Zemplén, 1904. január-június (34. évfolyam, 1-69. szám)

1904-02-18 / 19. szám

2. oldal ZEMPLÉN. Február 18. már. A harmatos hajnal emléke édes a nap delén is. És megtáncoltatjuk a mamákat, akikkel hajh 1 ezelőtt húsz esztendővel keringőztünk a Mányi muzsikája mellett, jártuk a csárdást — az az, hogy tapostuk — szilaj ab­ban mint ahogy most szokták, szá­guldoztunk a galopp szédítő ütemére és nem engedtünk haza senkit, amíg a nap be nem sütött a bálterembe. * Mintha csendesebb volna a mai fiatalság, mint a mi korunkbeli volt. És ezt nem zokonvétel miatt Írjuk. Elvégre Terpsichore is kisasszony és hódol a divatnak. Valamikor Strausz keringőit erősebben ringató ritmusban lejtettók. A finoman elaprózott „drei­schritt“ helyét alig tölti be a sétáló Boston. A polkát is jobban meg- hopszásztuk valamikor. Most olyan pipiske tipegés foglalta el a helyét. Graciózusabb talán, de bizonyosan ké­nyelmesebb. Hanem a csárdást most is a cigány előtt járná mindenki ha le­hetne. Had lássa a „roma“ miként válik mozgássá az ő „munkája“. Egyik-másik párocska beszédes tán­cát élvezettel szemléltük; már t. i. nem ők beszéltek, hanem a táncuk. Az a távolodó közeledés, ami körül­belül anyit szimbolizál, hogy nem ap- rehendálnak egymásra: a rithimus lej­tés akkurátosságával kapcsolatban mozgó fotográfiában való megörökí­tésre érdemes. * A bál népességének ártott az, hogy ugyanakkor Nagymihályban is táncoltak. Aztán meg a gazdatiszt urak közül is elmaradtak sokan. A kiknek még nincs vagy már nincs eladójuk: jobbára csak a rendezők névsorában szerepeltek. És e helyütt egy kis: megrovási kaland kívánkozik a toliunk alá. A testületi szellem igen fontos tényező ám egy tisztes társa­dalmi osztály nyomatékosságában, azért helyén volna, ha egymást tá­mogatnák ; hahogy bálrendezéséről van is szó.' Egyebekben a kedélyesség és a fesztelenség mi kívánni valót sem ha­gyott. A diszelnök pedig komolyan vette a tisztjét, mint mindent, amihez hozzá fog. Többet táncolt mint a ren­dezőség nagyobbik fele, azokról nem is szólva, akik kerek termetüknek mi­atta a táncot már csak nézik mint az igazhitű müzülmán. * kedés. Mindenki azt figyeli meg, hogy nemzetének lapja kinek kezében van. S ilyenkor a svéd gavallér a stok- holmi kisasszony mellé telepedik, az orosz férfi meg szépséges honfitárs­nőjével ismerkedik meg. Egy kedélyes uzsonna alkalmá­val megfigyeltem a szomszéd asztal­kák uzsonnázó publikumát. Egy elő­kelő eleganciával öltözött, francia nő, vagyont érő gyűrűs kezével (már t. i. a gyűrű ért vagyont. A keze? Azt nem tudom!) egyszerűen hátrasimi- tott haját igazgatta s a „le rire“-t lapozgatta. Nehány perc múlva már négyen ültek asztalánál s megindult az a halk, kedves causerie, melyben a franciák szeretetreméltó varázsa nyi­latkozik meg. Oly egyszerű volt en­nek a nőnek az öltözéke s oly prak­tikus. Bokáig érő ruha, egyszerű ka­lap. S ajkai körül állandó, kedves mosoly. Ilyenek a franciák. Nem szé­pek, de sikkesek, csevegők, élénkek. Egy másik asztalnál egy halvány leány körül két fiatal ur forgolódott. Riválisok lehettek, a leány meg a dúsgazdag nők kényeskedő hidegsé­gével könnyedén diskurált udvariéi­val. Magyarok voltak. Egy dzsentri leány s a két gavallér, természetesen hozományvadász, akik a tengerpar­ton üdülő aranyhalacskára kivetették a számítás és önzés hálóját. Egy harmadik márványasztalnál a „Graphia“-ba merült egy hatalmas Herkules, vállára omló ősz hajfürtök­kel. Olyan elbizakodott, nehéz küz­delmeket átélt „seif made man“ be­nyomását tette. A „Quarnero“ termei valóságos A szünóra alatt úri cigány játé­kát élveztük. A morék ugyancsak lökdösték egymást oldalba szakértő méltatásuk és elösmerésük nyomaté­kéül. És nem hiába. Az egyik füs­tös olyan félét is mondott, hogy: „a méltóságos ur kár, hogy nem cigány“, aminél nagyobb kitüntetés tőle nem telhetik, jjs tegyük hozzá, hogy a muzsikus becslése a maga közvetlen­ségében ez általános elösmerést fe­jezte ki. Az édes hallgató, a lüktető pattogós egyformán pompásak voltak. Mikor pedig a Bodrogköz pacsirtáit kisérte abban az anti ex-lexes refrónü nótában, hogy : „besorozott katonának a főszolgabíró“ ütemre perdült min­den boka. Pityu bátyánk hinni kezdte, hogy nemsokára kurjongatnak majd a legények a csípős márciusi ájerben, mint ahogy mindig szokták, tavalyt kivéve, mikor „soralá“ mennek. Ha­nem a szép kis énekesnők kedvéért kivételt tenne, ha úgy adódnék a baj, hogy csakugyan „katona sorba“ kerülne valakijük. Egyebekben pedig gördülő szóval éltette a bálozókat. A vacsoránál mindenki azt hitte, hogy a szomszédja találta el a speis- zetlit. Nem árt néha éhen maradni, legalább jobban megbecsülik a „szép asszony főztjét“, egynémelyik úgyis igen el van már kapatva. Aztán meg, amikor szem és fül gyönyörködik: az ember hajlandó koncessziókra s a meg- rághalatlan is elcsúszik. Szerencse, hogy sódar akad mindenfelé, azt nem lehet elrontani. Hát még az a fiak- keresnek való folyadék! No, de talán máskor jobb volt, és amit remélni szeretünk, jobb lesz. Különben az igazi jókedvet nem rontja el semmi. Jancsi „jó munkát“ csinált. Mondta is a füstösöknek, hogy itt van „Pista báró“ szólják az a sersám. Szólt is kivilágos kivirradtig, úgy mint régen. Jelen voltak asszonyok: Aczél Izidorné, Báthy Gedeonná, Bodnár Ferencné, Bányay Albertné, Diószeghy Pálné, Eiselt Vincéné, Cziganyi Gé- záné, dr. Frieder Zsigmondné. Lacsny Lajosné, Loy Jánosné, Füzesséry Boldizsárné, Pauliczky Ferencné, Tárczy Lászlóné, Szkicsák Istvánná, Ulrich Vilmosné, dr. Weinberger Jó- zsefné. — Leányok: Aczél Adél, Benedikti Minka, Bányay Irén, Bá­nyay Margit, Czirbesz Lenke, Eiselt Margit, Eiselt Ilona, Füzesséry Ella, kaleidoszkóp képet nyújtanak a fi­gyelmes nézőnek. Sok az exotikus arc s mindeniken más a kifejezés, a mosoly, a nézés. Egy passionatus frenologusnak bőven akadna itt dolga, annyi itt a furcsa és szokatlan koponya-forma. S La- vater hivei is nagyszerű tanulmányo­kat tehetnének, annyi itt az érdekes ragé és tipikus arc. II. Afürdőzők réme, a „sciroceo“ fuj. „A bősz haragra lobbant Neptun, vas­szigonyaival felveri a tenger nyugodt hullámait.“ A tengerre nyíló erkély karfá­jára támaszkodva, kinézek a messze­ségbe. Azt hiszem, abban a percben, midőn először láttam meg a haragvó tengert, a ködbe vesző partokat, oly mély benyomást tett reám, hogy ta­lán költő is tudtam volna lenni, ki ötös jambusokba szedi szive-lelke elragadtatását. Bűbájosán szép a tenger nyugal­mában, ha a nap arany fénye reáesik s a sugarak megtörnek a smaragd­zöld viz felületén. Az egyik oldalon az Isztria félsziget zöldbe boruló képe, szemben a barna foltnak feltűnő Veglia szigete, távolabb a Karszt hó- boritotta csúcsai s emellett a sok ringó halászbárka, hatalmas kereske­delmi hajók, kacér kis yaktok, sze­mélyszállító gőzhajók. A fehér sirá­lyok élesen vijjognak, oly közel röp­ködnek a vizen, hogy horzsolják a tenger felületét. A hajók állandó kísérői ezek a szelíd madarak, melyek még a legnagyobb viharban sem tud­nak hűtlenek lenni a tengerhez, ilyen­Psépy Sári, Loy Mariska, br. Karg Lujza, Martinovics Laura, Szkicsák Dóra, Pál Emma. — Hamvazó szerda. A tegnapi nappal a farsang véget ért. Február 17-én volt hamvazó szerda, melyet a kathoiikus egyház a szokásos szer­tartással ünnepelt meg a róm. kath. plebánia-templomban. Tegnap, aham- vazás napján kezdődött meg a nagy böjti időszak, mely negyven napig tart. — Farsang vége. Yége az idei farsangnak. Hamvazkodunk s meg­kezdjük a böjtöt, anélkül azonban, hogy valósággal bőjtölnénk. Valami­kor, régen ez is másképen volt. Ami­ként a derűre ború, azonképen a szi­laj vidámsággal áttombolt farsang után az őszinte megbánás, átérzett memento móri és mea culpa követke­zett. Ma a farsang se olyan, mint a milyen régen volt. Sokkal csendesebb, sokkal fakóbb; hja! idővel minden megkopik, színét veszti. Nehány év­tizeddel ezelőtt még sokkal nagyobb komédiával temették a farsangot, mint mostanság. Alig szállott le a városra az est homálya, már megje­lentek az utcákon az álarcosok s cso­portokba verődve egész éjjel kóborol­tak, rikogattak az utcákon végig. Hamvazó szerdán világos reggel is lehetett álarcosokkal találkozni, akik támolyogva ballagtak hazafelé. Ma már alább hagyott a szilajság. Az emberek, mintha túlságosan megkomo- lyodtak volna. Elfogyott a tivornyára való pénzük, vele együtt a mulatozó kedvük. Az élet növekvő gondjai, a mindennapi kenyérért való nehéz küz­delem, kiölik az emberből a szilaj kedvet. Farsangolunk, mulatunk most is, de már sokkal szerényebben, csen­desebben, mint a régi jó időkben. A farsang temetésén is már csak a ha­gyomány él. Elmúlt hamvazó szerda, mely napal beköszönt a böjt: a szá- nom-bánom ideje. Boldog az, aki vi­gasztalást talál a „szánom-bánom“- ban, mert hívőké a menynek országa; legboldogabb pedig az, aki úgy far­sangolt, hogy nincs neki mit szánni, nincs neki mit megbánni. — Eljegyzés. Bloch Béla mis- kolczi ékszerész eljegyezte Wesseli Arankát, Wesseli Mór helybeli ruha- kereskedő leányát. — ii n i < .vi~« ■ t rr»üp kor viszi őket is magával a tajték ózó, emeleti magasságra emelkedő hullám. Ha a scirocco fuj, akkor apró szemű eső is permetezik s ilyenkor szökik az üdülést kereső abbáziai a zöld myrtus-erdők lombjai közé. Nincs az a vízesés, mely felérne azzal a fenséges szép látványnyal, melyet a haragvó tenger nyújt. A part kőszikláit verdesi a hullám s oly mély és erős zajt hallatt, mint a távolban dübörgő harci ágyú. S ez a zaj, ha monoton is, s szinte félelmes, csodálatosan hat a lólekre. Megijeszt, megbűvöl s közelebb hoz Istenhez. Akinek a lelke beteg, aki szivé­ben tövist hordoz s titkolt szenvedé­sével idemenekül a tengerpartra, meg­nyugvást, enyhületet talál itt, a fen­ségesen szép természet ölében. A természetben oly sok misztérium van. A gondolkozó elme megalázkodva mérlegeli nagynak tartott kicsinyes bajait a természet nagyszabású játé­kaival szemben. Minő bűvös hatalom van abban a sima felületű vizben, azokban az opál színekben játszó habokban vagy a tajtékzó, hófehér hullámokban, melyek vad erővel mossák a barna sziklákat. Ha az, aki tudja szeretni s megérteni a természetet, mélyen belenéz a tenger vizébe, valami ért­hetetlen vágyódást érez, hogy azok a szintjátszó hullámok körülcsókol­hassák testét s elringassák édes, ön­feledt álmokba. Olyanféle magnetiz- mus van a tenger vizben, aki először látja, mint a Loreley arany hajában, altató dalában,melylyel magához csalo­gatja a szegény hajóst. Vagy mint — Egy igaz magyai’ érzésű four. Waldbott-Bassenheim báró, tolcsvai nagybirtokos, ki orvosi rendeletre január 10-ike óta családjával együtt Meránban üdül — mint arról érte­sülünk — az ott időző arisztokráeia tiszteletére bált rendezett, mely fény­pontját képezte a szezonnak. A nagy­számú előkelő vendégek között ott voltak Sayn- Wittgenstein herceg és neje Szent-Pétervárról, Ausztriából ott voltak: Hohenlohe herceg és neje, továbbá Chotek-Hohenlohe gr. és neje, Dalberg-Spiegel báró és neje, kinek vagyont érő ékszerei mindent felülmúltak, Ségur gr. ne­jével és bájos leányával, Sternbach- Blankenstein báró nejével és leányá­val, Traum-Apensperg gr. és neje, Wolkenstein-Rosenberg gr. és neje, Wrazda-Stubenberg báró és neje. Magyarországból jelen voltak: Roda- kowski lovassági tábornok, Miklós és Bernrieder urak, Fernes és Tar- kády Sándor főhadnagyok, Keresztes hadnagy, Jankovich-Bombeles gróf­nő, Lónyayné úrnő unokahugaival, Crony-Semsey gr. és neje, Eszter- házy gr. nejével és leányaival, Zi­chy és Károlyi J. grófok stb. Na­gyon feltűnt, hogy Waldbott bárónő, valamint leányai Irma, Ilka és Heda honfitársaikkal magyarul társalogtak és a magyarok iránt a külföldieknek nagy szimpátiája nyilatkozott meg. — A „Zemplénvármegyei Ka- zinczy-kör“ kamara zeneestélye. A „Zemplénvármegyei Kazinczy-kör“ f. évi febr. hó 20-án (szombaton) este 6 órakor Plotényi Nándorné úrnő, Plotényi Nándor hegedűművész és Lorenz Győző karmester urak szives közreműködésével a vármegyeház nagy termében kamarazeneestélyt tart a következő műsorral: 1. Volkmann R. 34. mű „Vonós-négyes.“ Allegro mode­rato — Andante con motó — Scherzo — Allegretto sostenutó. Előadják: Plotényi Nándor, Dános Miklós, Gruska Lajos és Pöschl Gyula urak. 2. a) Saint-Saenth. Rondó caprizioso. b) Plotényi N. Chants et Danses Hon- groises. Előadja: Plotényi Nándor úr, zongorán kiséri Plotényi Nándorné úrnő. 3. Schubert F. 163. mű „Vonós ötös,, Allegro rae non troppo— Ada­a Sellő, aki a kiváncsi földi embert lecsalogatja kristály palotájába. Nem lehet ellentállni e vágynak: nézzük, nézzük a vizet s egyszerre könybe lábad a szemünk. Miért? Mert min­den ami nagy, szép és érthetetlen: megindít s imádkozni tanit. De visz- szafordulunk a tenger varázsától s a zöldelő babérerdőkre, viruló rózsákra nézünk s a tavasz, az ébredés remé- ménye megszabadítja lelkünket attól a benyomástól, melyet a természet misztikus panorámája keltett a lel­kűnkben. S mig odahaza tél van, alszik a természet, addig mi itt lent, a déli nap melegében sütkérezünk, mely rendesen követi a sciroccó dühöngé­sét. Illat, napfény van itt s a lelki-, vagy testi szenvedéstől gyógyulni akaró halandó, teli tüdővel szívja az örökös tavasznak éltető balzsamát s felfrissül a tenger sós levegőjétől. Egy kis sárga mellű, szürke szár­nyú madárka vidám csicsergéssel szökött egyik fáról a másikra s lete­lepedett az erkély párkányán. Nem riasztom el; gyönyörködve nézem, hiszen e kis dalos a tavasz, az uj élet szimbóluma. Alkonyodik. Szem­ben, Fiúméban kigyulnak a villany­lámpák, a világitó torony is jelzi a hajóknak a biztos révet, kigyulnak a csillagok is, s az egész természet azt a buja, édes illatot leheli, melytől el­kábul az, aki hideg honából került ide e nyugodalmas, bűbájos, édes kis pihenő helyre. S e kábulás az igazi gyógyulás.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom