Zemplén, 1908. július-december (38. évfolyam, 53-104. szám)
1908-12-24 / 103. szám
ZSMPLEN. December 24 10. oldal. Nézz a eresztve !. .. ráesett a bánat Reáterítve gyászos fellegét, S iszod gyötrelmét a méregpohárnak, Melyet az élet teltben nyújt feléd : Nézz a kereszten vérző Messiásra! Ő megenyhiti a fájó sebet, Sorsod közös — ládd — Isten szent fiával, Hisz’ ő is vérzett, ö is szenvedett! Ha méltatlanul ér a vád, az átok, S a sors kegyetlen' a mocsárba dob S kihez esengö szódat felkiálltod, Hideg szivéből önzőn mosolyog : Nézz a kereszten vérző Messiásra! Oh! mint gúnyolják, arcul mint verik, Sazö szivében nincs más, csak bocsánat: Nézz a keresztre s bocsáss meg nekik! Ha hő imád nem juthat fel az Égbe, Mert a hatalmas Isten-kéz lenyom, Égből nem jő le gyógyír szenvedésre S földön bajodra nincsen irgalom: Nézz a kereszten vérzett Messiásra! Kihűlt arcán — ládd — béke ömlik el, Ő tudta; földön kínzó bár a próba, De fenn lakik, ki ott majd — felemel. Csak el ne csüggedj, csak bizalmad éljen És nem maradhat akkor el a bér Az égi szem sugárözönben égten Reád tekint majd nagy bizalmadér Nézz a kereszten vérző Messiásra! Haidd ajkáról a szent ígéretet, Mely a türőnek megváltást a kíntól S hirdet halódva egy uj életet! S ha tán a sors dédelget hűn, kitartón S örömet nyújt csak néked a világ, Mert elkerül az élet vad haragja S megad mindent, mit dúsan felkínált: Nézz a kereszten vérző Messiásra! Imádd hűn rajta azt az öt sebet, Mely már akkor, mikor földön se voltál, Miattad fájt és érted vérezett\ Tlémeth Pál. Fehér karácsony. Irta : Ániane. Szép, fehér karácsony volt akkor is. Lágyan omlott a hó pelyhe, mint az áldás, mint a termékenyítő harmat; mikor a szegényes, de tiszta házikóba benyitott a fehérhaju paraszt. Mintha menyországos küldönc lett volna, megtelt hangjával, kérelmet jelentő üzenetével a ház. Harmóniát hozott ragyogó arcokba, kedélyekbe. Mosoly cikázott végig napfényként mindenen, a mint a fehérre sikált ládára, fehéren terített asztalhoz ült, szólván: Komoly küldetésben jövök. A tiszteletes kért, adnám át olykép szerény ajánlatát, alázatos kérését, hogy meg ne sértsem vele nemzetes asszonykámat. Hogy kicsoda, micsoda ő, azt minek beszéljük ? Ösmerjük jámborságát, igazság és em- berszeretetét. Szép tehetségét becsüli szegény, gazdag, ur, paraszt egyaránt. De szivét, azt a kinc-es bányát csak én ösmerem, ki parittyáztam, a jégen siklottam vele. Merész a kérése, nem merem tolmácsolni. Ő agg, vézna. Kend ifjú, erős. Ő sápadt, aszott. Kend rózsás, telt. Az ő feje fehér, kendé fekete. De szive jóságos, lelke magános, akárcsak nemzetes asszonykámé, azért kérné szeretettel hitveséül. Meg ne sértse — mondom — a tiszteletes e szivbéli ajánlata, lelki vágyódása. Régi álma biz e’, de szóhoz sohsem juthatott, meglátván kendet, ott akadt meg az a torkán. Hogy mert volna ő remélni ily ifjú boldogságot! Remegve várt, féltékenyen lesett, mint viszi el előtte az ifjú özvegyet a deli legény. De látja, mint küzd árváival. Dolgozik, busul napestig, mint ő. És lopva mennyit sir! Sóhajtásit ő kilesi. Fehér függönyein keresztül is látja, mily nehezen cipeli keresztjét. Hátha segíthetne ? . . . Hátha az öreg ember becsülése, szeretete enyhítene magánosságának bánatán ? Legyen a felesége ! Tisztelettel kérem arra, viselje gondját ez áldott, árva léleknek, különben el kell pusztulnia bánatában. Az a porta milyen fakó! Az az udvar milyen ronda! Az a szív milyen árva, pedig a lélek milyen gazdag! Gyermekeinek nevelője, kednek vigasztalója lesz. Sürü könyek ömlenek végig a szépséges asszonyarcon, lelkének nagy tusája megremegteti gömbölyű alakját, a mint szelíden, de határozottan szól: Üdvözlöm, áldom a papját. Hadd jöjjön. Legyen gyermekeimnek apja. Magában maradva tépelődik, reszket : Fogja-e tudni sz retni a fehér aggot ? Boldoggá teheti-e a férfit ? A férfi őt . . . Talán meg sem érti a bibliában elmerülő tudós a közönséges asz- szonyt? Ki szüleinél hiányos nevelésben, földmives uránál parasztos bánásmódban részesült. De bánkódását talán megérti a bánkódó szív ? S mintha nyomban eloszlanának, utolsó gondolatára kétkedése borul, mintha már is megszeretné emelkedettebb lelkét, jám- borabb szivét és tisztes tisztjét; úgy tekint reménysugárnak ragyogásával tükrébe, takaros díszt öltve magára. Várnia sem kell, szaporán jön jövőjének támasza, öreg vigasztalója. Ő csak szive szépségeit, lelki fényességeit ölté magára, elhozván magában mérhetetlen boldogságát, hálás ujjongását. Zavartan, mint diákkorában ül menyasszonya mellett. Biztatása oly halk és édes: hálás cimborád, szerető társad leszek. Elhallgat. Valami hatalmas érzés rendíti meg valóját. A szeme igér és kérdez. Imád és könyörög. Tündököl és ragyog. Becéz és kényeztet. A nő lelke meghatva simul az övéhez. Két bánkódó lélek megtalálta egymás kezét, ajkát. Hálaimájok: te jó, te áldott! S mintha ugyanazt énekelnék angyalok, azt búgnák zokogó orgonák családi otthonuk halk templomában, oly imád- ságos a hangulatuk. A legszebb karácsonyi ajándékot tiszteletesék kapták áldásus életöknek kölcsönös szereteté- ben, megértésében. Hálálkodnak is az isteni kegyért, mint a mindennapi kenyerükért. Békésen fehérlett a papiak. Jól ment ott sora a szegényeknek. A tiszteletesék szive a jótékonyságnak és emberszeretetnek kiapadhatatlan forrásaként buzogott. Áldásthozó jutalma ott is virult a hitves pár boldog orcáján. Borút csak a válás, az elmúlás gondolata lopott az öreg pap homlokára, szivébe. De azt is legyűrte önzetlenségének és megadásának nemességében. Szeretettel oktatta, szoktatta társát: Okosan javíts majdan helyzeteden lelkem 1 Az mindig hozzon vigaszt, nyugalmat arany szivedbe, hogy egész életem küzdelmeiért kárpótoltál. A nemesnél is nemesebb volt szerelmed. A szépnél is szebb életem melletted. A női szív összes kincsét rejti lelked és e lélek enyém volt. Boldogságomért hála, hála 1 A nőnek csak csókja és könye volt e búcsú szavakra. El kellett múlnia, mint mindennek a mi szép és jó: ez álom-életnek is. Mint a verőfényes nyárutó, áldozott le a tiszteletesék hitves élete. Elköltözött nemes társaihoz a jó öreg. A gyászában, vigasztalhatatlan, fájdalmában megrendült feleség alig tudta kényeztető, imádó társától való elszakadását elviselni. — Csak évek lassú múlása hozott enyhülést árvaságának fájdalmára. Nem akart helyzetén változtatni, uj házasságra gondolni. Nem bírna — gondolta — senkit megérteni, tűrni. Fájdalmasan szép múltjának élt, öregének sírját gondozva, azt kegyeletének könyeivel, virággal tele szórva. Mig egyszer a dúsgazdag szomszédja rávetette szemét. Az is rövid esztendők óta özvegykedve megfigyelte közös utjokban — a temetőbéli látogatások alkalmával — őszinte bánatát, kitartó hűségét. Addig figyelte, mig irigy lett a csöndes halottra és féltékenysége szilaj gondolatokat szült. De a tiszteletesné zárkózottsága tiszteletet parancsolt. Azonban a hasonló bánatnak hasonló hangulata egymás közelébe hozta őket. S mihamar kiderült, hogy a gyászoló férj 50 esztendeje dacára hő vágyakat rejteget lelke fenekén. — Gyermekei szerte, vagyona nagy. Minek azt gyűjteni és csupán csak gyűjteni ? . . . Nincs életkedv, életöröm élettárs nélkül. Temető az egész világ, teher az élet, ha már nem várhatunk tőle szépet, kedveset. Övéi mind meleg bizalommal várják karácsony örömeit. Ő karácsonyi ajándékát a pici zöld lombban látja, mit a hó alól hitvese sírjáról elhozott. A tetszetős özvegy is férje sírjáról tépdesi emlékeknek zöldjét. Az élet nagy szenvedélyeinek melankóliája vallomást csal az ismeretlen ismerősök ajkára. És kérővé vedlik a gyászoló férj, szende hölgygyé a bánkódó özvegy és hangulatos miljővé a a temető. Bátor, szerelmes szavak ostromolnak : „Ön még fiatal, értékes, istenáldott, édes teremtés 1 Imádásra született, gyöngéd női lélek, ki boldogítani tud. Miért gyászolja örömökre, gyönyörökre adott életét? Szeretni az ön hivatása. Ön oly jónak látszik. Megfogja sajnálni a magányosan szomorkodó embert. Megosztja vele élete alkonyát, szive magányát, ha szeretettel, odaadással kéri. Meg ugy-e? Ne mondjon nemet. Várok. Mig bizalmát, vonzalmát, szimpátiáját megnyerem, megér- demlem. Bizalmat gerjesztő tisztességgel csókolja a kicsi kezet, melylyel az élet legszebb ajándékát, a nő szivét szeretné megkapni." A lelki egyensúlyában elveszlő nőcske pedig isteni gondviselésnek tekinti, hogy a szeretet ünnepén odaajándékozza szivét, mint ki oly szerényen, melegen kéri gondtalan életre. Suhanó, fehér árnyék (nem a hó fénye ?) mintha közéjük tólult volna. Megrázkodott az asszony keze a férfiúéban. Nem a jó öregem ? — suttogja — nem szabad többé boldognak lennem. Hagyjon el. Ne biztasson! Óh a férfi nem is volna férfi, ha nem ölelné magához annál bátrabban az árnyékától is félő, gyönge női lényt. Az oly szép, tiszta boldogsághoz, a milyen reánk vár, a milyenné mi varázsoljuk a létünk, nem fér árnyék. A jó Isten áldása lészen frigyünkön. Csak bizalom, bátorság és szerelem; ez legyen jelszavunk édes barátnőm 1 A gyönge asszony szívesen engedne az erő hatalmának, simul bátor férfi szívhez. Ki hőn ölel, mintha legényéletének első szerelmét élné ..." Ünnepi fehérség, karácsonyi hangulat tájon, légben. Két egymáshoz simuló, az élet jogait követelő lélek kötött szent igér. tét szép esztendőkre. Két árva özvegy álmodik uj nászról, megujhodó ifjúságról. A természet is velők ünnepel, talán azért öltött fehér nászruhát ? Jó kedvében volt az Isten . . . Jókedvében volt az Isten Mikor téged teremtett, Galambszemü drága szentem Áldom is a Llkedet! Bejárhatnám a tündérek Bűvös-bájos országát, Szépségednek, jóságodnak Ott se lelném a párját, Áttol tartok, hogy az Isten Gondol egyet magába 5 jókedvében magával visz Az angyalok sorába, Szendrői Holozsnyay Cyrill. & Az utolsó karácsony. (Reminiszcencia) Irta: Főnyi Ilonka. Az apró hópelyhek sűrűn hullanak, lassankint fehér lesz kint minden. Nyugalmas, békés csend ; és szelíd hófehérség . . . Hát van-e, lehet-e ennél szebb kép ? Ez a méla csend, ezek a szálló hópelyhek enyhülést hoznak a beteg lélekre, enyhülést a fájós szívre. Olyan jó ezt a nagy, nagy fehérséget nézni. Nézni soká, soká, mig el nem homályosul a szem, mig aztán nem látunk többé semmit. Olyan jó ebben a zavartalan csöndben hallgatni, hallgatni soká — és nem hallani semmit, csak a szivünk egyhangú dobbanását: kip-kop, kip- kop. . . Olyan jó lenne igy maradni soká, soká, talán örökre. Elfeledni az élet ezer gondját, baját, nem érezni a tövis szúrásait, amely lép- ten-nyomon utunkba kerül. Milyen jó is lenne igy maradni mozdulatlanul, örökre némán . . . Hisz a halál nem is olyan borzasztó . . . Nem ? És úgy képzelem, mintha a nagy hófehérségen egyszerre halvány árnyékokat látnék; lassankint mindjobban kiszinesedik, végre már egész tisztán látom és összerázkódom ; fázom, pedig a nagy cserépkályhában vígan pattog a tűz. És hangokat is hallok, halk, susogó hangot, mintha a szálldogáló hópelyhek beszélnének hozzám, értem, értem és hallgatom lehajtott fejjel. . . . Tavaly még együtt voltunk mind. Tervezgettünk, vártuk a karácsonyt, a nagy szent ünnepet. Ma hiányzik közülünk egy, aki elment örökre — és akit mégis mindig visszavárunk. Üres a helye, keressük és nem találjuk sehol. Nem halijuk a hangját, azt a szelíd, halk hangot és mégis hallani véljük. Nem látjuk a két beszédes szemét és keressük, keressük, pedig tudjuk hogy hiába. És könyes lesz a szemünk, ha erre gondolunk. Hisz úgy szerettük őt mindnyájan. Ő volt a legkisebb, a legkedvesebb. A szelíd, a jó. És béketürő, mint a martyrok. Mert kegyetlen igazságtalansága az életnek: hogy leggyakrabban azokat sújtja, akik szelídek, jók. Őt is megérintette és fagyos, kegyetlen érintésétől hervadni kezdett. S el is hervadt lassú, szomorú hervadással. Tavaly még együtt voltunk mind. De már szomorúan, nem úgy mint más karácsony-estéken. Máskorj ő volt a legvidámabbb; ártatlan gyermekszíve alig várta, hogy felgyújtsuk a gyer- tyácskákat s eljöjjön az angyal... Együtt díszítettük a nagy karácsonyfát. De tavaly már egészen máskép volt. Ágyban feküdt, haloványan, szomorúan. Nem panaszkodott, csak azt sajnálta, hogy nem segíthet a karácsonyfa díszítésénél. Az pedig szép volt és nagy, talán még szebb mint máskor és mégis, a mikor felgyújtottuk a gyertyácskákat, senki, senki sem örült s a sok kedves meglepetés, gyöngéd figyelem érintetlen maradt. Az ő arca vidám lett egy percre, még mosolygott is; de azután erőtlenül feküdt vissza a párnákra, bágyadtan, szomorúan s nedvesek lettek a szemei. Ki tudná, milyen könyek voltak azok? az utolsó öröméi, vagy a halál szomorú sejtése csalta ki? Olyan szomorú karácsonyunk nem volt még soha. Akkor már ott volt lelkűnkben a nagy, nehéz gondolat: ez az utolsó karácsony . . . jövőre — akkor már tudtuk, hogy közénk jön valaki, akit nem hívunk, nem várunk, akitől félünk, akit szeretnénk kizárni, — de aki eljön hívás, várás nélkül, eljön bárhogy félünk tőle, beoson a zárt ajtón, — de mégis eljön; mert az olyan erős, olyan erős, olyan hatalmas, hogy földi ember meg nem bir vele . . ,
