Zemplén, 1902. július-december (33. évfolyam, 64-140. szám)
1902-09-16 / 96. szám
2. oldal. ZEMPLÉN Szeptember 16. Aztán fegyvert fogtunk . . . Elkergettük őket! . . . A két fejű sasnak Szárnyait téptétek Öreg bajtársaim ! De ő volt a lélek, Aki csatáinkban Elől szállt, vezérelt! , . . Ha a honfihűség Ingadoznék bennünk, Ha Hazánk jövője Felett kételkedünk, Ha hitünk megrendül, Gondoljunk Kossuthra . . . Önbizalmunk, lelkünk, Vissza száll majd újra! . . . E’ nagy lélek Kossuth Megyénkben született, — Világtörténelem ! Mi adtuk őt’ neked! . . . A kis Monok szülte, — Ujhely, Sárospatak! Ti neveltétek őt’ Nagygyá a magyarnak! . . . Itt fejlett férfivá, S nyolcszázharmincegybe, A lázongó népet Itten szerelte le . . . Bűbájos beszéde, — Mint Neptun a tengert, — Elnémitá bennök A fellázadt embert! . . . Itt hallatá szavát, E megye termében, A »szavazati jog« Hires kérdésében, — Innen haladt tovább . . . Nem! nem 1 őt’ ragadták ! E szellem óriást Az egek vonzották! . . . Innen szállt a napba! . . . — Szárnyai elégtek . . . De az eszme maga — — Óh ! az el nem égett! . . . Mert az sziveinkben Mélyen el van rejtve . . . Azt, a mi bánatunk S a remény befedte! . . . Áldassék az Isten! Magyarok Istene! Tekints kegyelmesen A te nemzetedre 1 Küldjél a veszélyben Ilyen lánglelkeket . . . Kossuthért — Ur Isten! — Áldassék szent neved! Viharos éljen zúgott föl a negyvennyolcas poéta felé, mire hazafias költeményének végére jutott. Az éljenek csillapultával a menet ismét elindult. Percekig tartott, mig a menet rendes lépésben haladhatott tovább. A nagy embertömeg úgy ösz- szetorlódott a vármegyeháza előtt, hogy az indulásnál mindenki részéről a legnagyobb elővigyázatra volt szükség. Szerencsére úgy itt, mint az egész ünnep tartama alatt baj nem történt, ami úgy a Schmidt Lajos rendőrkapitány felügyelete alatt kivonult rendőrség, valamint a polgári rendfentartók és a főgimnázium e célra felkért ifjúságának érdeme egyaránt. A leleplezés. Egy negyed 12 óra volt, amikor a menet a Kossuth-utcai, most Weinberger Márkusz borkereskedő tulajdonát képező ház elé ért, amelynek emelete fölé, a ház közepére helyezték a fekete márványtáblát, mely örök időkig hirdetője lesz Kossuth Lajos egykori lakóházának. A ház előtti tér nemzetiszinü trikolórokkal volt diszitve; a bejáratnál apró zászlókkal és zöld gályákkal ékesitett csinos diadalkapu állott. Az emléktáblát akkor még fehér lepel borította, mig a ház fala drapériákkal göld lombfonattal volt diszitve. Az emléktáblától két oldalt nemzeti zászlók lengtek. A tér közepén fölállított emelvényen csakhamar megjelent Szir- may István dr. alakja. A tőle megszokott lelkes hangon és szónoki hévvel, messzehallhatóan mondta el alkalmi beszédjét. Beszédje után az emléktábláról lehullott a fehér lepel és a csinos fekete raárványtáblán ott ragyogtak a Kossuth emlékét hirdető betűk a nap melegítő sugaraitól bearanyozva. E percben minden szem a tábla felé tekintett. A táblát a következő szöveg díszíti : „Ebben a házban lakott Kossuth Lajos 1836-ban. Születésének századik évfordulója alkalmából megjelölte Sátoraljaújhely város közönsége 1902. szep-tember 14-én.“ Mig a közönség az emléktáblát szemlélte, addig az ünnepi szónok néhány lelkes szóval bízta a polgármester gondjaira az emléktáblát. A közönség éljenzett s ez alatt Székely Elek polgármester foglalta el az emelvényt s rövid beszéddel vette a város gondjaiba a leleplezett emléktáblát. Ezzel a leleplezési ünnep véget ért. A nagy ember-sokaság lassanként oszladozni kezdett s a lelkes, hazafias közönség egy szép, történelmi nevezetességű nap emlékével meggazdagodva hagyta el az ünnep színhelyét. A gyári zenekar a tűzoltó-századdal és a gyártelepi dalárdával és zeneszó mellett a Csillag-utcai laktanyába, onnan pedig a gyártelepre vonult. Délután 1 órakor a városi színházban közebéd volt. A közebód. A városi -színházban három soros asztalnál foglalt helyet az ünneplő közönség, a páholyokban szép asszonyok és leányok vették ki az ünneplés részét ebből az aktusból is. A középső asztalnál a mai nap legünnepel- tebb csapata, a 48-as honvédek ültek, élükön Matolai Etelével, az egyik leg- daliásabb agg honvéddel. A harmadik fogásnál szólásra emelkedett Meczner Béla. Éljenzéstől és tetszésnyilvánulás- tól sűrűn megszakítva mondta el a következő magas szárnyalásu, kegyeletérzéstől és mély poézistől áthatott szép ünnepi beszédjét: (Meczner Béla beszéde.) Mélyen tisztelt ünneplő közönség! (Halljuk ! Halljuk!) Ha végig tekintünk ezen a díszes közönségen, láthatjuk, hogy ezen ünnepélyen Sátoraljaújhely városának csaknem összes polgársága majdnem teljesen megjelent. Látva azon megilletődést, azon mély meghatottságot, mely a mai ünnepélyen az összes jelenlévők arcán átömlik; tudva azt, hogy a mai napot, Kossuth Lajos születésének 100. éves fordulóját a magyar nemzet egy kegyeletes nemzeti ünneppé emelte s a Kárpátoktól le egészen az Adriáig hálatelt szivvel s kegyeletes érzéssel ünnepli meg: méltán fogalmat szerezhetünk magunknak azon szivünkből ki nem oltható vonzalomról, rajongásig terjedő szeretetről, melyet a magyar nemzet hazánk ujjá- teremtőjének, korszakalkotójának, Magyarország egykori kormányzójának, Kossuth Lajosnak neve iránt érez. (Lelkes éljenzés.) E mai napon mintegy varázsálom gyanánt vonulnak el szemeink előtt azon dicső hazafias fényes tettek, azon valóban legendaszerü hősies harcok, diadalok, melyek Kossuth Lajos nevével szorosan össze vannak fűzve. Látjuk őt szóval, tettel, tollal, miként munkálkodik a magyar nemzet jólétéért, függetlenségéért; látjuk, miként emelkednek fel egyetlen szavára hadseregek. Majd mintegy ködfátyolon keresztül vonulnak el szemeink előtt azon diadalmas ütközetek, hősies csaták, melyeket a magyar nemzeti hadsereg a számra nézve sokkal nagyobb ellenséggel vívott a haza szent nevében. Majd később elborult szivvel látjuk egy idegen nagy hatalomnak óriási hadseregét beözönleni; látjuk porba tiporni a nemzetiszin zászlót; látjuk legszentebb alakjainkat üldözve, menekülve, fogságra vive s azon dicsfénynyel övedzett honvéd vezéreinket, kiknek a háládatos nemzet az elismerés és hála hervadhatatlan babér koszorúját akarta homlokukra illeszteni: látjuk a legszégyenletesebb halállal bitófán kivégeztetni. És még ekkor is a vérig sértett, agyonkinzott, hazájából kiüldözött magyarnak, csak egy kérése, egy fohásza volt a Mennyek Urához: hogy ezt a sokat szenvedett édes, magyar hazát s a haza atyját, a haza oszlopát, védelmezőjét: Kossuth Lajost vegye védelmébe, vegye oltalmába. Hiszen éppen a legválságosabb időben Kossuth Lajos haaszeretete, Kossuth Lajos hivó szava ébresztette fel a nemzetet lethargikus álmából s tanította meg a magyart szeretni lángolón hazát és nemzetet. (Hosszan tartó lelkes éljenzés.) Mélyen tisztelt uraim! Fájdalom, vajmi kevesen élnek már ma azon férfiak közzül, kik ezen eseményeket átélték s Kossuth Lajos nagyratörő szellemének hatalmát, önzetlen, hazafias, nemes munkálkodásának erejét látták és ismerték. Hiszen Kossuth Lajos neve, lángelméjének felragyogása már az 1830-as években kezdődött. Az 1848-iki szabadságharc alatt a magyar nemzetnek valóságos bálványa, ideálja lett. És én mégis azt állitom, hogy nincs a mai fiatalság között egy sem, kinek a legkissebb érzéke van a magyar nemzet múltja, jövője és nagysága iránt, hogy Kossuth Lajos nevét s magyar hazánk felvirágzása érdekében tett munkálkodásait, nagy alkotásait ne ismerné s Kossuth Lajos neve kitörölhetetlen arany betűkkel ne volna szive mélyében bevésve. Kossuth Lajos halálának hírére gyászba borult az egész magyar nemzet s külföldről haza hozva hűlt tetemét : oly temetést rendeztek számára, mely díszre, fényre, számra s ami fő, a kegyelet nagyságára nézve páratlanul áll nemcsak a magyar nemzet, hanem a világtörténelem lapjain is. »Leborulok a nemzet nagysága előtt.« Ezeket a nevezetes szavakat mondotta Kossuth Lajos az 1848. jul. 11-iki országgyűlésen, midőn az or- szággyűlési képviselők felállva helyeikről egyhangú nagy lelkesedéssel szavazták meg a Kossuth Lajos által a magyar haza védelmére kért 200,000 honvédet. Ma már a magyar nemzet Kossuth Lajosnak ezt a nevezetes mondását bátran megfordithatja; leborul a magyar nemzet Kossuth Lajos önzetlen nagy tettei előtt s Kossuth Lajos sírját a hála, a kegyelet, az elismerés szívből jövő, igaz könnyeivel áztatja meg. (Hosszan tartó lelkesült éljenzés.) Mélyen tisztelt ünneplő közönség ! Tíz évvel ezelőtt, midőn a magyar nemzet Kossuth Lajos 90 éves születésnapját ünnepelte, Sátoraljaújhely városnak polgárai Zemplénmegye közönségével együtt egy díszes ünnepélyen fejezték ki Kossuth Lajos iránt érzett tiszteletük és hálájuk nagyságát. Fokozta ezen örömünket még az is, hogy Zemplénmegye büszkén vallhatta Kossuth Lajost magáénak, mert őt Zemplénmegye adta a hazának. Az ünnepélyt követő banketten polgártársaim bizalma folytán engem ért azon kitüntetés, hogy Kossuth Lajosért poharat emelhessek. Minő véletlen játéka a sorsnak, hogy a mai díszes ünnepélyen, miként a programban is olvasható, az ünnepi szónoklat elmondására engem kértek fel. Most tiz éve nem is annyira felköszöntőt mondtam, mint inkább imát, fohászt menesztettem az Egek Urához, hogy a haza atyját, a hazájától távol élő Kossuth Lajost, vegye védelmébe, vegye oltalmába. És ha az a sok igaz köny, mely ezen napon a magyar nemzet fiainak szeméből kihullott, gyöngyharmat alakjában szállt fel a Mennyekbe, bizonyára csak áldással, szeretettel, boldogsággal borította be az agg férfi tisztes homlokát. Ma már mélyen tisztelt Uraim! megnyugodva a mennyei Gondviselés akaratában, csak hálaérzettel foglalhatjuk imánkba Kossuth Lajos nevét, hálát adva a Gondviselésnek, hogy a magyar hazának megteremtette Kossuth Lajost. De hogy ha az a sok, őszinte, igaz köny, mely Kossuth Lajos temetése napján a magyar nemzet fiainak szeméből kiömlött, egybefolyt volna: egy nagy áradat, nem, tenger lett volna belőle, melynek legnagyobb ékességével, a hála, a kegyelet és elismerés igaz gyöngyével borította volna be Kossuth Lajos szemfedelét (Lelkes, meg- megujjuló éljenzés.) Ujjítsuk, elevenitsük fel a mai napon Kossuth Lajos nevét és dicső alkotásait. Tegye le ma a magyar nemzet Kossuth Lajos sirjára a hála, kegyelet és tisztelet díszes koszorúját. Bizonyára állíthatom, hogy ennél szebb ajándékot, szebb jutalmat nem nyújthat a magyar nemzet, mert ennek a koszorúnak minden egyes virágát, minden egyes szálait szeretet kötötte, szeretet ápolta. E mai napon a magyar hazának minden egyes hű fia oltárt állítva fel szive mélyében s Kossuth Lajos nevét és alkotásait oda, mint egy Pantheonba a szeretet, hála és kegyelet örökkön élő tüzévei zárja be. (Tetszés és éljenzés.) Mélyen tisztelt Uraim! Röviden bezárom beszédem. A szabadságharc leveretése után Kossuth Lajos vérző szivvel hagyta el hazáját s utoljára borult le az édes haza földjére. És még ekkor is, ezen megrendítő pillanatban nem a saját tönkrement jövőjét, nem a saját tönkrement reményeit siratta, hanem siratta a magyar nemzet buká- sát, gyászolta a magyar nemzet jövőjét. Utoljára hullottak könnyei az édes magyar haza földjére s imájában, melyet a menyek urához intézett, arra kérte az Egek Urát, hogy ezt a sokat zaklatott, sokat szenvedett édesjmagyar hazát vegye védelmébe, vegye oltalmába. En azt hiszem mélyen tisztelt Uraim, e mai díszes ünnepélyt szebben nem fejezhetjük be, mintha ismételjük Kossuth Lajos imáját s arra kérjük a mennyei Gondviselést, hogy miként meghallgatta a múltban Kossuth Lajos imáját, hallgassa meg a mi fohászunkat is, tegye nagygyá, tegye boldoggá ezt a mindnyájunk által imádott édes magyar hazát. „Kinek hatalma szab törvényeket, határt, Őh népek Istene, küldj egy reménysugáré* Éljen a magyar nemzet! Éljen a Haza 1 A kegyeletérzós mélyen megille- tödött lelkesedését keltette fel ez a gyönyörű beszéd, amely után több szónoklat nem volt, csak később id. Bajusz József egy rövid szép verssel a 48-as honvédeket és Matolai Etele nehány szóval a magyar honleányokat éltette. A kivilágítás. Estére Sátoraljaújhely városa fényesen volt kivilágítva. Hét órára ki- gyultak az ablakokban a gyertyák ezrei. Alig volt ház — különösen a nagyobb utcákban — amelyeknek ablakaiban ne égett volna legalább egykét gyertya. A Kossuth-utca, Széchényi- és Wekerle-tér, továbbá a Kazinczy- és Korona-utcák valóságos fényárban úsztak. Az utcákat ismét tengernyi nép lepte el. Fel- és aláhullámzott az emberáradat, gyönyörködve a jobbról- balról világitó gyertyák fényözönében. Legnagyobb közönséget a délelőtt folyamán leleplezett emléktábla vonzott, amelyet villanyfény tett messziről láthatóvá. A ház, melyen az emléktábla díszeleg, drapériákkal, lobogókkal és zöld girlandokkal volt csinosan diszitve és ablakai fényesen kivilágítva. Díszesebb kivilágítás volt még a következő helyeken: a vármegyeháza erkélyén, a „Korona“ szálló erkélyén, a „Zemplén“ nyomda kirakatában,— továbbá dr. Fried Lajos lakásának erkélyén, Kin csessy Péter gyógyszerésznél, Rein István cukrásznál, Alexander Vilmos, Wessely Mór, Schön Sándor és Wilhelm Henrik kereskedőknél. Á közönség még este 10 óra után is nagy számban járt az utcákon, amikor a gyertyalángok lassanként el-el_
