Zemplén, 1904. július-december (34. évfolyam, 70-142. szám)

1904-07-07 / 72. szám

Sátoralj a *Uj hely, 1SQ4. jnlius 7.

Megjelen minden második napon

kedd, csütörtök és szombat este.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: őátoralja-Ujnely, főtér 9. szám.

Kéziratokat nem adunk vissza.

Apró hirdetéseknél minden garmond szó i till., vastagabb betűkkel 8 fill.

Nyilttérhon minden garmond sor 30 fill.

72 (4294.)

Earminckettedik évfolyam.- J■d'PfV-i'.

POLITIKAI HÍRLAP.

ifj. Meczner Gyula dr. Szirmay István Andor Károly

főszerkesztő. felelős szerkesztő. íőmunkatárs.

Előfizetési ára:

Egész évre 12 korona, félévre 6 kői negyedévre 3 kjr.

— Egyes szám ára 8 fillér. —

Hirdetési dij:

Hivatalos hirdetéseknél minden sző után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár kedvezmény.

fi bevándorlás.

— julius 7.

(—i.) Kétélű fegyver nálunk a népmozgalom. A kivándorlás elviszi hazánkfiait messze idegenbe, megfosztván az országot dolgos, jóravaló néptől. Úgy látszik, örökké aktuális kérdés akar maradni ez a szomorú jelenség, amelyről már annyit Írtak, hogy szinte belekábul az ember feje, ha mindazokra a bajokra gondol, amiket szül.

Ám, ha annyit panaszkodnunk kell a kivándorlások miatt, szinte még nagyobb bajnak tartjuk a bevándorlást. Mert a bevándorlók nem kárpótolnak azokért, a kik túllépnek az ország határán. Csak össze kell hasonlítani a bevándorló emberanyagot a kivándorlókéval. Amazok többnyire dolgozni szerető földmivelők, mesteremberek, ezek munkakerülő, hitvány himpellérek, kik a népet szipolyozzák, legjobb esetben pedig, ha parancsoló szükségből mégis munkára szánják el magukat, csak a magyar munkás bérét szorítják le, vagy egészen kiszorítják őt a kenyérkeresésből.

„Extra Hungáriám non est vita,“ mondották hajdanában, még pedig jogosan. A tisztességes munkának itt megvolt a maga méltó jutalma és úgy élni, mint Magyar- országon ritka helyen lehetett. Nem volt nehéz ide betelepíteni a derék németeket, oláhokat, szerbeket és a többi nemzetiségeket. Jó, fekete humusra találtak itt, mely szorgalmas munkájuk révén bőséges termést adott nekik. Az uj haza szívesen fogadta őket s nem volt nekik se okuk panaszra, minthogy könnyebben tudtak itt megélni, mint régi hazájukban.

A bevándorlásnak ez a neme tehát épp úgy megfelel az országnak, mint a bevándorlóknak. A kettő közötti viszony üdvösnek nevezhető. Ám, nem úgy a mostani bevándorlóknál.

A leghaszontalanabb anyagot Galicziából kapjuk s a galicziaiak teszik az összes bevándorlók túlnyomó részét. Piszkos, tunya népség ez, még hazájában sem dolgozik, ott is élősdi módon tengeti életét. Beéri a legkevesebbel, csak dolgoznia ne kelljen. Hazánknak csak nyűg a galicziai bevándorló s emellett még nagyon deraoráli- zálja az erkölcsöket is.

Nem kérünk abból a cseréből, mely a jó helyett rosszat ád. Inkább kénytelen-kelletlen belenyugszunk abba, hogy tevékeny emberanyagunk egy részét elveszítsük, semmint hogy megengedhetnék, hogy ez a léha, parazita sereg továbbra is eláraszsza az országot, s amely nem alkalmas pótolni a kivándorlás révén szén vedett veszteséget.

Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület lefolyt ülésszakában több ízben foglalkozott a bevándorlás bajaival és körvo- nalozta azokat a körülményeket, melyeket a gazdaközönség a bevándorlási mozgalommal szemben támaszthat. Ezek alapján most az egyesület hosszabb feliratban fordult a belügyminiszterhez kérve egyrészt a bevándorlási törvény életbeléptetését, másrészt, a törvény hézagainak novelláris utón való kiegészítését.

Az Országos Magyar Gazdasági Egyesületnek ezt a ténykedését kell, hogy a legnagyobb elismeréssel fogadjuk ; mert nem szabad, hogy az általáuos gazdasági pangás idejéu oly idegen elemeket tűrjünk magunk körül, melyek anélkül, hogy a legcsekélyebb anyagi vagy erkölcsi előnynyel kecsegtethetnének, csak terhűnkre vannak.

Más országokban már régen rendezték ezt a kérdést. Amerika megszorítja a bevándorlást és feltételekhez köti. Angliában is hoztak törvényt, mely az ott való letelepedést mód fölött megnehezíti az idegeneknek. Sem Angliáról, sem Amerikáról nem lehet állítani, hogy a szabadság ellenségei volnának. Csak a szabadság fattyúhajtásait nyesik le, mert akarják, hogy szabadságuk fája virágozzék, gyümölcsöt teremjen. Saját népének jóléte, boldogsága, előfeltétele a szabadságnak, amint viszont csak a helyesen értelmezett és alkalmazott szabadság vezetheti a lakosságot jó módhoz, megelégedettséghez.

Épp azért erélyesen kell intézkednünk, hogy a nép testén élősködő idegeneket távol tartsuk hazánktól.

Nem kételkedünk, hogy a hazánkba szándékozó munkakerülők előtt rövid idő múlva zárva lesznek a határok sorompói.

A Tokaj Hegy alja érdekeiért.

— „A tokaji borvidék kivételes rendszabályainak tervezetére“ vonatkozó jelentés ismertetése. —

II.

A tokaji borok valódiságának „védjegy“ utjáni oltalmazása kérdésében a kereskedelmi érdekek képviselői egyértelműben felszólaltak a tervezet hibája ellen, mely szerint a védjegy a hordóra alkalmazandó, tehát nem a bort, de annak tartályát látja el hitelességi bizonylattal. És ecsetelik azokat a visszaéléseket, melyek ilyen védjegyes hordókkal a külföldön ravasz spekulánsok által űzetnének, kik ott a kiürült hordókat összevásárolva, azokban éveken át olcsó, idegen bort árulnának tokaji firma alatt és csalárd módon versenyezhetnének a zárt terület kereskedőivel a nélkül, hogy a védjegyhamisitás tényét rájuk bizonyítani lehetne.

Felfogásunk szerint a „védjegy“ az áru gyártójának, előállítójának védelmi eszköze az utánzók és hamisítók ellen. Tehát csak addig van jogosultsága, mig az a külső burok megsértése nélkül a fogyasztó kezeihez jut. A belső tartalom elaprózott hányadára tehát a védjegy oltalmat már nem nyújthat. Ezért igen helyes a tervezetnek az az intézkedése, hogy védjegyet csak gönczi hordóra engedélyez, de apróbb edényekre, üvegekre, palackokra nem. Aki tehát a to- kajvidéki zárt területről védjegyes hordókban bort rendel, annak valódiságáról meggyőződést szerezhet akkor is, ha a védjegyet a hordó akonáján találja s miután azt a kinyitáskor el kell távolítania, az a védjegy igy megsemmisül és visszaélni vele nem lehet. Ez adja meg a zárt területnek azt a kiváltságát, hogy védjegygyei ellátott tokaji bort beszerezni csak innen lehet. „Védjegy“ elnevezéssel tehát csak azt a fémlapot vagy más elzáró eszközt kellene illetnünk, mely a meghatározott képes ábrázolattal ellátva arra szolgálna, hogy annak megsemmisítése nélkül a hordó tartalmához hozzáférni ne lehessen.

A tervezetnek a védjegy iránti jogosultságra vonatkozó szabályait azért teljesen végre lehetne hajtani. A termelő ugyanis borának bejelentése alapján jogosultságot nyerne arra, hogy borainak tokaj-hegyaljai származására nézve a községi hivatal megfelelő meny- nyiségben a védjegytől különböző képes ábrázolattal biró igazolványt, fémlapot, mondjuk: származási jegyet verjen fel hordóira s viszont a kereskedő, aki a bort megveszi, ezen származási jegyeknek a hivatal által történendő leszedésével egyidejűleg hordóira akkor veretheti fel a védjegyet, amikor a bort a zárt területről expediálja.

Ezt a módosítást a bizottság indokolásával együtt magáévá tette és mint uj eszmét alapos megfontolás végett a szakosztály elé terjeszteni elhatározta. De azon véleményes javaslata kapcsában, hogy úgy a származási, mint az elzáró védjegy kötelezővé tétessék, továbbá, hogy a „termelési, vagy származási jegyet“ azon ellenőrző bizottságnak közege verje fel, melynek illetőségi körében a bor termett, ellenben az elzáró „védjegyet“ az, hol a bor a zárt területről való kiszállítása alkalmával van.

Ezek után a bizottság a nagy értekezleten elhangzott egyes nézeteket is fontolóra vette és megvitatta, amint következik :

A kivételes rendszabályok tervezetének 2. §-át újabb megfontolásra ajánlja, mert a kereskedők képviselői még mindig ragaszkodnak azon felfogáshoz, hogy a tokaji borminőség finnévé érdekében a Tokaj-Hegyalja az ő régi határai közé tereitessék vissza. Vagyis vegye az kezdetét az abauj-szán- tói Sátorhegynél és tartson a sátoraljaújhelyi Sátorhegyig.

Az ellentétes felfogásban lévő tagok azonban a tervezet mellett érveltek s igy méltányosnak tartotta a bizottság a szakosztály döntésére bízni ezt a kérdést. A 3. §-t átalakítandónak javasolja olyképen, hogy a „város, kis- és nagyközség“ külön említése nélkül az monT<aiMuik mai «zárna 4 óidul,

datnék ki, miszerint: az ellenőrzést „a felsorolt községek képviselőtestületeik“ utján gyakorolják.

A borellenőrzés ilyetén szervezése ellen Borsai Miklós különvéleményét jelentette be s hozzácsatlakozott Zim- menna.m Lipót és fia borkeresbedő cég is. Ők megengedhetlennek tartják, hogy szakképzetlen egyének a borüzleti életbe betekintést és befolyást gyakorolhassanak és a kereskedelmet avatatlan kezekkel s Ítélőképességgel megbénítsák. Erre, szerintük csak államilag kirendelt, szakképzett egyének volnának alkalmasak.

A bizottság többi tagjai azonban ragaszkodnak a tervezet szövegéhez, melynek indokolásában ki van fejtve, miszerint az ellenőrzés leghatályosabb módját a tervezetet készitő albizottság is a pénzügyőrség alkalmazásában látná, de miután ily alapon az ellenőrzés szervezése törvényhozási intézkedéseket követelne, melynek bevárása sérelmeink enyhítését újabban elodázná, ez okból célszerűbbnek tartja ezúttal a gyakorlati kísérletezést önkormányzati közegeink alkalmazása utján végrehajtani, mely rögtönösen életbeléptethető s mely a tervezetnek csupán a gyakorlati életben felderíthető hiányait is felszínre hozva, egy tökéletesebb ellenőrző szervezet alapjait fogja megteremteni.

A 6. §. szerint a „gönczi hordó“ űrtartalma oly végből, hogy arra védjegyet lehessen ütni, 130—145 literben van megszabva. A kereskedelmi érdekek képviselői a maximális határt 149 literig kívánják kiterjeszteni és csak a 150 ik liter képezze már az akadályt. A donga árának emelkedésével ugyanis úgy a termelő, mint a kereskedőnek érdeke a bor mellék rezsijét lehetőleg apasztani s a kereskedelemnek nagy érdeke, hogy p. o. egy vasúti kocsiban igy több bort szállíthasson el.

A bizottság ezen felfogás ellen alapos ellenvetést nem tehetvén, azt a tisztelt szakosztálynak elfogadásra ajánlja.

A 13. §. b) pontját a nagy értekezlet egyértelmű határozata alapján ez a bizottság is kihagyandónak tartja, mert a tervezet általános álláspontját volna hivatva meghiúsítani az, hogy egyes tokajvidéki bortermelők más vidékről származó, tulajdon boraikat behozhatnák és kivihetnék. Az egyenlő elbánás elvét kell alkalmazni mindenkire és minden irányban, hogy célunkat megvalósíthassuk.

A 17. §. az ellenőrzés gyakorlásának módjairól szól. A bizottságnak kereskedő tagjai előbb is kifejezésre juttatott álláspontjuknál fogva ezt a §-t csak az első két kikezdésében tartják elfogadhatónak, ha t. i. ellennézetük dacára a községi ellenőrzés érvényre jutna. Vagyis: ha alapos gyanút észlelnek, legyen meg a joguk azt a hatóságot figyelmeztetni, amely a vizsgálat eszközközlésére hivatalos jogkörrel már ma is fel van ruházva.

Azonban helyi viszonyaink egyes ellenfeleknek s az előjárók a borbizottsági tagok szeszélyének és méltatlan meghurcoltatásoknak kitenni végzetesnek tartauók.

A bizottság minden tagja osztja azokat az aggodalmakat, de úgy van meggyőződve, hogy az ellenőrzésnek bármely kigondolható módjánál sem kerülhetők el az egyén szabad mozgását nehezítő s igy bizonyos mértékig gyűlöletes korlátolások s a terve-