékére, ahol most illatos szénát kaszálnak, zizegő, aranykalászos életet aratnak. Hej! ki tudja, mi fáj nekik 1 hej! ki tudja mire gondolnak, mit éreznek, miért sírnak, mikor ott a nagy pohár mellett elüldögélnek, elálmodoznak a szótalan borozók! Valahol a Tisza partján, a Hortobágyon, vagy a Labore mentén, Bodrog táján röpköd a lelkűk .. . Csuda-e hát, hogy könybe borult szemmel hallgatják az egy szál muzsikus siró hegedűjét ? . . . * Látomások a Broadwayn. Esteledik. A Broadway széles testén nyugtalankodik az Élet. Fáradt bekerek erőlködve cipelik magukat. Vágtató automobilok össze-issza iramodnak. Angol trapperek luxus kocsikat röpítenek. Au- tóbus-bárkák nyekkenve ugrándoznak. Óvatos emberkék táncosán szökkennek kocsisikátorokból kocsisikátorokba. Nyargal, bomlik most minden. Ott állok a Broadway torkolatában. A tekintetem lomha, mint a nyárközépi este, mely rám borul. Gondolat-útjaimon döcögve, akadozva mozdulnak a terhes sejtelmek. Olyan a Broadway most, mint egy titokzatos völgy ... Körülöttem talán más világok nyugtalankodnak, de ez itt az Élet útja. Via Krucis... A nagy országúton apró emberkék jajgatva, kacagva karikáznak elém. Bujdosók kúsznak fölfelé a komor hegyeken. Állok a völgyben. Két lázas szem kigyullad a homályban és közeledik felém. Sugarai bele fogódznak szemembe, verik a tekintetemet és én megkábulva várom a szörnyeteg reám törését. Kongatnak a hegyek fölött. Ezer titkos hang trillázva őrjöng a völgyben ... És én már nem vagyok. A sóhaj, amely őrjítő forrósággal kalapálta agyamat, elszállt belőlem és nem dobog többé a szivem, a gondolat vívódásra hajszoló Memento. Nincs többé velem senki, semmi. A sirámokat nem hallom, bármint nyögnek is körülöttem. Megnyitó lelkek hiába mutogatják a szomorúbb ábrázatukat, én nem látom. Remegő gondolatok hiába keresik az én koponyámat, gondolat hullámokat ölelnek. Beleroskadt testembe az Élet. CsiUagtalan éjszakákon át vándorolgat egy halott. De jó meghalni . . . Messzi tájékokról sápadt hullámhegyek hintáznak felém. Elbuknak, magasra hágnak. Sugaras örvények kitárják a méhüket és fehér asszony fan- tómok szállanak föl a mélységekből. Egymáshoz rohannak, egymáshoz lengenek s megring előttem a fantom sokaság, mint vihartól megingatott májusi ákácerdő. Én láttam már ilyen fehér ábrázatokat. Régen volt. Akkoron. A fehér azaleák, a fehér orgonák akkor ingatták himporos fejüket és én részegen bandukoltam a tavaszi utcákon. A harmatos aszfalton, a csillogó kávéházi asztalok mellől, robogó kocsikról fehér arcok kandikáltak felém és a szivem nagyokat dobbant, mellem hengeresre dülledt s boldogan, betegen karolgattam az üres levegőt. Tele volt hintve a város egy asszony ábrázatával. A legfehérebb arc halovány titkaival . . . valaki megszületett bennem, akit magammal hoztam, aki megbújt a gondolataim mögött és nem sodort a rugaszkodó évek során szerelmes utakra. De aztán megrázott. A vérem ömlésével nyújtózott el a testemben. Belefeküdt a koponyámba. Belefonódott a karomba. Kiült a szemembe. Két vállamat páncélosán kifeszitette és szűz férfi szivemet hosszú idők sóvárgásával, bujásan, mámorosán megcsókolta. Megnyomorodtam. Bénán, leteritve még vonaglik az eszem. Elfáradtam. Várom a roskadást. a diadalmas kriptakezet, mely tenyerével lefogja és eloltja az agyamat. Már csak ketten vagyunk. Én és a Halál. De nem hajol már fölém, már nem gyújtogatja a pici, részeg sejtelmeket. Csak kering fölöttem, csak kivántatja magát, mint a bűvös asszony, akinek minden titkát egyszer megös- mertük . . . Meg fogok halni. Eltűnők, mielőtt vidám és dühös ujjak felém emelkedhetnének. Ép és erős maradok, ha mások meg is bámulják csonkaságomat. A szomorúságom izenjen nekik ? Mankós próbálkozásomról meglássák vergődésemet? Álljam a tekintetüket, mely könnyekért veri a szememet? Lássam ábrázatukon megvillanni a szánalom lárváját, mely mögül a gúny, a csúfolódás vigyorog ? És akiket szeretek, csúnyán, betegen eléjök menjek ? A nagy idegenség, mely övez, most eltakar, nem fog elereszteni. Méhében egy nyomorult világnak jól beágyaztak engem. Ha az isten lakna a szemükben és ide látnának? Ha a jó szivük összenőne és együtt dobognának, hogy meghalljam. Hogy higyjek nekik. Hogy akarnak engem ? Es én elindulnék egy este. Egy este ... Amikor a bágyadt délután belekarol az alkonyatba. Amikor az esti hajnal buja nyujtózással beledől az estébe. És meghatódik minden. Méla lesz az ég. Fáradtak a fák. Össze zsugorodnak a kicsiny szobák és a mé- hükben kiválasztott emberkék egymás szivét nézik. Nehéz fejű jegenyék bólon- gatnak felém ... Az én estéim. Csöndben ... a csillagok most gyulnak ki . . . csókolnak engem . . . Könnyek között . . . most tűnik el az alkony .. . karolnak engem és fakó fejemre lepihen a legfehérebb arc s egymásba omlunk . . . Két forró fej körül széthajolnak a falak . . . Halkan, szelíden megnyílnak a szobák . . . Emberek nesztelenül elbujdosnak . . . Regés énekek húznak a levegőben . . . Borzong az égbolt . . . Holdas palástját fölölti és ránk száll . .. Csak miránk . . . Ezer szemű, szikrázó, ékes sátorával ...-ly. Egy bus ifjú . .. Egy bus ifjú lakik e városba', Szeme bágyadt, az arca halavány, Nem látták még máskép, csak zokogva S kaczagni is sirva szokott talán. Senki sem tudja mi a bánata, S szemében könycsepp, hogy miért ragyog 5 ha akad valaki, aki faggatja, Kaczagva mondja: mert boldog vagyok. Kroó József. gmp
