Zemplén, 1905. január-június (35. évfolyam, 1-69. szám)
1905-03-07 / 26. szám
2. oldal. ZEMPLÉN. Március*7. nál rendszeresített és 1905. évi május hó 1-én elfoglalandó, 2000 kor. fizetés, 400 kor. lakbérrel jutalmazott két osztály-főorvosi, 1600 kor. fizetés és a kórházban természetbeni lakással javadalmazott két segédorvosi, továbbá 1905. évi április hó 1-én elfoglalandó 160 korona fizetés és a kórházban természetbeni lakással javadalmazott gondnoki; továbbá az 1400 korona fizetés és 400 korona lakbérrel javadalmazott ellenőri, valamint az 1200 korona fizetés és 200 korona lakbérrel javadalmazott irnoki állásra, ezenkívül 800 korona fizetés és a kórházban természetbeni lakással javadalmazott gépészi, továbbá a 700 korona fizetés és a kórházban természetbeni lakással javadalmazott kapusi; valamint az 520 korona fizetés és a kórházban természetbeni lakással javadalmazott két házi szolgai állásra pályázatot nyitott és felhívta a pályázni szándékozókat, hogy születési anyakönyvi kivonat, erkölcsi bizoqyitvány, katonakönyv és eddigi alkalmazásukat igazoló okmányokkal felszerelt pályázati kérvényeiket hozzá folyó évi március hó 25-ig adják be. A pályázatok kiírása örvendetes annál inkább, mivel azokból kitűnik, hogy az uj kórház megnyitása csak múló idők kérdése már. Á kiirt pályázatok kapcsán Zemplénvármegye díszes, uj kórházáról, közegészségügyi jelentőségéről legközelebbi számunk egyik cikkében emlékezünk meg. A „Katholikus kör“ dalárdájának hangversenye. — Saját tudósítónktól. — — márc. 7. A sátoraljaújhelyi katholikus kör f. hó 6-án tartotta meg hangversenynyel összekötött táncmulatságát a városi színházban. Mindazok, akik e kedves, magas színvonalon álló hangversenyen s az' utána következő fesztelen kedélyű, hangulatos táncmulatságon jelenvoltak, azt az impressziót szerezték maguknak, hogy ilyen farsangi mulatságunk még nem volt a szezonban. Mindenképen érdekes tanulságokat szerezhetett magának mindaz, ki résztvett ezen estén a városi színházban. Láthatta azt, hogy egy felekezeti kör mulatságát mint karolták fel felekezeti különbség nélkül, láthatta azt, — amit sajnos! oly ritkán láthatunk itt — hogy városunk legintelligensebb elemei mint forrtak tam, hogy nehezére esik a magyar beszéd. „Én régen már akartam idejönni, beszélni a kapitány urat csak egy magába, nála kard van, én nála semmi nincsen, nem kell félni.“ Megértve, hogy egyedül akar velem beszélni, kiküldtem embereimet megparancsolva nekik, hogy az ajtóban állva ügyeljenek, ha menekülni akarna, lelőhetik. Aztán kérdőleg tekintettem a szánalomgerjesztő alakra s fejemmel intettem, hogy beszéljen. ő félve tekintett körül, de látva mély álomba merült tisztársaimat, halk, mintegy suttogó hangon elbeszélte, hogy egyenesen Lengyelországból jött, hol eddig boldogan élt, mint egy gazdag grófi családnak, a Narboutoknak utolsó sarja. Szép menyasszonya azonban, kit ő leirhatatla- nul imádott cserbehagyta, mire nagy vagyonát a szegények közt szétosztva elhatározta, hogy átjön Magyarországba, pártunkra áll s velünk együtt küzd az ellenséggel szemben. Eleinte kétkedve néztem halvány, kék szemei közé, de a szenvedő arc, a szabadságért hevülő tekintet láttára, az őszinte, leplezetlen vallomás hallatára kezemet nyujtám neki s bajtársammá fogadtam. A hála és örömszülte könnyek hullottak alá sápadt arcán, vállamra borult és sirt keservesen ; zokogva vallotta be, hogy hűtlenül megcsalt szivére a halált kereste gyógyító balzsamul, most küzdeni akar e bátor, elszánt hadsereg féltett kincséért, szabadságáért . . . össze osztály- és rangkülönbség nélkül társadalmunk polgárrétegével, láthatta és tapasztalhatta azt, hogy ez az ifjú kör, mint hódit magának minduntalan nagyobb és nagyobb teret s mint válik elsőrangú tényezővé a kebelében alakult dalárda a szakszerű vezetés alatt, mint erősödik folytonosan vezetői örömére és erkölcsi jutalmául. S mindezen tapasztalatok felé láthatott egy magas nívójú, minden tekintetben sikerült hangversenyt s egy kedélytelt, temperamentumos mulatságot, melyről minden résztvevő a legszebb emlékekkel tért haza. * A hangversenyt 8 órakor nyitották meg. Nem emlékezünk meg ez alkalommal a szereleplőkről külön- külön, nehogy az kiszorítsa azon nagyon fontos tapasztalatok recenzióinak regisztrálását, melyet ez alkalommal feljegyezni szükségesnek tartunk, hiszen a szereplők úgyis eléggé megkapták erkölcsi jutalmazásukat a jelenvolt disztingvált közönségtől, mely fel-felcsendülő tapsviharral fejezte ki elismerését Borcsik Margit, Neuhauer Miksáné, Molnár Gyuláné, Osváth Margit és Vitéz Béláné urhölgyek- nek, a szereplő uraknak, a dalárdának és Szappanos Imrének — ki ennek az egész mulatságnak lelke, rendezője volt s aki igaz lelkesedéssel, fáradhatlan buzgósággal működött a siker érdekében, melynek oroszlánrésze az övé. * Aki ismeri a mi társadalmi viszonyainkat s azt a szoros kasztrendszert, mely társadalmunk rétegeit egymástól különválasztja szinte áthidalhatatlan űrrel: igaz örömmel vehette észre azt, hogy a „Katholikus kör“ mely ezeknek az ellentéteknek elsimításában már régen fontos missziót teljesít : legutóbbi táncmulatságával már- már elérte célját. Mindannak, aki a dolgok mélyére lát: észre kellett venni azon örvendetes jelenséget, hogy leginkább a „Katholikus-kör“ mulatságai azok, melyek a társaság külömböző rétegeit összehozzák s a „Katholikus-kör“-nek ily irányú térfoglalása, szinte észrevétlen akciója már most — rövid munka után — a legszebb eredményeket hozta létre, oly eredményeket, melylyel városunk egyetlen társasköre sem dicsekedhetik. A tegnap lezajlott mulatságon olyan kétségtelen jeleit vettük e téren való sikeres munkálkodásának, Hajnalban, mikor újra megharsantak a kürtök, mehettem állt hadnagyi ruhában. Néhány nap múlva heves csatánk volt, süvített fejünk felett a golyó, dörgött az ágyú, csillogtak a kardok, hullottak a harcosok. Én a csata hevében messze előrelovagoitam, kis csapatom hűen követett. Égyszer azonban ijedten veszem észre, hogy katonáimat öldökölve szorítja hátra az ellenség pusztító tüze, én pedig minden oldalról körül vagyok véve. Az osztrák kapitány kárörvendő arccal közeledett felém, hogy elfogasson; de én elhatározva a legvégsőkre a a nyereg kápából pisztolyt rántva elő, lőni akartam. E pillanatban óriási harci lárma hangzik fel hátam mögött: kis csapatom voltl Futást színlelve oldalról támadta meg a mit- sem gyanító osztrákokat. Elől az uj hadnagy, Narbout Zénó rohant buzdítva a sereget, balkezében Mária zászlót, jobbjában öldöklő kardját tartva, s nemsokára csúfos futásban menekült a gyáva hadsereg. Az osztrák kapitány mesziről ordított felém boszut lihegve, hogy este a sik mezőn vár reám, jelenjek meg párviadalra. Barátságtalan, hideg márciusi este volt, hideg szél fújt és hordta a havas esőt, a nap régen alászált, szürke köd nehezedett a sik rónaságra. Az éhség és fáradtságtól gyötört katonák fáradtan feküdtek a sátrakban; én látva a zsúfolt páholyokat és a termet, mely városunk legkülönbözőbb rétegeit olvasztotta egybe, hogy nem habozhatunk ez örvendetes tényre a közfigyelmet ráirányítani. Fontosnak tartjuk ezt annál inkább, mert nincs városunkban társaskör, vagy egylet, mely e cél érdekében ily rövid idő alatt ily kétségtelen eredményt tudott volna elérni. * Magát az ifjú dalárdát s szakavatott vezetőjét Szappanos Imrét külön dicséret illeti. A hangversenyt a dalárda éneke nyitotta meg és zárta be, s e két műsor szám Is elég volt arra, hogy a „Katholikus kör“ kebelében alakult dalárda működése elé a legszebb reményeket füzzük. * A tulajdonképeni táncmulatság este fél 11 órakor kezdődött meg és a hajnali órákig tartott kitartó ani- móval. Az első négyest, melyre mintegy száz pár állott fel, Adriányi Béla rendezte. Á zenét Jónás Jancsi bandája szolgáltatta ehhez a vidám, farsangvégi mulatsághoz, mely méltó arra, hogy első helyre Írjuk farsangi krónikánk lapjain . . . np. HÍREK. Farsang után. — márc. 7. Egy szaka sincs az évnek, a melyet olyan nehezen várnak fiatal hölgyeink, mint a zordon télnek azt a néhány hetét, amit a naptárcsirtálók farsangnak neveztek el valamikor. Mert hiszen ékes a május, nyíló virágával, zöld lombjaival, madárdalával ; szép a nyár, rringó kalászaival; kedves az ősz, érett gyümölcseivel; szép a zuzmarás december is, csillogó fehér havával, — oh de szebb, százszor szebb és dicsőbb mind ennél január—február gyermeke: a farsang, a kedves farsang! Bőséges tárháza, kútfeje, forrása annyi bálnak, vigalomnak s egyesitője sok egymásért dobogó, szerelemmel telt szívnek. De bármennyire várva-várt s ünnepelt legyen is Farsang ő kegyelme, bármennyire örömmel, boldogsággal kecsegtessen is, de viszont sok, nagyon sok csalódást szokott hozni s igen régen zeng már a hazában húshagyó kedd után, mikor a kedves farsang egy egész évre elszenderedik, hogy: Hnshagyó, húshagyó. Engem itthon hagyó I magamhoz vettem pisztolyomat, élesre fent kardomat s észrevétlenül kisiettem a táborból, hogy idejekorán a párviadal színhelyére érjek. Az osztrák tiszt néhány perccel később érkezett. Mindkettőnk arcáról és szemeiből szikrázott a düh, hisz oly régen vártunk már egy döntő összecsapásra. „Itt halsz meg lázadó kutya“, kiáltott fel a vérengző ember s mielőtt én még elkészülhettem volna, kardot rántva mély sebet ejtett homlokomon. Hirtelen elhomályosodott velem minden, csak arra emlékszem, hogy a lengyel — ki tudtomon kívül utánam sietett — egy fatörzs mögül előrontva vérszomjasán rohant a menekülő tiszt után; aztán két lövést hallottam és kínos, mély halálhör- gést. Többre nem emlékszem, mert eszméletlenül terültem el a földön ... Mire magamhoz tértem, sátramban feküdtem ágyamon s a lengyel egész éjjel könyes szemmel borogatta mély sebemet, tőle tudtam meg, hogy az osztrák tiszt többé nem él. Nehány nap múlva talpon voltam, felkeltem ágyamból s átölelve most már legjobb barátomat, életem megmentőjét, összecsókoltam izzó homlokát. E perctől fogva elválhatat- lan, jó barátok voltunk. 1849 augusztus 13-án letettük a fegyvert Világosan. Ott állt mellettem, együtt borultunk le kedves fegyverünkre, együtt sirtunk szomorú Igaz, hogy csak a falvak, puszták apró házaiban busong ez az ismeretes szomorú ének, de értik, érzik annak mély jelentőségét a nagy házak, paloták parfümös hölgyei is, mig az emberiség öregebb, tapasztaltabb része eme bölcs mondással nyugszik meg a világ kérlelhetetlen rendjében: „Farsang után böjt következik.“ De hát mire való mind ez az elmélkedés? A farsang azért csak olyan marad mindig, amilyen volt s megbízhatatlan termés?"' ét bizony senki kedvéért sem fogja megváltoztatni, bármennyire szóljuk, szapul- juk is. Jobb is hát, ha e helyett elmerengünk az imént elmúlt farsang nehány képén és egy pillanatra visszavarázsoljuk a húshagyóval eltűnt szép estéket. .... Ott látuuk egy bálterembe bevonuló családot. Elől vezeti a rendező a család szemefényét, nyomban utána a mama, ki harcra készen igazit kesztyűjén még egyet, mig a jámbor apa a sok mindenféle levetett belépők, boák stb. elhelyezéséről gondoskodik. Szegénynek nem csak azok árát kellett kiszorítani, hanem ráadásul még helyet is kell keresnie a sok cók-móknak! Megered aztán a tánc. Járja a négyes, a keringő, a csárdás, meg egyéb. S haj 1 egy-egy csillagot hány hő szivü lovag rajong körül, mig a másikat ott felejtik ülve, petrezselymet árulni. Nem csoda, ha a mama szive is keservvel, méreggel lesz tele. Az öreg papát kevésbbé bántja ez, nagyobb baj az neki, hogy a ruhák sincsenek még kifizetve, meg hogy nagyon meleg van. Mennyivel okosabb volna ennél, ha ő most a körben — kaláberezne vagy tarokkozna . . . De hát hiába! az apának is vannak ám kötelességei. Amott tovább egy pár kiérde- mült őstáncos alakját ismerjük fel. Táncbeli kötelmeiknek annak idején hősiesen tettek eleget s ennek felemelő tudatában — meg mivel már kissé a lábak is mintha meggyengültek volna — most már csak mint nézők, műbirálók és szakértők szerepelnek. De azért kicsipik magukat annak rendje és módja szerint, egy- egy hatalmas ehrysanthemuraot sem felejtenek el a gomblyukaikba tűzni s karba öltve nem csökkenő, igaz odaadással, őszinte, lankadatlan buzgalommal nézik a magok körül lejtő párokat! — Hej! de nem is régen könyeket hazánk elveszett szabadsága felett. O hazajött velem kis falumba, ő lakott e házikóba több hónapon keresztül. Ismét felöltötte hosszú köpenyét s csendben, bánatosan élte napjait, mint egy jámbor remete. Ln mindig vele voltam, együtt üldögéltünk a szomorú füzek alatt s órákig elbeszélgettünk a régi, elmúlt időkről . . . De fájdalom, valaki besúgta, hogy a jámbor remete nem más, mint a lánglelkü hős, Narbout Zénó. Egy este jelentik nekem, hogy a remetét pandúrok keresik. Aggodalommal telt szívvel rohantam ide, hogy őt menekülésre bírjam, de sehol se találtam. Osszejártam a kertet, lesiettem a vízpartjára s elhült bennem a vér . . . hosszú, fekete köpenye ott feküdt a parton, kalapja mellé egy levélke volt tűzve s rajta e nehány szó: „Isten veled önzetlen barát 1 nem akartam a hóhér kínzó kezei kerülni; itt temettess el engem, itt voltam boldog“. Másnap kifogták holttestét; itt nyugszik ő, az én kedves, jó barátom. Az öreg zokogva borult a néma sirhantra s mohón csókolta az egyszerű, korhadt fakeresztet. A három diák csendben, gondolatokba merülve halad a város felé; arcukba ragyognak a hegyek mögé alábanyatló nap vérvörös sugarai, s hátok megett búsan csendül meg a kisfalu harangja.
