Zemplén, 1902. július-december (33. évfolyam, 64-140. szám)
1902-11-01 / 116. szám
Sátoralja-XJjhely, 1902. november 1. 116- (2246.) Harmincharmadik évfolyam. Zemplén ifj. Meczner Gyula főszerkesztő. POLITIKAI HÍRLAP. Biró Fái felelős szerkesztő. dr. Hám Sándor főmunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 12 korona, félévre 6 kor negyedévre 3 kor. — Egyes szám ára 8 fillér. — Hirdetési dij: Hivatalos hirdetéseknél minden sző után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betültkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár- kedvezmény. Megjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat tste. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sátoralja-Ujhely, főtér 9. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apró hirdetéseknél minden garmond sző 1 fill., vastagabb betűkkel 8 fill. Nyilttérben minden garmond sor 30 fill. halottak napján. — nov. 1. (M. N) A halottak szentek és drágák előttünk. Zarándokoljunk el e napon, a halottak napján az ő sirhalmaikhoz és hintsük hantjaikra az emlékezés virágjait, a megmegmaradt crisanthemumokat és őszi rózsákat, melyeket az ő számukra őrizett meg talán a természet, s talán az irántuk való kegyeletből hagyott meg az ősz el- hervasztó fuvalma . . . Zarándokoljunk el tehát a temetőbe, gyújtsunk a halottaknak kedves, szent lángokat, melyeknek lobogó lángjával mintha áhitatunk szállna fel az ég kárpitos boltozatára, s a melyeknek lángjával együtt szivünk is megrezgeti afel- ujuló fájdalom: az újra felszántott, behegedt sebeknek fájó sa- jogása. Emlékezzünk meg azokról, kik a temetőben feküsznek, várva a megváltás feltámasztó harsonájának hangját. Emlékezzünk meg elhunyt kedveseinkről s velők együtt a magyar nemzet nagy halottjairól, a hősökről és félistenekről, a kik még most is közöttünk élnek alkotásaikban, akik még most is ontják szellemüknek vakító ragyogását, s akik nem fognak végkép meghalni soha, mert élnek az idők végtelen folyamán át, mig magyar szó zengzete szárnyal a Duna-Tisza táján. Egyesítsen bennünket e napon a kegyelet magasztos, felemelő érezete halottaink tiszteletéA ZEMPLÉN TÁRCZÁJA. Asszonyok barátsága. Irta: Daisy. .Nemcsak a vér, de a tinta is különös folyadék: apró ördö- göcskék, csábitó amorettek lakják nem ritkán a cseppjeit/ Kedves barátom I Ezt a citátumot valamelyik hetilapból vettem, s mert sok igazság van benne, hát ide írtam levelem elé „előszónak.“ Magam is ezeknek az apró „ördögöcskéknek“ hatalma alatt állok, midőn ismételten kezembe veszem a tollat, hogy önnel beszélgessek. Múltkori levelemben nagylelkűen az asszonyok védelmére keltem, ma meg ostorozni akarom gyengéiket. Olyan az én kedélyem mint az áprilisi időjárás: ma barátságos, napfényes, a következő napon: haragos, mogorva. Asszony vagyok s bátran szidhatom az asszonyokat, hiszen a legrosszabb esetben néhány száz rózsás köröm mered két szemem felé s ha végtére maródi is lesz a szegény szemem, de nyelvem sértetlenül megmarad — lehet lesz tovább hadakozni. Tudja, mi hozott a mai kesernyés hangulatba? Egy levél! Nem férfi kézből eredő, határozott irású levél, de gyöngéd női kezek kacskaben, gyújtsuk fel az emlékezés oltárán a kegyelet tömjén tüzét mindannyian, legyünk egyek mind- ahányan a békében, ha már a harcban egyek nem vagyunk. Künn az élet forgatagában, a nyüzsgő áradatban, be gyarlók, kapzsiak, hálátlanok az emberek! Ádáz tusa, elkeseredett háborúskodás folyik a mindennapi életért. A kitartóbb, a markosabb az jobban bírja, hát legyűri a gyengébbet, az ingadozót. Ijesztő mértékben és módon dúl, dühöng a testvérharc, a kenyéririgység. Az emberek nagy önzése, határt nem ösmerő egoizmusa megteremti a legrútabb, legundorabb szörnyeket. A felebaráti szeretet immár csak a bibliából ösmeretes- Az izgalom, könyörületesség, szánalom, humanizmus mesébe való fogalmak a modern kor gyermekei előtt, —• félemlitóen terjed viszont és féktelenül pusztít, tobzódik, vicsorgatja rémes fogait: a gyűlölködés, kufárkodás, kaján- ság és álszenteskedés. Az önbálványozás, a reklámjellegü erőszakolt jótékonyság, a pózolt nagylelkűség vad orgiákat ül,. * Hiányzik az őszinte vonás, a természetesség, a nyíltság és egyenesség az emberekből. Mintegy vérré vált már a cinizmus, a bűnökben való kéjelgés és dulakodás, az embertársakon való átgá- zolás, hogy az önző célok az eszközökre való tekintet nélkül elérhetők legyenek. A társadalom romlottságait, a modern kor elfajulásait nem kell talán tovább firtatni. ringós petit betűi mosolyogtak reám a borítékról. Egy kicsit megerőltettem a fejemet, kotorásztam a múltak emlékében s lassan rájöttem, hogy ezeket a kézvonásokat ismerem, hiszen a múltban, egy kedves barátnőm sokat irt nekem ezekkel a gömbölyű betűkkel. Körülbelül nyolc évig nem irtunk egymásnak. (Lehet, hogy több is nyolc évnél, de mi asszonyok roppant elővigyázatosak vagyunk, ha számokról van szó.) A férjnek is inkább kisebb összegben jelentjük be a masa- mód és divatárus számláját s azután megtoldjuk még nehány számmal, esetleg nullával, mert a hirtelen ijedtség árt, igy tanította néhai felsőbbleány korunkban az egészségtan professzora 1 Egyszóval megtudtam kitől jött a levél. S még sem bontottam fel, de elgondolkoztam: micsoda furcsa, ha olyan valaki, ki nyolc év mélységes hallgatásában egészen jól érezte magát, egyszerre minden ok nélkül megszólal. Vájjon mit mondhat? A hideg szakítás után van-e miért felmelegedni? Egy kis történet fűződik ehhez a szakításhoz. Elmondom. Tizenöt éves és nehány hónapos voltam (mondom, óvatos vagyok a számokat illetőleg!), mikor egy orvos- udvarlóm sokat forgolódott körülöttem. Szép, érdekes ember volt, különösen akkor, midőn bő havelokját a nyaka Tudja és ösmeri jól mindenki a mai kétségbeejtő borzalmas állapotokat. Be más a halottak világa! A zajtalan temető, a hamisítatlan egyenlőség, a valódi demokrácia nagy birodalma. Az egyedüli hely, hol eltörpül, elenyész, megsemmisül száz, meg száz baj, hol az emberi gyengeségek, kicsinyességek a semmiségbe vesznek, hol a gyámoltalan, földönfutó szegény ember olyan ur, aminő szegény a gazdag,^tekintélyes, jólében úszó ember. Az örök pihenők egyszerű országában megszűnik a külvilág megannyi nyomorúságaival. Mielőtt átlépi az embere csöndes birodalom kapuját, leikéről lefoszlik, lehámlik a sok szenny, sár és salak, ami odakünn az élők világában hozzátapadt. Viseltes kopott gúnya helyébe uj, tiszta mezt ölt a lélek és igy megyen leróni kegyeletének adóját. A temetőben látjuk, érezzük, hogy minő kicsiny az ember és minő nagy az Isten. Csupa fájó, tépő, bús gondolat forr az agyban; merő szomorú, bánatos és facsaró érzés dúl a szívben. Előttünk lebeg szüntelen sorsunk vigasztalan jövője, a nagy vég, hol meg kell állanunk . . . érezzük az elmúlás lehelletét, suhogó szelét... és elmélkedünk az elmúlásról, életünk méla akkordjáról, a halálról... Az emberi félszegségek, túlkapások, a temetőig nem nyúlnak, eddig nem érnek el. Itt nem nézi le, nem veti meg az ember, ember társát. A förtelmes érzéseköré tekerte s puha, bizonytalan színű kalapját gyűrötten húzta a szemébe. De mivel a sors úgy intézte, hogy szivem abban a korban nem nyílt meg a szerelem szavára, hát közömbös udvariassággal bántam fess lovagommal. Szép doktorom még szebb virágjai s pompás kuglerjei semmi mélyebb hatást nem tettek reám. A cukerlit megettem, a virágot édes apám arcképe mellé tettem s nem gondoltam a szerelemre ! Egy szép napon eljegyzési kártyát kaptam. Á doktorom jegyet váltott egy barátnőmmel, aki eddig tréfáinak, kedves gúnyolódásainak célpontja volt. Előszedtem papirost, tollat s jó kívánságoktól hemzsegő szeren- csekivánó levelet Írtam annak az én kedves barátnőmnek. (Legfőképp ahhoz gratuláltam, hogy most már ő fogja a kuglereket kapni.) Nehány nap múlva kimért hangú feleletet kaptam. Persze, kissé bánthatta barátnőmet, hogy vőlegénye nekem udvarolt és őt, illetve hozományát vette el. — A doktort hamarosan elfeledtem, (köny- nyű volt, mert sem virág, sem cukerli nem emlékeztetett reá többé). A „barátnő“ meg engem felejtett el. És lepergett az élet rokkáján nyolc esztendő. S ime most ez a levél! Végre felbontom. Átható verbéna két elfojtja, leteperi, fölülmúlja egy szomorú, melancholikus érzés: az elmúlás érzete. Ha boldogságból, örömből nem is egyformán jut ki részünk, a bánat, a fájdalom, a szomorúság ösz- szehoz, együvé kapcsol bennünket. A búban, gyászban nincs különbség közöttünk, lett legyünk bár földhöz ragadt koldusok, avagy fényes paloták hatalmas urai. A halál nem ösmer rangot, polcot, osztályt, fokozatot. Egyképpen bánik velünk irgalmatlanul, kérlelhetlenűl. Szeretteink hantjai mellett tanuljunk Istent félni és embert becsülni. Az Urban vetett szilárd hit és bizalom, a felebarátok iránti nagy szeretet edzi a szivünket, acélozza a lelkünket és nem rettegjük örökké a halált; hanem megnyugszunk az elmúlás szomorú gondolatában^.; . . S főleg ne feledjük a nemzet nagy halottait, ne feledjük e négyfolyós haza neves hősei mellett, a névtelen harcosokat sem, szálljon át az ő, lehűlt falevél takarta, jeltelen sirhalmaikon is a hálás utókor megemlékezésének fuvallata, hogy ne vádolhassák hálátlansággal az élőket a holtak. Vetődjön sugár a besüpedt dombokra is, pompázzon láthatatlan virág a jelöletlen sirhalmokon, nehogy a holtak ajkai azzal vádoljanak : hogy nem becsüli meg névtelen halottait a magyar, addig, mig a többieknek emlékkövet és ércszobrot emel! illat csapott meg. „Ahá — gondoltam magamban — dicsekszünk, hogy futja tiz pengős parfümökre! Sebaj! Ez még nem imponál. Lássuk a tartalmát!“ No, hát kedves barátom, ez a levél — dacára, hogy „discrét“ nevű, borsos áru papíron volt Írva, s az az erős illat majd elbóditott — határtalanul józanitólag hatott reám. Elegáns szavakkal, sima udvariaskodással felszólít, hogy ujitsuk fel barátságunkat, mert utóbbi időben közös ismerőseinktől nevemet gyakrabban hallotta említeni s evvel felébredt „szunnyadó“ érzelme irántam. Érzi, hogv tulajdonkép szeret engem, s nem tudja feledni azt a „rajongó, ideális leányt, ki derűs kedélyével oly sokszor el tudta űzni melankolikus gondolatait.“ Aztán nehány szóval felemlítette, hogy hosszú európai utat tett e nyáron s hogy férje valósággal a tenyerén hordja. Melesleg megjegyezte, hogy van egy kis leánya, de csak a „kis asszony*- foglalkozik vele. (Persze, neked modern anya: „shocking“ a gyermekeddel foglalkozni.) Érzelmes csókkal, barátsági Ígéretekkel búcsúzva oda kanyaritotta nevét divatosan, ol- vashatatlanúl a levél végére. S azután jött egy utóirat. Ebben a post scriptumban pár szóval megemlíti, hogy melyik fürdőben piheni ki európai kőrútjának fáradalmait s hogy Lapnak mai fián» 8 oldal.
