Zemplén, 1904. július-december (34. évfolyam, 70-142. szám)
1904-08-23 / 91. szám
i Sátoralj a-Ujhely, Í8G4. augusztus 23. 91. (4313.> Earminckettedik évfolyan. Hegjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat este. Szerkesztőség és kiadóhivatal: őátoralja-Ujaely, főtér 9. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apró hirdetéseknél minden garmond szó 4 fill., vastagabb betűkkel 8 fill. Njilttérben minden garmond sor 30 fill. Zemplén POLITIKAI HÍRLAP. ifj. Meczncr Gyula dr. Molnár János dr. Perényi József főszerkesztő. felelős szerkesztő. íőmunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre !2 korona, t ívre 6 fco» negyedévre 3 k t. — Egyes szám ára fi fillér. — Hirdetési dij: Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár kedvezmény. Aszály. — Egy öreg omber elmélkedése. — — aug. 23. (P.) Nagy kelendősége van most az öreg embereknek. Ez a szokatlan időjárás, amelyhez hasonlót mink — fiatalabb generatio — bizony még nem tapasztaltunk, önkéntelenül is az öregek felé hajt bennünket. Őket kérdezzük : volt-e már máskor is ilyen rettentő szárazság ; az ő ajkaikról lessük a biztatást, hogy „volt bizony, ekkor, meg ekkor 90 napig sem esett egy szem eső sem, de végre is megszánt bennünket az Ur és újra esett és uj élet támadt annak a nyomában.“ Én is igy eredtem szóba egy okos öreg emberrel. A hirhedt Ínséges esztendőn kezdtük, a hatvan harmadikin, de az én öreg emberem csakhamar abbahagyta a his- torizálást és a helyett filosofálgatni kezdett. A múltról áttért a jelenre, az anyagi világról a szellemi életre, a letarolt, a kiégett mezőkről a közélet kopárságára és szomorú argumentumokat sorolt fel előttem, hogy bebizonyítsa az ő tételét: „általános az aszály; nem csak a nagy természetben apadtak ki a csörgedező patakok, perzse- lődtek le az enyhet adó berkek, hanem úgy van az az erkölcsi világrendben is. Az emberiség elveszítette régi ideáljait, eszményeit, melyek üditő harmatként hatottak a lélekre s melyeknek árnyékában meg-megpihent az élet eltikkadt A ZEMPLÉN TÁRCÁJA. Színtársulat a Szepességen. A »Zemplén« számára irta: Ániáué. Ti fényes öltözékü, finom, nagyúri delnők, ti illatosán kiberetvált, előkelő állású, disztingvált modorú, sikkes mozdulatu nagy urak, kik robogó, gummikerekü hintótokból kiszálltok a nagy, büszke, gyönyörű operaház kényelmes lépcsői előtt: ti nem tudjátok mi a vidéki színészet. Milyen színbe öltözik. Milyen nyomorúságos képet ölt. Milyen hatást gyakorol a szivre a készülődések puszta látása. Becses engedelmetekkel hadd meséljek róla. Hiszen kiválóan fényes, elragadóan szép, selyeracsipkés ruhátokban nemesen érző szív is dobog. S nemcsak a művészet, a nyomor is érdekel. Persze itt a vidéki színtársulattal szemben elnézően, kegyesen, jóindulattal kell viseltetnetek s nem szabad kényes izlésteknek, finnyás lel- keteknek csütörtököt mondani. Erősen tartva magatokat, csak a nemes gondolatnak élve, hogy: „E szegény vándorcsapatot támogassuk,hogy éhen, szomjan (mert most viz sincs) el ne dőljenek előadás előtt“, úgy valahogy végig nézhetitek tiz percig jóakaró vándora. A hit forrása kiapadt, hazaszeretet, lemondás, áldozat- készség egymásután kiszáradt a kebelből, sivárság, kopárság uralkodik ott is.“ Majd más képet kezdett festeni az én öreg emberem. Átvitte a szót a hazára, a nemzet sorsára is. Itt is komor színekkel dolgozott az ő ecsetje. „Akármerre nézek — mondotta — nincs már egyetlen egy nagy emberünk sem, akit igazán annak ösmerne el és igy vezérül követne a nemzet; akármerre nézek — folytatta tovább — nem látok egy igazi nemzeti eszmét, mely felkeltené a lelkesedés tüzét az egész nemzetben. Mintha a Madách falanszter korszakában élnénk, mikor nincs már más cél, nincs már más gondolat, csak a megélhetés. Még pedig a tengődő, a napról-napra való megélhetés gondja. Mutassatok nekem ti fiatalabbak csak egy embert ebben az országban, a ki a jövő számára dolgoznék; mondjatok egy nevet, a melyről azt hiszitek, hogy száz esztendő múlva is ös- merni fogják. Mindenki csak a mára gondol, csak a ma kedvéért él és munkál — ha munkál — ma Magyarországon.“ Nem akartam felvenni a vitát az én öregemmel és ő önmagával disputáit tovább. „Hát nem igaz? A politikus talán a jövőre gondol, a nemzet fejlődésén, a nemzeti élet alapjaimosolylyal e bús képet. Az első előadást. Mig ott a fővárosban nagy városi ügyességgel minden pillanatot felhasználva élveztek, szórakoztok, a színpadi jelenet bevégeztével a nyílt képet, a szépséges, színes világot, a publikumot nézitek s avval alig eltelve, már ismét a csodáshatásu, szemet kápráztató művészet foglalja le szemeteket, lelketeket, minden érzéketeket: addig itt sóhajokat nyomtok el e nyomorult, szegény vándor művészek igyekvése láttára. Mig ott szemetek fén3^esen felragyog tetszést nyilvánítva, ajkatokat kacaj hagyja el a művész ötletes el- mésségére s bájoló mosoly ékiti arcotokat elragadtatásban, lelketek vi- dul művésznőtök hangján, véretek pezsdül gyönyörű, fenomenális táncán: addig itt a szegény szepesolaszii, vászonnal bevont, gyalulatlan deszkákból készített ülőhelyü, papirfalakból összetákolt, színpadi díszletekkel fel- ékesitett bódéban a könyetek megeredne a panasz hallatára, mi e csapat német ajkáról hallik. Szomorúan szól a verklis bús dala. Kizokog danájából a színész élénk fájdalma, siró panasza. S las- san-lassan összecsődül ezrivel a sok szurtos, tót gyerek üres kézzel. — Huzza, huzza hívogató, kéregető nótáját a hideg, érzéketlen, közömbös közönségnek s könyörgő szavai mesznak fejlesztésén munkálkodik ? Ugyan ne beszéljetek! A politikusok önmagukért vagy legfeljebb pártjukért dolgoznak.“ És az irodalom? Produkál talán müveket aere perennius ? Vagy legalább törekszik erre ? Ugyan, ugyan! Az irodalmi becsvágy sem terjed tovább — száz előadásnál. Kaszsza darabot Írni s hozzá egy népszerű primadonnát kaparitani — ez az álma a nemzet fiatal hegedőseinek. A monumentális alkotások hőseit mind elveszhette a magyar. Nincs már Munkácsynk, meghalt Szilágyi, Fadrusz, Jókait is eltemettük ; hány név van még Magyarországon, melyet a külföldön is ösmernek?“ így kesergett, igy disputáit magával az én jó öregem, a kit nem volt kedvem sötét gondolataiból kizavarni. Majd egy gúnyos vonás jelent meg arcán és még csak annyit mondott: „bizony, bizony igen rossz időben ütött be a takarmányhiány ! “ Mi különöset értett alatta, azt már nem tudom; de a többi eszmetöredékek felett érdemes egy kicsit gondolkozni. — aug. 23. A sátoraljaújhelyi ipartest, be- tegsegélyzö pénztár ügyéről a „Felső- magyarországi Hírlap“ legutóbbi száma cikket közölt „Panasz az ipartestületi betegsegitő-pénztár titkára ellen“ pimmel. Átolvastuk a szárnyaló gondolat- menetű cikket és a tanulság, amit sze elhangzanak: „Icce do szinházu! Barz sumne!“ Engem megráz e borzalmas mü- vésztragikum. S indulok, a merre a két sovány lóval befogott zárt szekér áll, miből az előadáshoz szükséges rézpikkelyektől fényes, olcsó rojtoktól ékes, bársony ruhákba öltöztetett bábokat kiszedik. Lámpásokkal világítják a színpadot, melynek padozatán ott táncol, alakit két viaszbáb s elég ügyes mozdulatokkal igyekszik kifejezésre juttatni, mit a padlás tetejéből lekiabáló színész szavakba foglalt. Egy szórakoztató mesét, min a paraszt publikum hangosan, derűsen kacag. Szegény műveletlen emberek! Szegény szintársulat! Bábszínházát jelentenek a város- báni falragaszok. Szólnak a verklik, peregnek a dobok, táncolnak a babák, kiabálnak a művészek s kint a függönyajtó mögött égő fáklyával megvilágított kis, üres pénztárnál áll a szép szőke, német asszony. Az ácsorgó közönségnek „Mutli“-ot öntve leikébe: „Bitte bitte, sehr schön I Wunderbarl Es fängt schon an!“ Azután bús lemondással szól felém: „Sehr traurig gnä’ Frau, sehr!“ En mélán nézem lepergő könyeit szép arcán s bámulom fényes hajzatát, kopottas, úri ruháját, csinos tartását, fehér kezeit s reszkető, vonagló, kívánatos ajkait s gondolom : „Jó asz- szony, dolgoznál hasznosabbat; jóllevontunk belőle: igazán épületes. Azt a benyomást keltette fel bennünk a cikk, hogy t. laptársunk is következetes lett, mint az a bizonyos „következetes ökör“, csakhogy ő a következetlenségben lett következetes. Az ipartestületi betegsegitő pénztárról való vélekedése eszünkbe juttatja Janus szobrát, amelynek tudvalevőleg két arculata vagyon s eszünkbe juttatja a piaci árakat, melyek tudvalevőleg szintén nagyon változók. Emlékezetében élhet még olvasóinknak ugyanis a Fm. H. pár év előtti állásfoglalása az ipartestületi betegsegélyző pénztár ügyében. Akkortájt a Fra. H. cikket cikk után közölt, melyben rámutatott az ipar- testületi betegsegitő pénztár visszaéléseire sürgetve annak feloszlatását, mit a kér. miniszter engedve a sok conerét panasznak el is rendelt, illetve azt a kerületi betegsegélyző pénztárba olvasztotta. Később, mikor a saujhelyi ipartestület újólag kérte a betegs. pénztár felállítását: akkor a következetes Fm. H. már hosszabb cikkben az ipartest, betegs. pénztár felállítását pártolta, sőt amikor az azért beadott kérvényt a miniszter elutasitotta, azt irta hasábjain, hogy az engedély megtagadása egy láthatatlan kéz munkája volt s egyben elitélte a miniszter eljárását. Ezelőtt fél évvel azonban egy újabb kérvé- nyezés folytán megengedtetett az ipart, betegs. pénztár felállítása. Mit tesz erre az „ökrök következetességét“ elsajátított Em. H. ? Legutóbbi számának fentjelzett cikkében kikéi ez engedélyezés ellen, s azt, mint a kerületi betegsegitő pénztár rovására felállított intézményt per- horeszkálja. Tehát a Fin. H.-nak az ipartest, betegs. pénztárral szemben eddigelé következő állásfoglalásai voltak már: 1. kérte annak feloszlatását és beszüntetését ; 2. helyeselte és kivánta laknál. Nem volnál oly szilfid alakú, oly bársonybőrü“. Ha még itt valami nagy „ur“ megkívánna, csak megélnél egy darabig valahogy, de a tótok szegények — s te szereted azt a kiabáló német művész uradat. Kezemnél fogom, bevezetem két gyermekem az első helyre, kik izgatottan várják az előadást, mi késik publikum hijján. S én künn várom kísérőmmel sétálva gyermekeim. Közben megelégelve a várakozást, benézek értök, hát alig tudok a bejárathoz férni. Egy tót atyafi épp alkuszik az igazgatóval, (ki egymaga személyesíti a női személyzetet) hogy 8 gyermekét 5 krjával beengedje. Azokat betuszkolva, bejutunk s kérem mit látnak ijedtségtől megmeredő szemeim ! Nyolc éves, erősen kifejlett ssép lánykámat — ki hat éves kis, óriási fiamat kezénél fogja : egy tót paraszt fiú, érzéki módon öleli, csókolja. Gyermekem elfojtott sikolyát a zene hangjai eltompitják s én sohasem ludtam volna kis lányomat — kis fiúgyermektől félteni, ha e színházi alkalom meg nem tanít reá. Félrelöktem e kis tót szörnyeteget, ki éhségtől elsoványodott, ijedt ábrá- zattal várta Ítéletét. Kis leányom elfe- ledé a meglepő jelenetet, a színpadi jelenettel lévén eltelve s én barátommal tovább nézve a publikumot, arra a meggyőződésre, lélektani megfigyelésre SHF* I^SHUik m»l Siáw» 4 oldal.
