Zemplén, 1908. január-június (38. évfolyam, 1-52. szám)
1908-04-18 / 32. szám
fl „ZEMPLÉN" HÚSVÉTI TTIElLÉKliTE. 9 beteg otthon. A Knowe Whinniék padlásszobájának egyik ablaka éppen a kocsiút'a nyújtott kilátást és Whinnie dicsekedett is vele, hogy az ő felesége, Margit onnan mindent lát. Amikor fiók, György utoljára jött haza az egyetemről, Margit aznap délután százszor is odafutott ehhez az ablakhoz. Egyszer megáll a kocsi a sövénynél, Margit odarejtőzik az aranyeső ablakig érő lombjai közé, hogy titkon, észre nem véve meglássa fia arcát. És egész világosan leolvasta róla, amitől félt. S mig az aranyeső gyönge szirmai hulltak arcára, lelke már a Getsemáné kertjében járt. Amint a kocsiról lesegité fiát, — anya és gyermeke szemei találkoztak — megértették egymást. — Emlékszel reá anyám, hogy mit mondtam utolsó elmenetelemkor a görög anyáról ? Nos, — én szívesen hordtam volna tovább is pajzsomat, de már nem lehet. Hazajöttem a pajzson. Amig lassan átmennek a kerten, a fiú még csak annyit mond: — Az első helyre most is eljutottam ... a legnehezebb tárgyakból: számtanból és a klasszikusokból. Derék és hű harcos voltál, fiam. Hű a halálig, anyám. A mi falunk, Drumtochty, nem volt betegnek való szórakoztató, üdülő hely. Margitnak különösen sok bajt okoztak a látogatók és a jóakaratu vigasztalások. Egyszer meglátogattam Györgyöt. Nehéz utazó köpenybe burkolva, künn ült egy jázminbokor alatt. Arca fehérebb volt a jázminvirágnál. Az egyik szomszédasszony, Kirsty, odabenn egy oldalszobában, éppen anyját vigasztalta. Erötejes hangja kihallatszott a nyitott ablakon. — Nem . . . nem . . . Margit. Nem szabad panaszkodnunk Te még öivendhetsz, hogy nem úgy jártál, mint én, ki eltemettem az uramat, öt fiamat. Még hozzá két nővéremet és a fivéremet. Unokatestvéreimről nem is beszélek. Én mondhatom, hogy éltem valamit át. Isten őrizzen, — a te fiadról már nincs mit beszélni, de még megmaradhat. Persze . . . persze . . . nagy csalódás ez az után, amit az újság irt róla. Már akkor megijedtem, amikor ezt a hirt hallottam. Tarts rá, mondtam Domsienak,* a tanítónak, te ítéletet hozol erre a fiúra. De süketnek beszéltem. Domsie nyakas, ő egyre bálványozta a te gyermekedet. Óh uram, istenem . . . kemény lecke ez neked, Margit, hogy ne csináljunk bálványt gyermekeinkből, mert megsértjük a Mindenhatót. Margit nem tudott tovább tűrni és beszélni kezdett, noha tudta, hogy szembeszáll az egész falunak közvéleményével, mert nálunk meggyőződéssé nőtt, hogy a szerencse kihívja a felsőbb hatalmakat és hogy a gyermekekről nem tanácsos jót mondani. Mit beszélsz te a Mindenhatóról, Kirsty? Nem illeti meg ez a név a te istenedet. Mit mondanál egy atyáról, aki gyermekeinek kedves apróságokat ajándékoz és mikor a kicsinyek megörülnek az ajándéknak, akkor kiragadná a kezükből és a tüzbe dobná, amivel örömet szerzett. Nem balga, irigy és szánandó volna az ilyen atya ?! Ejh, Kirsty, ha a Mindenható látja, hogy egy anyának öröme telik a fiában, akkor én mondom neked, hogy az Ő szive is örül a mennyben. És azonfelül bizonyos vagyok benne, hogy közülünk * Domsie rövidítése ennek: Jamieson. senki sem szerethet mást anélkül, hogy istent ne szeretné. — Én tudom, hogy György elköltözik tőlünk, de nem azért, mintha a Mindenható irigykednék reá vagy reám. Én már beláttam, hogy neki szüksége van, ott túl, valami nagy munkánál az én fiamra. Azért viszi György most is magával könyveit a kertbe és ott tanul egész nap. György úgy készül erre a munkára, mint a drumtochty-i kis iskolában előkészült az edinburcsi egyetemre. Igaz, én azt hittem, hogy az én fiam az Igét ezen a földön fogja hirdetni, de ő több lesz ennél a mennyben, istennél. Óh, én nem mondom, hogy ez nem nagy megpróbáltatás nekem, de megértettem ezt is és nem gondolok rosszat istenről. Mikor Margit e beszélgetés után lejött a kertbe és fia mellé ült, arcán még ott ült valami szelíd fény az előbbi beszélgetés áruló nyomaként. . . Ekkor észrevette, hogy az ablak nyitva volt. — Ezt nem tudtam, — mondá. — Mit se tesz, édes anyám. Nekünk ne legyen titkunk egymás előtt. Nekem jól esett, ahogy az előbb hallottalak istenről beszélni. Emlékszel-e még, anyám arra, mikor egyszer sírva futottam hozzád és te megtanítottad nekem, hogy mi az Evangyéliom ? — Margit kezébe vette fia kezét s az fejével anyja keblére borult. Ekkor tűnt fel előttem leginkább az anya és fia nagy hasonlatossága. A komoly, sötétszürke szempár, az arc finom vonása, a vékony, érzékeny ajak, a látszó szigorúság és a rejtett mélység sajátos vegyülete, amely a skót arcokat oly megnyerőén fenségessé teszi. — Valami ébresztő szónok járt nálunk és a pokolról beszélt. Amikor sötétülni kezdett, gyertyát gyújtottunk. Még ma is tisztán áll előttem e szónok sötét, szigorú arca. Mi, kis fiuk az első sorokban ültünk. Egyszer a szónok haragosan felénk fordult és azt kérdezte tőlünk, hogy tudjuk-e milyen a pokol. A kérdés minket any- nyira meglepett és különben is oly erősen a hallottak benyomása alatt álltunk, hogy közülünk senki sem tudott felelni, csak én susogtam, hogy „nem.“ — Ekkor a mi szónokunk összehajtogatott egy darab papirt és a gyertya lángjára tartotta. Mi láttuk, hogy kapott bele a papírba a láng, hogy szaladt végig azon . . ., hogy libegett, hajlott, vonaglott, izott a papír s hogy esett össze, mint könnyű, fekete hamu. — Most képzeljétek, — mondá és az emelvényről közeire lehajolt hozzánk s oly kísértetiesen suttogott, hogy a hideg borzongatott a hangjától, — ez a darab papír egy ujjatok volt; csak egyik kezetek egy ujja és az égne, mint a papír, de égne mindörökké. Képzeljétek, hogy nemcsak egy ujjatok ég, de az egész kezetek, végig a karotok, sőt egész testetek s hogy ennek az égésnek soha sem lesz vége. Most már félve és reszketve ültünk, oly halálos csendben, hogy a pad recsegése hallható volt. — Nos, folytatta, — ilyen a pokol és abban ég meg minden gyermek, aki meg nem tér és nem hisz. — Mintha Dante poklában ültünk volna, olyan volt az érzésünk és szemünket nem mertük levenni a prédi kátorról. Most ö elfujta a gyertyát s mi a sötétben az ajtó felé surrantunk s szerte rebbentünk anélkül, hogy egy hangot ejtettünk volna. — Én azon az éjszakán nem tudtam aludni. Szüntelenül az járt az eszemben, hogy reggelig a pokolba jutok. Aratás táján járt az idő, a hold bűvös, világos fényt szórt a szobába. Ágyamból láttam a mezőn sorban a holdsütötte kereszteket. Ez . . . Ez már az ítélet nagy napja. Kis fiú voltam és úgy tettem, ahogy minden gyermek tesz: anyámat szólítottam. — Te bizonyára nem feledted el, anyám, hogy mennyire féltem ? — Nem feledtem el, — mondá Margit és nem is feledem el soha. Szinte lehetetlen nem gyűlölni örökké azt az embert. György ekkor megragadott engem, folytatta az anya, — karjait nyakam körül fonta és újra meg újra kérdezte? „Ez az Isten anyám ; ilyen Isten ?“ — Igen, azt kérdeztem. Te ekkor megcsókoltál engem és mintha csak ma történt volna, oly élénken emlékszem rá, azt mondtad : — Ne félj; velem vagy. Isten talán megbüntet, hogy jobb légy; de ő soha sem fog kínozni egy szegény lelket. — Azt is kérdezted tőlem: Jó anyád vagyok-e én neked ? S mikor én felelet helyett erősebben simultam karjaid közé, azt mondtad: — Fiam, az Isten jobb. Lelkem ezen teljesen megnyugodott. Lefeküdtem az ágyamba és édesen aludtam; nyugodva az Ő szerete- tén, mint anyám karján. A beteg felemelte kissé fejét. — Ekkor ébresztette fel Isten szivemet és óh anyám, mennyire vágytam rá évek hosszú során, hogy eljön a nap mikor én ezt az evangyéliumot fogom hirdetni. Könnyű szellő futott át az udvar szegfűin, a százszorszép és nefelejts apró virágain. Mikor György az utolsó szavakig ért, anyja halk hangon mondá: A tiszta szivüek meglátják az Ő orcáját... és a halál árnyékában leszállt reánk a béke. Halála előtti délután utoljára ült György künn a jázminbokor alatt és Domsie volt vele. Ők ketten, rendesen az egyetemről beszéltek, György diadalairól és a kedvenc klasszikusaikról. De most nem beszéltek könyvekről, Margitnak dolga volt az udvaron. Úgy beszélte később, hogy György sokszor hosszan nézett Domsiera, mintha valamit akart volna neki mondani, de nem tudott belekezdeni. Egy kis idő múlva egy könyvet vett elő vánkosa alól és minden szót lassan megfontolva, — igy kezdé: — Jamieson ur, Ön jó barátom volt nekem; én szivemből szerettem Önt. Fogadja el emlékül hálás tanítványától ezt a könyvet Ez egy szép kiadású, latin Krisztus követése. Ón egykor a saját Vergiliusával lepett meg engem és azt mondta, hogy Vergilius pogány szent volt. Ez meg az én szentem volt, uram; olvassa ezt az én emlékemért. Vergilius távolról sejté a fényt; olvassa ezt a könyvet és az igazi világosság . .. György nem tudott tovább beszélni, de Domsie megértette. — Olvasom fiam, amig élek. Réges-régen ... oly ifjú lehettem, mint te vagy most, nagy megróbáltatás szakadt rám. Lelkem elfordult a hittől. Bibliám a klasszikusok lettek, de azért a Krisztust soha senki előtt nem bántottam. Ő mindig az elérhetőségen túl állott előttem; de itt, e kertben láttam Őt. Fiam, te sokat tettél velem. A távolból madárdal hangzott; a virágokon dongva szálltak a zümmögő méhek; a beteg imádkozott: Uram Jézus, könyörülj e kedves emberen, Ő jó volt hozzám és sok drumtochty-i szegény gyermekhez. Gyógyítsd meg az ő szivét, adj világosságot neki — estanen. Hadd találkozzunk egykor mi: a tanítványok és a mester ott, ahol nincs vége az iskolának: országodban, Atyám. Domsie kétszer is Áment mondott és a hangja mintha egy más ember hangja lett volna. Mikor Domsie elhagyta a kertet, a nap szállt lefelé és a Domsie arca olyan volt, mint egy gyermeké. San Maclaren-től Marton János. MESE. Irta: Németh Pál. — A V. H. 0. Sz. alapja javára a városi színházban rendezett kabaréién elszavalta: Olasz Jolán. — Messze, messze, túl a tengeren, A napfényes, a forró keleten Élt ö — a sah, Gazdag, hatalmas: Hét ország volt a birtoka, Kastélyában százhúsz szoba. Hatalmas volt, hiszen ő bírta régtől A legszebbet a gyémántok kövéből; Ám legfőbb kincse, drágasága Volt — a lánya. És jöttek hozzá hősök, vitézek Csatában, tornán mind merészek, Csak nála gyávák, szótlanok, Nem hallható soh’sem szavok. Ki nem rettent meg száz haláltól: Az reszketett a mosolyától. Ki bátran rohant a hadsorokba : Előtte csúszott lenn, a porba. Kinek hatalma terjedt messzeségre: Lerakta kincsét mind, elébe. A távol utazója közönynyel jött S ment igézve; Ő volt a szépek legszebb szépe, Gyönyörűséges álmodás, Üdvöt kínáló tünemény És korona volt a fején. Ki tiltja meg a fülmiiének, Hogy ne zenegjen éneket, Ha őt magasztos dalra készti Fenséges, édes érezet? Ki tilthatná meg a költőnek, Hogy lelke ne öltsön szárnyakat, Habár a cél elérni a reménye: Meddő s örökre balgatag? Agiz is dalolt hozzá nótát, Lelke képével volt tele, Szive nevének rythmusára dobbant. Ő volt az álma, mindene, őrült remények, dőre álmok, Mik nem teljesednek soha, S mégis erről szőtt dalt örökké Agiz, keletnek lantosa. . . . Abdul, a nagy sah udvarába Összegyűlt a kelet virága, ifjúsága. Jöttek királyok, fejedelmek, Száma sem volt a hercegeknek, Akik nyugatról jöttek el, Hogy elnyerjék a szép Maha kezét, A szépek szépeét. És mindegyiknek voltak ősei, Közszájon járt csatározásik, Jártasak hadban, bajvivásban Mint voltak egykor ősapáik. Mindegyiknek volt cime, rangja, Vidékekre terjedt hatalma. Minkegyike deli, bátor, erős, Mindegyike hős. S a szép Maha bús, elkomorult Ajka, a szép ajk nem beszél És nem figyel a hódolókra; Gúnyt Uz belőlük.
