Zemplén, 1902. július-december (33. évfolyam, 64-140. szám)
1902-10-25 / 113. szám
113 (2243} Harmincharmadik évfolyam, Sáioralja-Ujhelyp 1902. október 25 Megjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat tste. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sátoralja-TJjhely, főtér 9. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apróhirdetéseknél minden garmond sző 4 üli., vastagabb betűkkel 8 fill. Nyílttérijén minden garmond sor 30 fill. POLITIKAI HÍRLAP. ifj. Meczner Gyula Biró Fái dr. Hám Sándor főszerkesztő. felelős szerkesztő. főmunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 12 korona, félévre 6 kor negyedévre 3 kor. —■ Egyes szám ára 8 fillér. — Hirdetési dij: Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár- kedvezmény. pánszlávok. — október 24. (y). Most az egyszer nem a miénkről van szó. Azaz hogy nem az itthon levőkről. Amerikába szakadt tót atyánkfiáiról akarok szólam, kik között mig itthon voltak, a pánszlávizmus ismeretlen fogalom volt, odaát azonban úgy „kiművelődtek,“ hogy már idáig is eljutottak, t. i. egy nagy szláv birodalom apostolainak csaptak fel. Az itthon szólni nem tudó bocs- koros tótból „állami tényező“ lesz, apostol, de olyan cél érdekében, amely örömet bizonyára nem okoz nekünk, itthon maradottaknak. A mily érdekes, épp oly elszomorító ez a dolog, és talán nem is lehet rósz néven venni, ha valamelyikünk ilyen dolgokat hallva szive mélyéből sóhajt fel, hogy vesszen ott inkább az ilyen dem, hogy sem vissza térve itt mételyezze meg a környezetéhez tartozókat, mint ragályos beteg az egészségeseket. Fábián Aladár, egy kötelességéhez hű tanító, pár évvel ezelőtt meghívás, kecsegtető ígéretek alapján el hagyta az édes anyaföldet : elment, amint vélte: egy szétszórtan élő magyar gór. katolikusokból álló hitközség iskoláját rendbehozni, magyar egyházi énekkart szervezni; ott, a távol idegenben kecsegtető reményként tűntek fel előtte a legszebb eszményképek : milyen magasztos lesz az ott, az idegen világ közepén A ZEMPLÉN TÁRCZÁJA. Elmentem . . . Elmentem tőled vad haraggal, Toporzékolt bennem a dac, És eltökéltem: rád se nézek, Ha majd mellettem elhaladsz. Emlékeink édes zamatját Megmérgezni volt szándokom, De meghallottam, hogy beteg vagy S egy köny folyt végig arcomon. Ne higyj nekem. Ha szemed örvénylő tüzébe Szédül tekintetem, S megárad ajkam esküvése, Ne higyj nekem. Szivemről bűbájad lepattan, Mihelyt nem vagy velem, Megcsallak százszor gondolatban, Ne higyj nekem. Bródy Mihály. Levelek a Délvidékről. Irta: ifj. Zsoldos Benő. I. Bácska — október. Szó a mi szó: érdekes egy pátria ez a lapos ország, melybe a felejthetetlen messze felvidékről idecseppenegy magyar iskolában édes anyanyelvén szólva hinteni a tudomány igéit kedvező talajba, — magyar énekszóval dicsérni az istent, aki ezer éven ezer baj és veszély közt védte és tartotta fenn itt e kis nemzetet, melyet az a jóságos gondviselés megőrzött, megtartott, uj életre támasztott még akkor is, midőn sok esetben már-már kiásott sírjába volt hanyatlandó! Az eszme nemes, magasztos kivitelére, megerősítésére vállalkozni nemes, erős lélekre vall. A munkálandó talaj talán nem is lett volna hálátlan az iparkodással szemben, ha nem „jő az ördög, hogy konkolyt hintsen a tiszta búza közzé!“ — Bizony keserűbb csalódáson ember aligha esett még át, mint Fábián Aladár, a lelkiismeretes, buzgó tanító. — Magyarok közzé vélt menni, magyaroknak képzelte azokat, akik hívták, ' magyar generációt akart ott felnevelni, s egyszer csak azt vette észre, hogy nemes igyekezetét azzal honorálta eklézsiájának elöljárósága; hogy elkergette őt! És miért? Fábián Aladár szó szerint ezt mondja: „Egyházunk elöljárósága panaszt emelt a lelkésznél, hogy betekintvén a tanitó könyveibe, csakis magyar nyelvű könyveket és Írásokat találtak, nekik pedig magyar nyelv nem kell, pusztuljon a tanitó, mert őt árulónak tekintik, aki becsempészi közéjük a magyar nyelvet és szellemet, melyre nekik szükségük nincs!“ Lehet-e ennél dühödtebb tem. E tengersimaságú laposság érdekes mivoltát csupán az érti meg és az méltányolhatja a helyzethez illendő komolysággal, aki azt a levegőt szívja, abba az életmódba keveredik, amely itteni alakjában talán sehol másutt nem található fel. Bácska!... E név kimondása ezernyi ezer reminiscencia szülőanyja. Legendás alakok vonulnak el szemeink előtt a képzeletben, megáldott, bő torokkal, melyen akószámra csergedez alá a hegy leve s a torok bőségével talán egyenes arányban áll az erszény bősége is. Mulatóhelyeiken árvizet sejt a jámbor halandó, úgy folyik a bor; döngenek az asztalok a fokosok a termetes öklök csapásai alatt s a szemlélőnek jóelőre le kell tenni abbeli igényeiről, hogy a teremben a lógyzúgást is meglehessen hallani. Az a mondás pedig mindenesetre hathatós cáfolatra lel, hogy : „nur Lumpen sind bescheiden.“ Legalább igy képzeljük el mi azt nálunk otthon, a felvidéken a jelenlegi bácskaiakról. Mondják, hogy Szabadkán s szórványosan egyes bácsmegyei falvakban még tart a régi jó világ, még virágzik az ősi bácskai virtus, — de már például Zombor, a Bácska fővárosa, az eddigi információk s a saját tapasztalataim szerint is ez idő szerint a szolidság mintaképe. Évekkel ezelőtt itt is másképen lehetett; de hát mint agyarkodást hallani? Van-e isten- káromlás, mely büntetésre, megvetésre méltóbb volna, mint ez a bolond, fanatikus tót kirohanás! ? Van-e ember még e hazában, aki óhajtaná, hogy az ilyen kötélre való gazemberek valaha e szent haza földjére tegyék lábukat? Ki kell e gaz fajzatot irtani, fel kell használni ellene minden fegyverét az erkölcsi és reális hatalomnak, hogy a földgömböt ne terhelje az ilyen állatok súlya! És a lelkész nem birta megvédeni tanítóját. Nem tudom miokból, lehet neki mentsége, de ha van is, hiányos. Mert ha magyar pap volna, ha ő is nem lenne még leikében megmételyezve a pánszlávizmus ragálya által: úgy ő is ott hagyta volna a tanítóval együtt azt az elvadult, elállatia- sodott gazkompániát, mely édes anyját, a magyar hazát tagadta meg. De valószínű, hogy a tisztelendő ur szive is közelebb áll a dollárhoz, mint a magyar hazához, s azért Írja nevét igy alá: „Rév. Joh. Szabó“, egy magyar nyelvű bizonyítványnak. (Hadd lássák itthon mennyire kiművelődött már ő is. Éppen úgy, mint mikor a kondás bojtár első levelét Írja a katonaságtól, s aláírásként „Infan- teriszt Szabó“-t használ. Itthon pedig a jámbor öreg kondás azt véli, hogy Isten tudja milyen nagy ur lett már a fiából.“ A szegény tanitó kenyér nélkül maradt tehát, jó ha annyi lesz lehetséges, hogy haza tud jönni. minden jó, úgy ez is erősen alá volt vetve a múlandóság szeszélyeinek. Zomborba érkezésem második napján, — belépti jegyül szolgáló megbivóval, — felmentem az őszi lóversenyek alkalmával rendesen tartani szokott u. n. „reunion“-ra. A téli mulatságok sorozatát ez szokta megnyitni a Bácskában. A „Vadászkürt“ szálloda táncterme irigylésre- méltóan pompás és kényelmes, a cigányzene fenomenális s a megjelent közönség finom, úri és előkelő. Ámde a jelenlevők száma feltűnően csekély. Megtudakolva ennek okát, azt a felvilágosítást nyertem, hogy ez megszokott dolog újabb időben a „bácskai reunion“-okon. Néhány évvel ezelőtt még egész Bácskából egybese- reglettek ide az úri famíliák, de aztán az történt, hogy a táncos szerepre hivatott arany-ifjúság már 9—10 óra felé oly virágos jó kedvnek örvendezett „inter pocula“, bogy a viruló szép hölgyek hamarosan táncosok nélkül maradtak. A viszonyok ugyan megváltoztak már e tekintetben, de a szép lányok azért még mindig neheztelnek. Szép lányokról lévén szó: ilyenek bőven akadnak itt is, — hejh, de mégsem oly sokan, mint odahaza nálunk a boldog felvidéken! A szépség errefelé nagyobbára a lányos papák erszényeiben jelentkezik, de ez Itthon még igen nagy szükség van lelkes magyar tanítókra; a közoktatásügyi kormány figyelmét is felköltötte e gyászos eset, s máris biztos kilátása van rá a tanítónak, közoktatásügyi ministerünk bölcsessége megtalálja annak módját, hol, miként adjon foglalkozást és kenyeret a szomorú megpróbáltatáson átment derék tanítónak. Nekünk pedig szomorú tanúságul szolgálhat ez az eset. Tudjuk, hogy felvidéki papjaink közt nem éppen kifogástalan hívei is akadnak a magyar állam eszmének. Pap, aki képes hazáját elhagyni, burkolja bár akármilyen cifra köpenybe is e cselekményét, mindig gyanús; mert ez a föld éppen az, mely kevés munkáért senkit sem jutalmaz dúsabban, mint a papot. A pánszláv agitátorok itt égni érezvén a talajt lábuk alatt, átmenekülnek az óceánon, a hol felügyelet, állami ellenőrző kéz nem gátolja őket elvadult lelkűk rém eszméinek propagálásában. Dobják ki ez árulókat a püspökök egyházmegyéjük kebeléből, meg ne tűrjék nevüket még a Schema- tísmusban sen: aki elhagyja hűtlenül azt a legjobb édes anyát, melynek tápláló földén kivül nincs számára hely a nagyvilágon, az ilyen embert tekintse ez a föld is végleg idegennek magára nézve. Egy-egy papnak a kivándorlása mindig isten-csapás hazánkra, még ha a legnemesebb, missioná- riuskodó szándékon alapul is az. Hiszen a paraszt embernek hiába is szórványosabban, mintsem az ember gondolná. Igazi, eredeti, — lehet mondani: — „vadabb“ szépségeket inkább a köznép leányainál kell keresni s e tekintetben a Zombor városát körülvevő u. n. „szállások“ (tanyák), — miután a pórarisztokráciát is tulajdonképen az ezekben lakó egyszerűbb emberek, a nép fiai szolgáltatják, — valódi kincses bányáknak nevezhetők. A modern időknek ez a jelensége azonban, mely hazánk északibb részeiben olyannyira szembeötlő, már itt a gazdagabb alvidóken is észlelhető, bogy a társadalom lassanként szegényedik s szép csendesen szünő- félben lesz az a hires, nevezetes bácskai virtus is, amelyből az idősebb bácskaiak oly sok érdekes és eredeti dolgokat tudnak regélni. Ezzel azonban korántsem azt akartam mondani, hogy a Bácska jólét és vagyon dolgában elvesztette volna versenyképességét. Óh nem! A népnek az a horribilis általános szegénysége, az az igazi tömegnyomor, mely a felvidéken oly siralmas és szivet facsaró képeket tár a szemlélő elé: errefelé nem ismeretes. Már ideutazásom alatt is, de meg azóta folyvást, erőteljes, tagbaszakadt, piros-pozsgás és jól táplált szerb, sváb, bunyevác s a jó ég tudná még, mi minden nemzetiségű atyafiakba botiok. ÖregIKP*' Lapnak mai ssima 8 oldal.
