Zemplén, 1904. január-június (34. évfolyam, 1-69. szám)
1904-03-17 / 31. szám
Sátoralj a-üj holy, 1904. Március í7. 31 (2453 } Barminckettedík óvíclyart. Megjelen minden második napon kedd, csütörtök is szombat tste. Szerkesztőség és kiadóhivatal: őátoralja-Ujhely, főtér 9. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apró hirdetéseknél minden garmond szó 1 fill., vastagabb betűkkel 8 fill. Kjilttérben minden garmond sor 30 fill. Zemplén ifi. Meczner Gyula főszerkesztő. POLITIKAI HÍRLAP. dr. Szirmay István felelős szerkesztő. dr. Hám Sándor főmunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 12 korona, fó'évre 6 kor negyedévre 3 kor. — Egyes szám ára 8 fillér. — Hirdetési dij: Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár kedvezmény. Ünnep után. — márc. 16. Hagyományos, szent kegyelettel és hazafias lelkesedéssel ünnepelte meg városunk közönsége a nemzeti ujjáébredés nagy évfordulóját: március 15-ikét. A nagy nemzeti ünnepet külsőleg alig jelezte ugyan nehány nemzeti lobogó, de a hazafias közönség szivében ott lüktetett az igaz érzelem, a lelkesedés hevítő lángja, mely az ötvenhat esztendő előtti eseményeket varázsolta elébtlnk. ötvenhat esztendő előtt kelt fel a szabadság napja, mely örök időkön keresztül beragyogja aranyos sugarával ennek a mi vérrel áztatott földünknek minden rögét. Végigszáguldott a népek millióinak lelkén a szabadság cso- dátkeltő lehellete s nyomában karddal és fegyverrel a kézben, — talpra állott minden magyar... így született meg, igy nőtt ki a hazaszeretet érzetéből a szabadság, egyenlőség és testvériség. Ennek emlékét ünnepelte meg Sátoraljaújhely város és a vármegye közönsége március 15-én. Az egyes ünnepségek lefolyásáról a következő részletes tudósításaink számolnak be: * Satoraljaujhely Táros hazafias közönsége a nemzeti ujjáébredés ötven- hatodik évfordulóját lelkes ünnepségekkel ülte meg. A helybeli róm. kath. főgymná- zium hazafias ünnepségéről már múlt számunk számolt be, a nagy nap évfordulójának emlékére rendezett többi ünnepségek lefolyásáról szóló tudósítást a kővetkezőkben adjuk: A ZEMPLÉN TÁRCÁJA. Egy művész hátrahagyott irataiból. A „Zemplén" számára irta: Wihs Béla. Szelíd, csendes természetű embernek ismer mindenki, tudják rólam, hogy egy féregnek sem ártok, egy haragosom sincs s én sem érzek ellenszenvet senkivel szemben, sőt ellenkezőleg túlnagy szeretetet táplálok minden embertársam iránt, de legkivált a szép nemet kedvelem. Azt is tudják, hogy anyagi gondok sem gyötrenek. Csodálatos, megfejthetetlen rejtélynek tartják tehát: miért maradtam ilyen körülmények között agglegény s miért vagyok az agglegénység intézményének olyan csökönyös hive? Nem akarom, hogy holmi művészszeszélynek tartsák e cselekedetemet, amelynek semmi elfogadható, komoly alapja nincs, ezért igazolom hát magam és elmondom azon okokat, amelyek e jól megfontolt szándékom melletti erős kitartásra késztettek. Bevallom, hogy nagy emberszeretetem dacára gyűlölök. Igen, gyűlölök. Gyűlölöm a legnagyobb gyülöÁ nagy nap estéjén mintegy százan a Bock-vendéglő éttermében gyűltek össze társasvacsorára. Ott volt kerületünk országgyűlési képviselője, Dókus Ernő is, azonkívül tisztviselők, iparosok s a polgárság minden rétegéből vegyesen. A banket kedélyes hangulatban és folyton fokozódó lelkesedés mellett folyt le s éjfélig tartotta együtt a nagy társaságot. Kevéssel a vacsora kezdete után dr. Reichard Salamon állott fel és minden jelenvoltat elragadó, magas szár- nyalásu, eszme-gazdag ünnepi beszédet tartott, melyet kiváló tartalmánál fogva teljes egészében a következőkben adunk: Tisztelt Uraim ! Á mai nap történelmi jelentőségét méltatni, a nagy napok emlékezetét feltámasztani, nem vállalkozom, ezt igen jól ismerik s az meghaladja erőmet; csak néhány észrevételre szorítkozom. Csak még egy héttel ezelőtt is elszorult lélekzettel tekintettünk ez év március 15-ike elé, mert remegtünk a testvérharc kimenetelétől; pedig már-már összement a két tábor 1 Egyik tábor újra viszhangozta: „Fojtó szél lehellete száll felénk Nyugat felől.“ A másik visszavágott: „Ön fia vágta sebét.“ Egyiknek csatakiáltása: „Engedni ott, hol engedés ön- gyilkosság“ a másiké: „Kockáztatni ott, hol arra szükség nem kényszerit, bűn volna a nemzet ellen“ és e viszály két részre, két ellenfélre szakitá az egész nemzetet, úgy, hogy a kétes jövő fölötti aggódás fogta el a legtöbbeket. A jobbak is csak hitökből, a nemzet múltjából és nagyjainak tanításából merítettek vigaszt a jelenre és reményt a jövőre, mert teljesen úgy látszott, hogy feledésbe ment a nemesebb, a jobbik lecke: jobban szeretni a hazát, mint gyűlölni az ellenfeleket. Azonban, hála a Magyarok Istenének, az utolsó pillanatban a testvér testvérére ismert és győzött a honlettel az emberiség egyik válfaját, az úgynevezett „kedves mamákat.“ Nem csodálom, hogy rejtélynek tartják az én agglegénységemet, mert nem vehették észre e legyőzhetetlen ellenszenvemet, nem, mert sohasem láttak a „mamák“ társaságában. Kerültem őket s a velük való érintkezést minden alkalommal, olyan na- gyonjrtóztam tőlük. Ők voltak minden boldog percem megrontói, sóhajaim okozói, könyeim fakasztói, légváraim lerombolói, álmaim rémei, ők voltak az életem átkai mindig és mindig csak a „mamák“, ők szerezték nekem a bút, keservet és a kint. Kimondhatatlan keserűség fog el, a torkom összeszorul, az izmaim meg- acélosodnak, ha a „mamákra“ gondolok. Olyan dühbe gurulok ilyenkor, hogy szeretném összeroppantani az egész világot, csupán azért, hogy a mamák is benne vesszenek. Eh 1 minek is születtek a mamák ? Micsoda boldog életet élnénk, én Istenem, ha a „mamák“ nem lennének. Én azt hiszem, hogy a paradicsom is csak azért volt olyan élvezetes, mert Évának nem volt „mamája“ s csak akkor fordult rosszra az emberiség sorsa, amikor az első „mama“ megteremtődött. szeretet. Hiszem, hogy e békülésben neked is van részed Március Idusa. Ezen lélekemelő esemény is megerősít abbeli hitünkben, hogy jönni fog, mert jönni kell ama jobb kornak hazánkra is, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakén. De a jobb kor prófétáinak Ígérete szerint csak akkor jön: „Ha az elhagyott anya fiai állandóan hallgatnak közös édes anyjuk hivó szózatára s nemcsak már akkor, mikor kiapadnak hév könnyei, mert szent igazság, hogy hont nagygyá csak fiai szent akaratja tehet.“ Uraim 1 Mi, kik ma itt egybese- reglettünk, rendületlenül hiszünk e jobb kor eljövetelében, hiszszük és valljuk, hogy oda az az ut, az az irány vezet, mely a haza minden fiának egyéni, családi, hitéleti szent törekvéseit megvalósítani, megoltalmazni tekinti feladatának, mely semmi meglevő hasznosat lerombolni, vagy korlátozni nem akar, hanem azon javak fentartására és teremtésére hiv fel, melyek csak valamenyiünk közremunkálása mellett érhetők el biztosan s mely javak mindnyájunknak legmagasabb életfeladatukat képezik: a haza közjólétét; ez az ut a szó legnemesebb értelmében vett haladás útja, az az ut, melyet a nemzet egész történelme, a mai szent nap égő napként világosan megjelöl, de melyet szavam csak halványan képes ecsetelni, egyszóval a magyar szabadság útja. Uraim! Engedjék meg, hogy arra hívjam fel önöket: ürítsünk poharat arra, hogy örökké éljen a magyar szabadság. A kitűnő szónokot az általános tetszéssel fogadott ünnepi beszéd befejezése után zajosan megtapsolták és éljenezték. Utána id. Meczner Gyula tartott hatásos beszédet, melyben a politikai helyzetről is szólva, az országgyűlés egyik jelenlevő tagjára, Dókus Ernőre ürítette poharát. Általános figyeDe nem fejtegetem egész tárgyilagosan mindazon okokat, melyek e vak gyűlöletet keltették bennem, mert ha matuzsálemi kort érnék is el és addig nyújtanám e sok szó sorozatát, akkor sem fogynék ki a panaszaimból és a végén mégis csak azt mondhatnám: kérem még semmit sem mondottam, csak most kezdem. Erről tehát lemondok, a képtelenségbe nem kapok, hanem csak egy-két epizódot irok le önöknek, azokat, amelyeknek legtöbb részük volt az én agglegénységem megteremtésében; s ha nyugodtan végig hallgattak, hiszem, hogy ez is meggyőzi önöket és teljesen indokoltnak fogják találni e szörnyű elkeseredésemet. * Tudvalevő dolog, hogy az ember lelke ifjú korában a legfogékonyabb. Azok az irapresziók, amelyek akkor nagy hatással voltak rá, késő vénsé- géig kisérik. Az én ifjúkori legélénkebb impreszióm az volt, hogy a „mamák“ a legfeleslegesebb teremtményei az Istennek . . . Érettségi vizsgám előtt állottam épen, a férfiúi önérzetem már teljes mértékben ki volt fejlődve, amikor megismerkedtem a felsőbb leányiskola csillagával: Aranyosi Magdussal. Csillagnak neveztük általánosan, de lemmel hallgatott szónoklatát lelkes taps és éljenzés követte. Azután jeles fiatal poétánk, Farkas Andor szavalta el a tőle megszokott költői hévvel és mély érzéssel saját alkalmi költeményét, melyet a következőkben adunk : Háromszáz évig vártuk szomjuhozva, Hogy szétlövelli izzó sugarát S világot vet a felleg-terhes éjbe, Hogy hajnalának lássuk bíborát. A honfi-szivnek minden dobbanása Csak érte volt, azért a szent napért! Lesz-é idő, mikor ezrek szivében Egy vágy ébred fel: halni a honért! ? S ütött az óra . . . Szózatok dörögtek: — A sötétség térjen kriptáiba! Szabadság napja lángol fenn az égen, Le a bilincscsel, nem kell rabiga I lm halljuk már a mennyeknek beszédét, Mosolyg felénk az élet hajnala! . . , Örömrivalgás hangozzék az ajkon: Szabad lesz újra a magyar haza! Nincs többé bálvány! . . . Keblünk Istenének Áldozzunk hát e szent, dicső napon ! Lelkünk szálljon ki siri börtönéből S repüljön égig röpke szárnyakon! Legyen e nap erénynek győzedelme, Az igazaknak diadalt adó. Az isten-arcot viselők sorában Ne győzzön más, mint a nemes, a jól . . . . . , S hogy elhangzott a szent harc riadója, A föld látott-e több ilyen csodát? Titánok keltek mindenik rögéből S megalkoták a hősök táborát. A büszke Caesar vére földre omlott, Harcolni láttuk Róma Brutusát S láttuk népének lánctörő csatáját, A nagyszerű, az isteni tusát 1 Az volt a harc 1 ... Az ó-világ csodáit Láttuk feltűnni szemeink előtt; Bősz tengerár lett a maroknyi népből, Nevének hire percről-percre nőtt! Megrázkódott . . . s mintegy varázsütésre Felé fordult a nagy világ szeme! Nézték, csodálták, mint áll rendületlen, Mikor az ármány támad ellene 1 S ha elbukott, — bámulva emlegették: Száz győzelemnél szebb volt e bukási S várták szorongva, hogy mikor jön ismét Az igazibb, az uj feltámadás ! S a nagy napot, melyen a csillag-tábor A földre hullott s eltűnt nyomtalan, Ajkukra vették lelkes himnuszokban S dicsőségéről zengtek untalan ! meg is érdemelte, csakugyan az volt, mert csak úgy ragyogott az egész leányiskola fölött. Valamennyi osztálytársammal egyetemben én is úgy találtam, hogy Magdus sokkal kedvesebb, sokkal bájosabb, sokkal elragadóbb, mint a többi leány, s azt hiszem ez elég ok volt arra, hogy én is a küzdők közzé álljak. A Magdus hatása alatt megalkotta fantáziám az ideált, akihez az egész életemet kötni fogom. S mi sem természetesebb, hogy az én vágyteli lelkem által megfestett ideál minden szépsége és nemes tökélye, sőt erény számba menő hibái is, épen a megkívánt mértékben meg voltak Mag- dusban is. A sors különös rendelését láttam abban, hogy az én ideálom ilyen tökéletes megszemélyesülésben kerül elém a Magdus képviseletében. A felsőbb hatalmak akaratának sohasem szegülök ellene, vakon követem a megfejthetetlen erők rendeléseit; ezelőtt is igy cselekedtem. Követtem a végzet által utamba állított ideálomat. Rövid idő alatt állandó lovagjául szegődtem; a véletlen, a végzet emez ikertestvére mindig oda vitt, ahol ő volt. (Folyt, köv.) Lapunk mai uáma 6 oldal.
