Zemplén, 1905. július-december (35. évfolyam, 70-145. szám)
1905-12-19 / 141. szám
2. oldal. ZÉMP.LÉN. December 19. nem pútolható veszteségeinek gyümölcse e küzdelmekben nyugat nyugodalma. Fájó szívvel bár, de büszkén kiállhatjuk: szegény hazánk, szegény, Európa inartyrja egyedül te voltál. Bár fájdalmas, de vigasztaló e megemlékezés, hiszen saját fenmara- dásunkért is történt. De nyugat szivéből kiveszett a hála 1 Most már nem fenmaradásunk, de nemzeti mivoltunk került a kockára. S hogy mennyi szenvedés, mennyi keserű fájdalom szállotta meg a nemzet szivét, midőn éreznie kellett, hogy hála fejében nyelve, nemzeti mivolta ellen irányul a fegyver csöve, minden igaz hazafi érzi, tudja s e szomorú valóra gondolva, fájdalomtól sajog a szive. Hisz képzelhető-e nagyobb fájdalom egy faji mivoltára büszke nemzetre annál, midőn mivoltából idegen kéz kivet- kőztetni óhajtja. Pedig megtörtént, hogy e vérrel szerzett magyar hazában véres tőrrel törtek neki alkotmányunknak s idegenné tették benne a magyar szót! De a magyarok Istene nem hagyta el nemzetét, elvezette küzdelmében 1848-ig s bár utána sötét éj borult hazánkra, a felébredés hajnala ott pirkadt már a távolban s meghozta örömünket 1867. Önérzetes büszkeséggel tekinthetünk e közelmúlt véres eseményeire mi zempléniek azon tudatban, hogy e nemzeti küzdelemben ott ragyogtak legjobbjaink, ott harcoltak gyermekeink s hogy többet ne szóljak, egyik nagy emberünket csak a gondviselés mentette meg jövő nagy aikotásai számára. Hiszen ott látjuk nevét az 1851. évi szeptember 21-én in contumaciam halálra Ítéltek s in effigie felakasztottak között, megboldogult elnökünk édes apja, nagynevű gróf Andrássy Gyula önzetlen hazánkfiának. , Megszűnt hát a kard víllogtatása, megszűnt már a puska ropogtatása, nagyjaink az acél pengéje helyett az ész fegyverét élezik s mindnyájukat egy eszme hevíti: az igazi nemzeti kultúra eszméje. Ez az eszme szólítja táborba mágnásainkat, ezért buz- zog nemeseink vére, ezért hozzák áldozatukat a kultúra szent oltára. De nem volna teljes célirányosságuk, ha eszmekörükből kifelejtenék azt a sok nyelvű népet, melynek bár nyelve idegen, de a szive magyar. Eszméjük tehát a „magyarosítás minden vonalon“, óhajuk: hogy ne legyen fia e hazának, ne legyen kit sorsa e szép magyar földhöz köt s Istenének hálát még sem magyar nyelven zengene. Mozgalmat indítanak hát e fontos kulturális ügyben s társadalmilag iparkodnak az eszmét diadalra juttatni. Vármegyénk, a nemzeti kultúrát önzetlenül szivén viselő e várme- megye is sietett e fontos nemzeti misszióját lelkes buzgósággal s eredményesen teljesíteni. Vezető elemei a 80-as évek elején sürgős szükségét érezték egy oly intézménynek, mely e soknyelvű népet nyelvben s érzésben egygyé, csak egygyé és pedig magyarrá tegye. E közszükséglet, de meg a nemzett kultúráért buzgó szivük bontatta ki velük ama lobogót, melynek szárnyai alá pillanatok múltán egy vármegye intelligenciája csatlakozott. S már ekkor a kezdet kezdetén e lelkes honfiak élén ott látjuk elnökünket, amint szóval, tettel s példával vonz, buzdit, bölcsen irányit s varázserejével lehetővé teszi, hogy a „magyar nyelvet s népnevelést Zemplén vármegyében terjesztő egyesület “ 1883-ban megalakulhatott s alapszabályai ez év október havában belügyminiszteri megerősítést nyerhettek. Ezen siker csak fokozta munka kedvét. Nemzete kulturális előhala- dásának eszméje, fáradságot nem ismerő további lankadatlan munkálkodásra szólította s tényleg lebilincselő nyájassága, páratlan jószívűsége, szavának varázsa ellenállhatatlanul hatottak mindazokra s visszavonhatatlanul lebilincseltek mindenkit, kinek e nemzeti kultur-missziót teljesítő egyesület szükséges voltát hangoztatta. Csoda-e tehát ? ha zászlaja alatt látjuk ez eszme ügyében lankadatlan buzgósággal küzdeni vármegyénk legjobbjait ? Láng lelke, mély bölcsesége belátta, hogy a kultúra mezején is eszményi eredményt csak anyagi substratum révén remélhetni s hogy tettével példát varázsoljon, 2000 koronás alapítványt tett arra az oltárra, melynek homokszemeit követőinek hazafiságtól hevített légiója filléreivel hozta össze s mely fölébe nemzeti érzésük véste bele a magyarosítás jelszavát. S példája nem maradt hatástalanul. Nyomon követte áldozat- készségét követőinek raja, élén gróf Andrássy Géza ur őexcellenciájával, kik mindnyájan áldozatkészségük révén a csak az imént megszületett egyesület életét izmossá s erőssé varázsolni iparkodtak. Megboldogult nagy elnökünk bölcs éleslátása a dolog mélyébe pillantott bele. Szent meggyőződése volt, hogy eszméje csak olykép diadalmaskodik, népe kulturális előhaladása csak akkor lesz biztos, ha nemzete ifjú csemetéire veti tekintetét, ezeket ápolja, ezeket gondozza, szivükbe cseppeg- teti a nemzeti érzés varázsát, ajkukra nyújtja a haza nyelvének édes mézét. S eme buzgóikodása szülte, hogy gróf Andrássy Gyuláné, gr. Andrássy Géza és neje Kaunitz Eleonóra, gróf Andrássy Irma, Molnár István s több bőkezű főur s Úrnő alapítványaiból már 1886. évben Tőketerebesen, Par- nón, Kelecsenyben s Nagyruszkán a sok tót nyelvű ártatlan már édes hazai nyelven cseveg, dalol s imádkozik. Mily boldogító érzés, mily megnyugtató harmatesepp szállotta meg nagynevű elnökünk szivét, mikor főúri családja közepett a karácsonyi szent napra el-elátogatott a kisdedek e hajlékába s ajkaikon hallotta csengeni nemzete szép nyelvét, mily gyakran édes köny lopódzott jóságos szemébe, mily jóleső örömmel hajolt e csemetékhez, mily édesdeden, mily gyöngédséggel simogatta orcájukat ama boldogító tudatban, hogy eszméje diadalát e kicsinyekben látja, kik előtt szive s bőkezűsége főkép e napon tárva-nyitva volt. Boldogsággal tekintett ilyenkor főúri asszonyára, kedves jó gyermekeire, kik megfeledkezve a magaslatról, melyre őket a Gondviselés emelte, leereszkedő nyájassággal osztogatták főúri áldozatkészség szülte „Kis Jézus“ ajándékát s egy-egy meleg kendővel, kabáttal takarták a kisdedek tagjait s egy-egy kedves ajándékkai örvendeztették szivüket. Jó szivének öröme könyekben nyilvánult. Egyesületünk ténykedése tehát buzgó vezetése alatt biztos mederben haladt. Ámde célja az volt, hogy ez életrevaló kultur-intézmény idővel nagyobb szabású eredményeket is érhessen el, miért is a megyei törvény- hatóság 1886. év szept. 14-én tartott gyűlésén lelkes szavával hathatósan támogatta a 100-as bizottság buzgó előadójának, Fejes Istvánnak indítványát, mely szavai folytán a jelenlevők egy szívvel s egy lélekkel szavazták meg az l°/0*os közművelődési pótadót, melynek célja egyesületünk a nemzeti kultúra előmozdításáét célzó feladatának megvalósítása. Főúri bőkezűségének csatornái továbbra is rejtettek áldozatot a kultúra érdekében. Hiszen egyesületünk múltjában fényes betűkkel ragyog amaz áldozatkészsége, melynél fogva alig hogy 2000 koronás alapítványával emlékét megörökítette, újabb 2000 koronát áldozott, hogy kedves eszméjének áldozhasson s a Gálszécsen tervbe vett óvodát életre keltse. Ő volt kultúránk ama lelkes bajnoka, aki 1887-ben indítványozta, hogy a magyar kultúra terjesztésére gyűjtés indittassék, amely gyűjtés vármegyénk lelkes hölgyközönségének buzgóikodása folytán egyesületünket ismertté, erőssé, népszerűvé s életképessé tette. De volnék-e képes lelkes tevékenysége folytán elért kulturális eredményeit mind elő számlálni, hiszen légió azoknak a száma. Fáradhatlan szive még a pihenés óráiban is szüntelen foglalkoztatta eszméjével s nyugalmát is megrabolta lelkes tevékenysége. Nagy volt ő s emléke előtt csak porba hullva mondhatunk hálát buzgalmának. S ime a Gondviselés is akkor ragadta ki körünkből, midőn a nemzeti érzés s nemzeti nyelv jogaiért vívott harcban legjobbjaink táborába állott s hideg téli időben, nem törődve ezer veszélylyel, harcba szállott a természet erejével, hogy a mi szivét betöltötte, a nemzeti öntudat jogos föllendülésén egyéni súlyával hathatósan döntsön. De a gyilkos kór erőt vett gyenge tagjain s mint valódi nemzeti martyrt ágyba döntötte a betegség, hol nem talált gyógyirt, nem talált enyhülést, szenvedéseitől csak a halál váltotta meg. S mi megdöbbenve állottunk ravatalánál, tetemére tekintve szivünket a sajgó fájdalom marcangolta, sirattuk elvesztét, sirattuk halálát, mert éreztük, hogy ismét kidőlt nemzetünk egy oszlopa, kire pedig a hazának még nagy szüksége leendett. S most ott porlad nagynevű atyjának oldalán, szelleme ott lebeg atyja szelleme fölött, ki a halottak csendes árnyában méltó társat lát fiában, ki •atyja nyomdokain járt, eszméiért küzdött, áldozott s maga is áldozatul esett. Mi, kik benne egyesületünk tevékeny elnökét vesztettük, kiknek tehát fájdalmunk hatványozottabb, ösz- szejöttünk, hogy'áldásos emlékének hódoljunk. Szivünket a fájdalom leple takarja, bánatos orcánkat könyeink árja áztatja korai elhunytán. Igen, elment ö körünkből, itt hagvta nemzetét, hogy méltó helyét találja ott, hol nincs fájdalom, nincs szenvedés. Elment, de emléke él közöttünk, nagy szelleme geniusként lebeg fölöttünk, le-letekint itt hagyott híveire, kiktől eszméje diadalát reméli. Kövessük hát nyomdokát, fejlesszük örökségét, hálánk méltó nagy nevéhez csak úgy lehet, ha áldozat- készségünket meg nem vonjuk egyesületünk nemes céljaitól, mely célokért áldozatkész szive mindenkor hevesen dobogott s mely célokat szavai s tettei buzdító példája folytán örök- ségkép reánk hagyta. Emlékének fensége előtt hódolva esküdjünk ismét zászlajára s fogadjuk meg, hogy nagy nevéhez méltó jelszavunk lesz zászlajára irt jelszava: A magyar nemzeti kultúra! Siketnémák oktatása. — Bemutatva Sátoraljaújhelyben a városháza tanács termében. — — dec. 16. Rendkívül érdekes és tanulságos előadás folyt le városunkban f. hó 17-én a városháza tanácstermében. Ungvárott 1903-ban süketnémák oktatására szolgáló intézet nyílt meg, melyet a társadalom jótékonyságának s Ung és a szomszédos törvényhatóságoknak hozzájárulásával az állam tart fen. Ez intézetnél jelenben, az I. és II. évi tanfolyamon 24 növendék nyer oktatást. Áz intézet fokozatos fejlesztés alatt van s évről-évre megnyílik egy újabb tanfolyama, mig a siketnémák teljes kiképzésére megkivántató 8 évfolyam be nem lesz fejezve. Wentzel József a siketnéma intézet tudós igazgatója, 2 növendékkel e hó 16 án városunkban, 17-én pedig Sárospatakon, az állami tanítóképző intézetben tartott előadást. — Meg is érkezett a kitűzött határidőre, minthogy azonban a tanintézetek tantestületei 16 án nem vehettek volna részt e tanulságos előadáson, áttétetett annak megtartása dec. 17. d. e. 10 órára. D. e. 10 órakor megjelent Wentzel József intézeti igazgató, Schul- mann-Orbók Adolf tanár és két siketnéma kisleány, névszerint Takács Erzsi és Molnár Anna társaságában. Az előbbi leányka 12 éves, ungvári vasúti őr leánya, utóbbi 10 éves, atyja Molnár Pál mádi földmives. Ez bentlakó, Takács Erzsi bejáró növendéke az intézetnek. Takács Erzsi a II. Molnár Anna az I. évfolyam tanulója. Nagy közönség nem jelent ugyan meg, de akiket a dolog leginkább érdekel, azok mind ott voltak. Megjelent Beregszászy István kir. tanfelügyelői, és a hivatal teljes személyzete, a helybeli állami polgári és elemi, a róm. kath. és izr. iskolák tantestületeinek számos tagja, a főgimnázium igazgatója és többen a tanári karból. A tanférfiakon kívül több előkelő tisztviselő, úgyszintén a papi, ügyvédi és orvosi karból többen. Wentzel József igazgató d. e. 10 óra után kezdte meg — több mint félórára terjedt — előadását. Beszélt nagy általánoságban a siketnémákról, s kiképeztetésük módszeréről. Elmondta, hogy hazánkban 20.000-uól több Jjsiketnéma van, akik közül — sajnos — ma még alig 10—15°/0 részesül kiképzésben. Alapos tudással, nagy szakértelemmel fejtegeti a siketnéma gyermek szellemi állapotát, közérzését, testi organizmusát. Rámutat arra, mily holt tőke a nemzet életében az oktatást nem nyert siketnémák ezrei, ellenben mily hasznos, mondhatni páratlanul kiváló ipari munkások válnak a kiképzést nyertekből. Magában Zemplén vármegyében száznál több tanköteles korban levő siketnéma van, akik közül mindössze csak négy nyer kiképzést! A tudós és rendkívül kellemes megjelenésű szakférfiúnak remek előadása valósággal elragadta a hallgatóságot. A szeretetnek, a humanizmusnak oly érzésével beszélt, hogy mindenkit meghódított. Kérte Zemplén vármegye közönségét a szerencsétlen siketnémák ügyének felkarolása- és támogatására. Mindnyájunk szivét megnyerte, örökre emlékezetünkbe véste nemes munkásságát e szavaival: „Mi, az ő tanáraik, mindenük vagyunk e szegény gyermekeknek. Mi vagyunk nekik az apa, anya, az egész világ. Szeretetünket, önfeláldozásunkat szeretettel, ragaszkodással, hálálják meg. Ha örvend az édes anya, midőn a szerető szive gyermekének ajkairól az első apa, mama, szót elröppeni hallja: úgy, sőt talán jobban örvendünk mi, amidőn a legdrágább kincsektől, a hallás és beszélés képességétől megfosztott szerencsétlen kis növendékeink néma ajkairól az első szótagot kicsalhattuk.“ Bizony valóban a szív mélyéig hatott a derék igazgató remek előadása. Az igazgató befejezve beszédét, felkérte S. Orbók Adolf tanártársát, mutatná be gyakorlatilag a két növendék előmenetelét. Szívesen jegyezzük meg, hogy ez ifjú tanár is, mint igazgatója, igen kellemes megjelenésű, rokonszenves és a valódi emberszeretettől áthatott egyén. Szinte magasabb lényeknek látszanak ezek a fiatal férfiak, hiszen egyedül a lelkűk mélyéből fakadott végtelen szeretettel uralják a lezárt ajkakat, beszélőkké teszik a némákat, hallókká a süketeket. S. Orbók Adolf tanár érdekesen, minden oldalról megvilágítva a siket némák oktatásának módszerét, több kérdést intézett a két kis lánykához, kik a kérdésekre szótagolva, de szépen, érthetően, kellemes hangon fe- lelgettek. A lánykák külső megjelenésükben is igen rokonszenvesek. Csinos arcuak, szépen vannak ruházva, bár a legnagyobb egyszerűséggel, de ízléses gonddal. Majd képet mutatót nekik a tanár, amelynek alakjairól a leánykák magyarázatokat adtak. Azután társas játékuk egy nemét mutatták be a „hol a garas“-t. Meghatóan szép jelenet volt, mikor előkelő, komoly férfiak állanak körbe a két kis lányka üköröttj gyemekek
