Zemplén, 1908. január-június (38. évfolyam, 1-52. szám)
1908-04-18 / 32. szám
12. oldal. ZEMPLÉN. Április 18. Egyik felajánlja gyöngyeit keletnek, Másik rózsáit Siriásznak, Csókos magányát ez a rengetegnek, Habzó üdvét az a kéj poharának, ígérnek rangot, cimet, hatalmat S a gyémántokból csak feketéket. Lesik a „tied“ szót. Egyhangú a válasz: — Daliák unom a fecsegéstekl Egyszerre egy igénytelen, Kopott ruhába öltözött Alak áll meg a hódolók között. Ki ez ? Honnan jön ? Kérdi száz ajak. — Fején mily korona ragyog? Király-é? Cár-é? — a választ várják. — Dalnok vagyok. Agiz, a lantos. Dalnok?? Lett erre hahota. Megrengett mind a százhúsz szoba. A sok király, sok herceg mind kacagott, Ajak gúny nélkül nem marad ott, S a sah int, hogy elvezessék. A szolgahad falánkul megrohanja, Hogy odakünn börtönnek, láncnak adja. Ám Maha szemének érdeklődő sugára Odatéved a lantos alakjára, S e parancsoló tekintet miatt Gyáván lapul meg mind a szolgahad. Maha int, hogy beszélhet. S ő egy énekbe kezd. Régi a nóta, ismert a dallam, Ám mig lesz szerető szív, Uj és halhatatlan. Tárgya: virágzás, tavasz, szerelem, És fény, meg ragyogás, meg szin az egen. S a mint elvégződik a dal S a dalnak hangjaival Elül a lárma, a nevetés, A lantos igy szól s hangja merész: — Egyetlen kincsem, a szivem tettem eléd e [dalbanSzivem fájáról te reád Lehullt már ilyen sok virág, Szeretlokl Dobd el koronád. És erre az őrült, merész beszédre Száz yatagán száll a költő fejére. A hüvelyekből minden kard kirepül; A költő ott áll fegyvertelenül, S Mahára néz. Tekintetük egymásba lobban, Száz eskü ég e lobbanatban. Maha Agizra omlik. Védi. Mentve van 1 Késő 1 A kardok mind lecsapnak S ők meghalnak együtt némán — boldogan. Feltámadás. Irta: Főnyi Ilonka. A kis homokfutó befordult a kavicsos útra; onnan már látni lehetett az oszlopos fehér kastélyt. Dechy Pista már régen nem látta. Talán épen ma öt éve, hogy egy kínosan átvirrasztott éjszaka után előparancsolta a négy szürkét s kiment az állomásra. Talán épen ma öt éve . . . Akkor is tavasz volt, virágfakasztó, szerelmes tavasz. Az akácfák tele voltak hófehér fürtös virággal, bóditó volt az illatuk, megrészegült tőle az ember. Elkábult, álmodott, tündérországban képzelt járni, mig rajta nem ütött kegyetlen vaskezével az élet. Nyillott, illatozott az akácfa virága. Egy-egy fehér szirma odahullott a kavicsos útra. Fehér lett tőle lassankint az ut. Hófehér, illatos. És suttogott szerelmes szép mesét; forró vágyakról, lázas csókokról s a szépséges Dechy Pistáné odahajtotta szőke fürtös fejét az Illés Gyurka mellére s elcsattant az első szerelmes csók. Az első és azután sok-sok más. .. Az akácfa fürtös virága tudná megmondani hány nesztelen este, csöndes, lágy alkonyon suttogta az a szép szerelmes asszony, annak a tüzes szemű, hatalmas, nagy embernek: szeretlek Gyurka, csak téged, téged, senki mást. És hullt, hulldogált az akácfavirág fehér szirma s fehér lett a szép asz- szony szőke fürtös feje. Odafordult szerelmes emberéhez s hallgatta amit az beszélt: örökkétartó nagy, nagy szerelemről. Még csak attól kellett tartaniok, hogy meglátja, észreveszi a férj. Az messze járt akkor. Még a tél elején meghűlt s makacs köhögése délre kergette; nem is jön haza csak majd a nyáron. Akkor pedig még csak tavasz volt. De épen a tavasz, az otthoni tavasz, a susogó akácfák, a bűvös-bájos május vonzották haza Dechy Pistát. A komoly, hallgatag embert megszállta a vágy az otthoni levegő után és egy szép nap összecsomagolt és hazament. Meg sem irta az asszonynak; kedves lesz a meglepetés; hogy szalad majd eléje, hogy öleli, csókolja sokszor, sokszor forrón. Pedig nem ölelte, meg sem csókolta, sőt még csak nem is várta. A kis rózsalugasban ült Illés Gynrkával s egymás kezét fogva, egymás szemébe nézve lopták a boldogságot. Szegény Dechy Pista inkább haza sem jött volna 1 Lassan, nesztelenül ment vissza a kavicsos utón, hát eleget látott, mindent megtudott egy perc alatt, hogy el van felejtve, hogy itt ő fölösleges. Mire a szép asszony kibontakozott az ölelő karokból, a szomorú ember már rég magára zárta az ajtaját. Aztán körülnézett . . . Hát ezért kellett neki hazajönnie? Ezért vágyott az édes otthon után ? A puha, szerelmes fészke összerombolva, megtépve a hite, meggyalázva a becsülete. Hát élhet-e igy tovább? Milyen jó is lenne meghalni! Hisz a halál nem is olyan borzasztó; hányszor hívjuk, várjuk és ha eljő, mint jó barát simítja végig hideg kezével forró homlokunkat; elsimítja a gondok re- dőjét, elállitja a szívverést s lassan, észrevétlen csöndes emberek leszünk. Milyen jó is lenne csöndes, mozdulatlan, hallgatag embernek lenni. Hisz ezután minek is már az élet? Minek a holnap, ha nem remélünk, várunk tőle semmit ? Kinyitotta az ablaktáblákat, mert fojtogatta a szobai levegő. Langyos szellő mozgatta a fürtös akácvirágot. Betódult az ablakon a bóditó illat, álmot hozott a beteg ember elé; elmúlt szép álmot, amelyet most már csak temetni, siratni lehet. . . . Szerelmes, bohó fiú volt, telve álommal, vágygyal, reménységgel. Kereste, kutatta a tündérleányt, a kit a sors neki szánt, akiről álmot szövögetett a lelke, aki után vágyott. És útjába hozta a végzet Gergely Annát, a csodás szépségű szőke leányt, az egyszerűt, a szegényt; és az a leány az első mosolyával rabul ejtette a komoly, hallgatag fiút. Megszerette, határtalan szerelemmel és feleségül vette szegényen, egy egyszerű kis fehér batiszt ruhában, de ha neki szebb volt az a legdrágább selyemnél. És elhalmozta azután mindennel: selyemmel, ékszerrel, drágaságokkal és úgy gondolta, még mindig keveset adott, hisz az a leány egyetlen csókjával földre hozza neki a mmyországot, minden üdvével, fényével. Hogy azután letaszítsa a nagy sötétségbe s átszen- vedie a poklok minden kínját. Dechy Pista egész éjjel nem aludt. Lassankint hajnalodni kezdett. A szellő halkan susogott s a szomorú ember úgy érezte, mintha hozzá beszélne. Igen, hallja, érti. Azt mondja neki: hát szeretnél csöndes ember lenni ? Hideg, hallgatag, néma ? Szeretnéd, ha most szép csöndesen eljönne érted az a hatalmas, rettegett csontember. Hát azt hiszed, hogy most már mindennek vége ? Tedd csak félre szépen azt a megtöltött vadászfegyvert, hasznát fogod majd venni s ezt az orvosságos üveget is: az idegcsillapitót; erre meg majd nem lesz szükséged s parancsold elő a négy szürkét, gyújts rá egy cigarettára és mosolyogva, vígan menj ki az állomásra. Úri ember nem szokott jeleneteket rögtönözni, az a parvenük szokása. Senki sem fogja tudni hova, merre és miért mégy. Aztán menj el messze, nagyon messze s ne jöjj ide vissza, csak uj tavaszszal, uj reménynyel, vágygyal a telkedben. És Dechy Pista előrendelte a négy szürkét . . . * A kis homokfutó megállt a kastély előtt. Dechy Pista sietve ment be az ajtón. Sorra járta a szobákat, de nem lelte a helyét sehol. Mintha idegen helyre ment volna. De más is volt ott minden, minden. A bútorok, a szőnyegek, a képek, a kis aranyos, törékeny nippek. Hisz ő akarta igy akkor, hogy ne maradjon semmi, ami a múltra emlékeztetné. Hadd felejtse el végkép. De nem olyan könnyű dolog ám az. Temeti, siratja mindig és mégis csak vissza-visszatér. Barangolt messze idegenbe, futott egyik helyről a másikra, sohasem látott emberek jöttek az útjába és mégis mindegyiken lelt valami hasonlót: göndör szőke hajat, nagy kék szemeket, karcsú, hajlékony sugár termetet. Sokszor egy csipkés fehér ruha miatt nem aludt egy egész éjjel. És most haza jött — és itt újra csak őt látja mindenben, mindenütt. Pedig az a szegény asszony azóta rég megszenvedett a bűnéért; alig egy év múltán hirtelen meghalt. A szive ölte meg; épen az Illés Gyurka esküvője napján. Dechy Pista kinézett az ablakán. Akkor virágzott teljes pompájában az akác. Az apró, fehér szirmok hulltak, hulldogáltak és susogni kezdtek a szomorú embernek uj tavaszról, feltámadásról . . . A szomorú ember pedig lehajtotta a fejét és hitetlenül nézte az apró, selymes fehér akácvirágokat. . * Pedig hát mégis csak igazat mondtak. Dechy Pista, a szomorú, beteg ember gyógyulni kezdett. A hazai tavasz, a susogó szellő vagy a hulló, hulldogáló fehér akácvirág gyógyitgat- ták ? Talán mind, vagy talán csak az a bohó, csacsogó kis lány, akivel mindennap a nagy erdőben találkozott. De Dechy Pista egészen megváltozott. Már nem ült napokig szótlan a szobájában, mint eleinte. Mindennap kisétált a közeli nagy erdőbe. Szerette a tavaszt, a susogó szellőt, a madarak bűbájos, szerelmes dalát, de a legjobban talán mégis az a szép, babaarcu csöppség, tiszttartójának leánya vonzotta. Kovács Sári, az alig húsz éves borzas hajú, beszédes szemű, csacska kislány. Uj álmokat hozott a szomorú ember elé. Bűbájos, tavaszi álmokat. Együtt szedték minden reggel az erdő vadvirágait. A lila harangvirág csilingelt s mintha templomban lettek volna, sokszor nem is beszéltek, hallgattak; csak a leikök beszélt a szemeikben, de megértették egymás gondolatát. Az a bohó kis leány és az a komoly, hallgatag ember 1 Micsoda ellen tét 1 Az egyik most álmodik először, sejtelmes, bűvös szép álmokat, a másik összetört szívvel, lerombolt hittel mer uj álmokat szőni ?! Van-e ehez joga, valóra válhatik-e ? Hát nem balgaság álmot szőni ? Hisz a kegyetlen, hideg valóság olyan durva kézzel tépi szét. És szertefoszlik lassan, lassan mind, mind . . . Hát érdemes hosszú éjjeleken át nyitott szemekkel lesni a hajnalt ? örülni az első napsugárnak, mosolyogni a bűvös madárdalon ? Nem, nem 1 A hideg, józan emberek sorsa sokkal, százszor jobb 1 De azért amikor az erdő szélén elváltak, Dechy Pista ismét csak álmodozni kezdett. Megállóit s úgy nézett azután a siető, kedves kislány után; nyitott szemekkel sokáig. Milyen jó lenne, ha az a csacsogó kis leány most mellette lenne, kéz a kézben, sietnének haza az akácvirágos fehér kastélyba, ott pedig daltól lenne hangos minden szoba, nem olyan sivár, szomorú mint most . . Hisz asszonyi kacaj nélkül temetőhöz hasonlít az, szomorúság, bánat ül mindenen ... De ha az a kislány egyszer ide jönne, ha egyszer hozzá simulna, ha ajkán érezhetné az ajkát, ha övé lehetne, az ő kicsi asz- szonya, szerelmes felesége. Ha nem kellene elválniok soha — soha . . . Dechy Pista összerázkódott a boldogság gondolatára. Ki sem ment aznap a szobájából. Gondolkozott, folyton azzal a borzos- haju csavargó kislánynyal foglalkozott. Hátha ? Hátha valóra válna az álma? Hisz örömmel, boldogan mosolyog minden reggel, amikor összetalálkoznak, szívesen van vele együtt. — Hátha ? De mért is ne lehetne ő boldog ? Benéz a szemközti nagy tükörbe s sokáig nézi az onnan visszanéző alakot. Szép, erős ember, ábrándos nagy szemekkel s a szive, lelke telve vágygyal a szerelem, boldogság után; a két karja ölelésre, az ajka csókra vágyik; boldog, boldog akar lenni s az lesz, annak kell lennie. És másnap, amikor az erdő széléhez értek, ahol elvált az ütjük, Dechy Pista megfogta a leány kezét és azt kérdezte tőle: — És ha igy akarnám tartani örökre, ha azt mondanám: ne váljunk el soha, jöjjön velem az akáclombos, fehér házamba, varázsolja puha, meleg fészekké; ha azt mondanám: legyen a királynőm, akit tisztelni, a hitvesem akit imádni fogok, eljönne-e velem? A borzashaju, csacsogó, bohó kisleánynak a két szemében köny ragyogott a boldogságtól s az erős férfi széles mellére hajtva fejét susogta; . — Tövises utón is — a világ végére is. * Az akácvirág hófehér szirma hull, hulldogál. Viszi a tavaszi szellő. Súg, bug halk hangon bűvös, szép mesét, nagy, végtelen szerelemről, feltámadásról .. , LyRA.*) f Oh hogy csókolnám bársonyarcodat És hogy csókolnám éjsötét szemed, TTIig az éjszaka csöndben ránkborul, Belélekzeném minden üdvemet . . . Oh hogy csókolnám éjsötét szemed I Az ajkad, göndör gesztenyehajad, Hova üdvömmel eltemetkezném, Elsírnám néked régi bánatom, TTIig részvevőén hajolnál felém . . . TTleleg szivedbe eltemetkezném. hogy csókolnálak hosszan, szomjasan És ölelnélek mondhatatlanúl, mig csak szerelmem beléd olthatom, S amig szemedből üdvök könnye hull, Amíg szeretnél mondhatatlanúl. £ De nincs erőm . . . e jéghideg közöny THint téli szél süvölt szivem körül És én csak édes, tünde álmaim Ölelhetem utolsó gyönyörül . . . Szétfoszló, édes, tünde álmaim. VIDOR MARCI. Szakítás. Irta: Faragó Jenő. A férfi: Tehát nem szeretsz? A leány: Nem. A férfi: Nem is szerettél soha ? A leány: Sohasem. F.: Csak bolondítottái? L: Úgy van. F.: Hazugság volt a szavad, a csókod, az ölelésed? L.: Hazugság volt minden. F.: Akkor hát megyek . . . (Az ajtó felé megy.) L.: Menj. F.: (Megáll a küszöbön)... Isten veled. L.: Isten veled. F.: (Vissza jön.) És nincsen egy marasztaló szavad? L.: Nincs. F.: És nincs egy bucsucsókod ? L.: Nincs. F.: Szóval: igazán azt akarod hogy elmenjek ? L.: Azt akarom. F.: És ne jöjjek vissza soha többé. *) Szerző e hó vége felé megjelenő az „Arnó partján“ c. verses könyvéből.
