Zemplén, 1902. július-december (33. évfolyam, 64-140. szám)
1902-12-04 / 130. szám
Sátoralja-Ujhely, 1902. december 4. 130, (2260.) Harmincharmadik évfolyam. Megjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat este. Szerkesztőség és kiadóhivatal: SAtoralja-Ujhsly, főtér 9. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apró hirdetéseknél minden garmond szó 4 fill., vastagabb betűkkel 8 fill. Nyílttériben minden garmond sor 30 fill. Zemplén POLITIKAI HÍRLAP. ifj. Mecznsr Gyula főszerkesztő. dr. Szirmay István felelős szerkesztő. dr. Hám Sándor főmunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 12 korona, félévre 6 kor negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 8 fillér. — Hirdetési dij: Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár- kedvezmény. seinek legendájában, akik bizonyára segítségünkre jönnek, ha például a hármas szövetségből kitennék a szűrünket, vagy megismétlődik a testvérharc napról-napra követelőd- zőbb nemzetiségeinkkel. Közeledünk az esztendő vége felé s a jövő évre nincs költség- vetésünk, de nincs kormányunknak felhatalmazása arra sem, hogy addig, a mig a törvényhozás ezt megalkotja, az idei költségvetési törvény keretében beszedhesse az állami bevételeket s teljesíthesse a kiadásokat, melyek az államiélet tovább folytatására szükségesek. Az úgy nevezett indemnity nem bir megszületni. Évek óta tart a bizonytalanság, vájjon létre jön-e a gaz- dazdasági kiegyezés Ausztriával. Ma-holnap lejárnak kereskedelmi szerződéseink a kűlállamokkal; a Németországgal fennálló szerződésünk felmondásáról napról-napra hallunk és semmi kilátás arra, hogy ezek érdekeinknek megfelelő feltételek mellett fognak-e megujittatni és egyáltalában megujithatók lesz- nek-e ? A gazdasági helyzet bizonytalanságának káros hatását érzi, tudja, látja mindenki — de mindez nem birja felnyitni a legendák harcait küzdő álomkóros nemzetnek szemét és folynak a parlamenti csaták a felett, hogy az angol alsó ház tagjainak cselédjei élvezik-e az in- munitást ma is, vagy ha nem, hát mikor veszhették el ezt a praerogativát? Magas-e az elnöki emelvény, van-e absolut, vagy relativ léghuzam az ülésteremben, szabad-e az újságíróknak a buffetben villásreggelizni — ezek meg már olyan fontos kérdések, hogy parlamentünk több időt fecsérel reá, mint amennyi alatt nagy elődje, az 1848-iki, megszavazta a 200.000 katonát. És a társadalom, a nemzet? Az tűri, legnagyobb részében apathicus nyugalommal tűri ezt a könnyelmű játékot és még el is mosolyodik azon, ha Gabányi Miklós képviselő ur okvetlen szükségesnek tartja személyes felszólalásban kijelenteni, hogy ő azt hitte, mikor a kereskedelemi miniszter a nemzetközi postaegyezmény francia szövegét felolvasta, hogy az héberül van. Tűri a nemzet, hogy a parlamenti kisebbség nyíltan bejelentse az obstructiot és bejelentés nélkül is folytasson egy lappangó, leplezett obstruálást; heteken át beszéljenek tücsköt, bogarat össze csak azért, hogy az állami élet tovább folytatásához okvetlen szükséges pénzügyi felhatalmazás mentői később vállhasson törvénynyé. Tűri a nemzet, hogy létérdekeinek komoly védelme helyett pártharcokra fecséreljék el erejét hun őseinek secessiós utódai. De vannak olyanok is, akik nem tűrnek. Akik türelmetlenül keseregnek az elvesztett hatalom felett s pártválságok felidézéseivel remélik és kívánják azt a hatalmat vissza szerezni, a melylyel a nemzet javára élni nem tudtak. Szítják az elégületlenséget és istá- polnak minden törekvést, a melytől zavart, válságot, felfordulást remélnek. Egy célra törnek velük a csalódottak és az első vállalkozás ingerét kóstolgató „akarnok“-ok. A gondolat, hogy a legutolsó választás példája nyomán, az országgyűlés feloszlatása mennyi titkos nagyságnak hozhatna mandátumot, no meg immunitást — állandóan ott lakik ezeknek szivében s kész hiveivé avatja őket az obstructioban és feloszlatásban dolgozó, fiatal óriásoknak. Apostolok járnak a hazában, frázisoktól zug a lég, hazafiságot praedikálnak az ajkak, de a haza- fiságnak legelső parancsát: „ellenségeiddel küzdj, de ne mard magadat magyar“, ezt nem veszi be senkisem. Vállj életre Csaba vezérnek legendája, jöjjön el számunkra az égi segítség: a józan ész ! Matolai Etele nyugalomba vonul. — dec. 4. Lapunk zártakor vettük az elszomorító hirt, hogy Matolai Etele, vármegyénk érdemes alispánja — íjunok harca. — dec. 4. Egy költemény akkordjai zsongnak a lelkemben, ha végig gondolok azokon az áldatlan harcokon, melyek a magyar politikában ez időszerint dúlnak. Hallom és átérzem minden egyes szavát a „Hunok harcá“- nak, és megujhodnak lelkemben azok a képek, melyeket a „Délibábok Hősé“-nek költője a nagy hun birodalom szerte bomlásáról olyan mesteri kézzel rajzolt meg. De átérzem a tanúságot is, melyet a költő saját korának akart levonni abból, midőn elébe állította a történelemnek egy rég lezárt fejezetét, hogy abban, mint tükörben meglássa a jelen időnek igaz képmásait. S ha illett a Hunok harcából vett hasonlat az Arany László korára, bizony az ez egy pár esztendő, mely azóta múlt el, nem enyhítette az Atilla örökségén civódó népek harcának dühét. Harcban, meg nem szűnő, folytonos harcban állnak a hun utódok ma is. Az öröklött átok, a visszavonás, egyenetlenkedés nem enyhült ma sem s ma is ott leselkedik határainkon a káröröm: „haldoklik a magyar, mienk lesz a bőre.“ S a magyar még mindig nem akarja felösmerni helyzetét és még talán ma is hisz Csaba vezér hőA ZEMPLÉN TÁRCZÁJA. A zsúrok témája. Irta : Mok Ferencné. Asszonyom ! Kegyed bizonyára ismeri a nagy britt költő örökszép szomorujátékát, „Julius Caesart“ és igy vissza fog emlékezni a III-ik felvonás 2-ik jelenetére, melyben Antonius azt a nagyhatású halotti beszédet mondja: — — — — — — The noble Brutus Hath told you, Caesar was ambitious If it was so, it was a grievous fault; And grievously hath. Caesar auswered it I“ Ugyebár Antonius nem védi Caesart, csak tetteit sorolja elő és Brutust mindég dicséri, mindég hangsúlyozza „But Brutus is au honourable mau!“ (De Brutus tisztességes ember 1) Ebben a maliciózus dicséretben rejlik a halotti beszédnek óriási hatása. A dicsérettel az ellenkezőjét éri el a nemes Antonius . . . Shakespeare színmüvéről elég eny- nyi. Kegyed asszonyom van olyan intelligens, hogy fogja tudni, micsoda célzattal írtam le ez előbbi sorokat s az összefüggést a britt színdarab és az Ön viselkedése között okvetlenül meg fogja találni. Szép asszonyom! Miért óhajtja oly nagyon, hogy a figyelmem önre kiterjedjen, hogy mindenképpen „érdekesnek“ találjam a Kegyed életét'? Egyszóval, hogy keressem Önnél a tárcáimhoz, beszélveimhez való témát ? S hogy ezt elérje, belevonta nevemet, már akár az igazi, akár az Írói álnevemet kedélyes, magas nívón álló zsúrjainak parfümös légkörébe. Ez tulajdonképp csak hízelgő reám nézve. Egy asszonyra nézve, egy asz- szony érdeklődése nem lehet veszedelmes. S én kész vagyok szives jóindulatát egy kis önnek szentelt figyelemmel honorálni, úgy, ahogy ezt Kegyed óhajtja. Kegyed beszél rólam : birálgatja fölényes tudással, biztos éleslátással és minden elfogultságtól menten : szerény újságcikkemet. Megvitatják a krémek, parfék, tea és sandwich fogyasztása mellett ideáimat, képzeletbeli alakjaimat, meséim alapgondolatát. Szegény hőseim és hősnőim lelkét, kedélyét egy operator-orvos kezének biztosságával boncolgatják. S ha nem elég jó a mese, illetve nem felel meg túlmodern, vagy visszamaradt nyárspolgárias Ízlésüknek: a legnagyobb flegmával kritizálnak és — oktatnak engem. Igaz: „sohsem tudunk eleget, mindég tanulhatunk.“ Nos tanulni szeretnék kegyedtől asszonyom I De lássa, nem elég a jó szándék. Sok hibám mellett még avval a gyöngeséggel is bírok, hogy az asszonyokat az otthonjuk, a társaságuk után ítélem meg. De mivel a „társaságát“ nem mindég válogathatja úgy meg az ember, ahogy szeretné, hát inkább az „otthon“ képe az, mely szerint Ítélek. Ugyebár nevetséges szokás ? Egy heverő kézimunka, egy felütött kotta, egy-egy heverő nipp tárgy, vagy egy-egy könyv, egy fali disz, vagy függöny elrendezés, a szoba világítása s leginkább a szoba illata — rögtön bizonyos fogalmat ád nekem a szoba lakójáról — mielőtt az illetőt ismerném. Voltam a Kegyed otthonában. Várakoztam egy Ízben a kicsi társalgó szobájában. Kegyed nem volt odahaza. Volt alkalmam a szoba benyomásáról számot adni magamnak. Perzsa szőnyegek, puffok, fantazia székek, paravánok, vékony lábú asztalok, oszlopok, sok csecsebecse hevertek szerte szét. Volt egy miniatűr íróasztal is ebb^n az erős, idegizgató illatú szobában. Nehány könyv hanyag eleganciával oda volt téve egy kis kínai könyvállványra. Érdeklődve néztem a címlapokat: „Rézi néni szakácskönye“ „Keleti kozmetikai titkok“ „A bőr és annak ápolása“ „A párbaj codex“ „A vizsla idomitása“ aztán nehány könyv Gyp- től, továbbá a „Ledőlt bálványok“ stb. Kegyed bejött, és vége volt a könyvvizitnek, de ez is elég volt nekem. Tehát megismertem a Kegyed barátait: a könyveit. És ezek után kívánja, hogy mégis Ön legyen meséimnek tárgya? Midőn e sorokat irom, önkéntelenül felnézek Íróasztalom egy kedves csecsebecséjére: egy karcsú plüs oszlopon egy szomorú Amor, kezére hajtja fürtös fejét: az egyik szárnya le van törve — azt siratja. Ön is asszonyom olyan, mint ez a csüggedő istenke. Szép, kedves, bájos. De az egyik szárnya hiányzik és a figyelmes szemlélő önkéntelenül észreveszi a „szépség-hibát.“ Nincs a lelkében, a szivében asszonyom az a nemes élet, az a gazdag tartalom, mely érdekessé tudná tenni Kegyedet szemeimben. Egyelőre csak intimusairól: az íróasztalán heverő könyvekről beszélek. Ezekből úgy Ítélem meg Kegyedet, hogy gondos háziasszony, szereti konyhájában a főfelügyeletet tartani. De szereti önmagát is. Tudja, hogy szép és praktikus gondolkozással hosszú időkre meg is akarja őrizni üdeségét, szépségét. Szereti a sportot s evvel a sportmanokat is. Könnyen, folyékonyan tud társalogni a divatról, napi eseményekről. De ha egyedül van hálószobája csendjében: előveszi Cypet, Márkust, Prévostet g féléjszakákig olvasgatja ezeket a műveket. Vére sebesebben kering, szép feje nyugtalanúl hánykolódik a csipke párnákon. S ha végűi „Semeske“ az a kedves kis álomkirály lecsókolja szempilláit, akkor hős lovagokról, szerelmes troubadukról álmodik — helyesebben a házibarátokról. S ha felébred ? Keresi a reális életben azt a bizonyos lovagot, és kész a regény, meg van a „téma.“ De . . . „a kacérkapónk »*&»* 4 eldftl
