Zemplén, 1902. július-december (33. évfolyam, 64-140. szám)

1902-10-18 / 110. szám

2. oldal. ZEMPLÉN Október 18. mint egy kisebb, vagy nagyobb sze­mély iránti antipathia, vagy szimpa- thia. Slemil keservéhez hasonlatos sirám nem talál úgy sem visszhangra. Az ilyesmit kinevetik. Mert éppen ott látja a közönség a személyeskedést, ahol ismét a hetek óta távollevő fe­lelős szerkesztőnk személyét szeretnék valósággal felfalni, amiért a Zemplén nem engedi és nőm fogja engedni, hogy ez a csúnya ügy elaltattassék. Az pedig, hogy kormánypárti és függetlenségi párti ügyvédekre osztja fel a jegyző úr a zempiénmegyei ügy­védi kart a legfényesebben jellemzi azt, hogy hol csinálnának mindenből és minden áron politikát. Ennek nyilván az a célja, hogy önmaga iránt mint „üldözött hazafi“ iránt részvétet kelt­sen. Hát most Ítélje meg bárki is, hogy ki akarja a politikai heccekbe fullasztani a politikától legelvontabb dolgokat. Mert hisz ahhoz csak kell egy porció álszenteskedés, hogy va­laki minden áron a politikai köpenybe burkolódzik és bekenje saját magát és minden áron a képzelt népszerű­ség balzsamával, amelyen át őt sem­miért soha felelősségre vonni ne le­hessen. Egy kormánypárti ügyvéd ál­tali üldözést lát abban, hogy a Zem­plén ezt az ügyet szintén szóvá tette. Úgy látszik e sajtószabadságot csak egyetlen újság részére szeretné elösmertetni. Nekünk hallgatnunk kell. No hát kijelentjük ünnepélyesen, hogy a jegyző ur rettentő tévedés­ben van, ez ügyben a legelső cik­ket, az első replikát egy országos hirü jeles Írónk csinálta, aki egyál­talán nem él sem a helyi személyi, sem politikus kontroverziák közt és okos, objektiv meggyőződése adta meg ez akciónkban az első szót. Ebben az értelemben folytattuk és fogjuk folytatni — bármit is fog látni ebben a jegyző ur. Az a terjen­gős másfelé beszélése pedig nem ér­dekel bennünket, mert .az már való­ban az ő személyes ügye. Nekünk pedig a jegyző ur személyéhez semmi közünk. Most pedig elvárjuk, hogy ezt az ügyet tisztázni fogják, mert kü­lönben azt leszünk kénytelenek el­hinni, hogy az első támadásnak va­lami különös oka volna — ezt most már nem a nyilvánosság előtt folytatni. VÁRMEGYE ÉS VÁROS. )( Hivatalvizsgálat. Hadik Béla gróf iőispán, titkára kíséretében — mint értesülünk —Királyhelmeczen a bodrog­közi járás szolgabirói hivatal ügyvite­lének és pénzkezelésének vizsgálatá­val foglalkozik. hál’istennek, ma is elevenen lüktet magyarságért, hazáért. * Anno: 1466. Ez az évszám nagy eseményt szegez le a történelemből Barkó vára életében. Lengyelverő, helyi forradal­mat lehűtő Hollós Mátyás király téli hadjáratának évszáma az az 1466. Nagy lehetett az a veszedelem, mely megingatta akkor a királyi trónt, hogy Mátyás maga személyesen vo­nult fel Gyepelyre Kázmér lengyel király ellen. A lázadó várnagy, Lesz- teméry Jakab, mint a Drugethek is, Kázmér-pártiak voltak. Sötét kedv hoz­ta akkor ide Mátyást és zord kemény­séggel fegyverkezett fekete seregét. Hogy volt, mint volt: a csata részle­teit nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy a csúfos ívereség Kázmér része lett, és hogy sok-sok deli leventének nem lett sorsa a fehér öregség. Ámint az egykorú költő mondja: Tört a dárda, kopj a, szablya elegyedve. És „nyögte Mátyás bús hadát“ akkor Barkó büszke vára. És nyögték a „mea culpa“-t maguk a Drugethfiak is. Mert Má­tyás zordonsága nem egyhamar vál­tozott mosolygásra irányukban. A győ­zőből nehezen vált kiengesztelődő. Vic­tor et pacator. Még 1488-ban is Zá­)( Kisegítők. A törvényhatósági útadók 1902. évi összeirási lajtsromai- nak felülvizsgálásához kisegítő munka­erőket alkalmazott a vármegye alis­pánja a számvevőségnél. )( Hídépítés. A tokaj—bodrogke- reszturi törvényhatósági közúton, a Csörgő köznél halaszthatatlanul sürgős hid épitésével vármegyénk alispánja Venglárcsik István épitővállalkozót bízta meg. JEGYZETEK a hétről. * Legyünk sovinisták! ezt az igét óhajtanám belecsepegtetni minden magyar ember leikébe. S ki merem mondani, hogy aki fázik ettől a szó­tól, aki nem vallja magát testestül, lelkestül magyarnak, — annak szive már nem teljesen ezé az országé. Legyünk soviniszták, — izzó haza­szeretetünk, a magyar fajba vetett erős s rendíthetetlen hit tegyen ben­nünket azzá, törekedjünk a magyar nemzeti állam kiépítésére s mutassuk meg, hogy a magyar virtus, a ma­gyar erő milyen csodákra képes. Legyünk soviniszták! miért ad­juk mi a nagylelkűt, az elnézőt, a kegyest, mikor körülöttünk a népek ádáz versenyében minden nemzet a maga érdekének zordon kielégítését keresi. Mi lesz a kis magyar nemzet­ből, ha határait engedi elszabdalni az idegen nyelvek által, ha nem tá­mad fel benne büszke ereje, amely már annyiszor győzelemre segité. A nemzetiségi kérdést meg kell már oldani és pedig alaposan. A leg- ingább fenyegetett vármegyéknek kell jó példával előljárni e kérdés sürge­tésénél. Ilyen megye Zemplén is. A közepe színtiszta magyar, de határai nemzetiségi jellegűek. S aki figyeli a megye dolgait, észrevetette, hogy a nemzetiségek nem hogy magyaroso­dénak, de még mind nagyobb helyet foglalnak el. S az izgatás hullámve­rése már ide is érzik. Szinte csodá­latos, hogy a megye, melyben olyan tősgyökeres, eredeti magyar fajta ta­nyázik, mint a cigándiak, — vagy a géresiek, nem tudott — amint kellett volna a maga határain belől teljesen magyarosítani, holott még az a mis­sió is várna rá, hogy hatása kiter­jedjen a szomszéd megyékre is. Min­dennek részben az az oka, hogy nem vagyunk soviniszták. Nemzeti erőn­ket nem hozzuk mozgásba. Alvó orosz­lán a magyar nemzet, melynek ébred­nie kell, ha azt nem akarja, hogy veszendőbe menjen. * pólya István a „nagyságos castella- nus“-a Barkó várának, aki pedig úgy egzeciroz, amint a király komandiroz. Anno: 1683. Ennek az esztendőnek is a telén megint királyi vendége volt Barkó vá­rának : Szobieszki lengyel király (III. János), aki osztrákmentő, diadal- koszorúzott hadseregét Gyepély utain vezette haza Polóniába. Érdekes ösz- szetalálkozása a két körülménynek. Mátyás király is, aki Bécset elfog­lalta, meg János király is, aki Bécset felmentette, Barkó várában pihenték ki hadi fáradalmaikat a dicsőség ba- bérain. Vezérkarával, fényes diadalok kivívása után, két király ivott ott Tedeum-bort. Anno: 1527. Időközben még egy harmadik ki­rály vetődött oda, de a kivel már az ürömpoharat ürítette fenékig a sors, Zápolya Jánossal t. i. a ki­nek egy zimankós éjjelen adtak me­nedéket Barkó várfalai 1527-ben, mi­kor a Tokaj mellett vesztett csa­tából, üldözője őalm Miklós gróf csá­szári hadvezér elől, lóhalálában me­nekült király-apósához Lengyelor­szágba. Bizony, izgatott egy éj lehe­tett az! Mikor mély álmából verték fel a holtfáradt királyt avval a rémhir­Komoly politikai kérdések után térjünk át ismét álművészet virágos mezejére. A Komjáthy János kitűnő társulata Ujhelybe is átplántálódott s az itteni közönségnek is jut része ab­ból a művészi élvezetből, melyben e társulat Kassát részesíti. Kassán való­ban igen nagy sikereket aratott már eddig is a társulat, melynek ambició­zus tagjai most két helyen szedhetik a babért. Ám a közönség Ízlése ■— nagyon természetesen — különböző egyik-másik tagról, hát még a kri­tikusoké. így esik, hogyha Kassán valamelyik színész nem aratott akkora sikert, mint várta volna, igy remény­kedik : — Majd Ujhelyben kárpótol en­gem a közönség. Ezek itt nem tudják méltányolni az én művészetemet. Viszont, aki Ujhelyben nem tet­szik, Kassán keres kárpótlást. Különben a tagok egészen meg vannak elégedve az ide-oda utazás­sal, mely kétségkívül változatos éle­tet nyújt, csak Vágó Bélának, a nagy- tehetségű jellemszinésznek vannak némi óhajai egy Nagymihályban fel­állítandó fényes kávéház iránt, amely­ben — a várakozási idő alatt — elő­adhatná társadalmi, politikai, közgaz­dasági s bölcsészeti elveit. Még az is megeshetik később, hogy a Komlóssy Emma vonata elől vagy Ujhely, vagy Kassa lelkes közönsége kifogja a — gőzmozdonyt. HÍREK. Krónika. — okt. 18. Krónikásnak — bizony Isten! —- Lenni nem ép jó dolog: Pláne ha föld forgásával Ujhely város nem forog. Ujhely város megbicsaklik S mint a fejfa úgy megáll, A föld, a föld hadd: forogjon Ő pediglen* mindig áll. Conservativ város Ujhely Nem történik itt csuda, Szenzációt, mely dúdolna Nincsen itten már duda. Minden dolog elkerüli, S ha jön a színtársulat: Ujhely város, Ujhely város Ágyban horkol, úgy mulat. Ha nincs színház: viceversa Színház után kiabál, Elég magas hangból kezdve Amilyet épen talál. Ha nincs színház: megy színházba, Ha van színház: ágyba megy; És ez kérem olyan igaz, Mint a kis s nagy egyszeregy. rel, hogy Bocskay Lukácsot, aki pedig a hátvédő gyalogságot igazgatta, letö­rhette a Stróbel János német kapi­tány pisztolya. A. vár akkor volt ura, Homonnay-Drugeth Ferenc is szála­déra vette a dolgát éjnek éjfelén. De még maga a „nemzeti-párt“ se lelte akkor honját Gyepély tarto­mányban. így szövődött be kétszáz esztendő során három király sorsa Barkó vá­rának viszontagságos történetébe. * Á kocka fordul. Négy Drugeth- testvér: Gábor, István, Antal és Imre elpártolt és Ferdinánd királynak es­küdött hűséget. Csak az egy Drugeth Ferenc volt, aki utolsó lehelletéig hű maradt Zápolyáékhoz. Mikor uj reménynyel, új hadak­kal új szerencsét próbált itt Zápolya, Zemplénben a Drugeth Ferenc zász­laja alatt, ismét Barkó vára lett bi­zonyos ideig a „sedes beli“ vagyis,a Drugeth-dandár főhadiszállása. És hogy állandó sarkpontja is maradt a hadmozgalmaknak: az bizonyos. Csak igy érthető, hogy a félelmetes császári vezér, Telekessy Imre, 1558 folya­mán „az oroszlánt saját barlangjában“ keresi fel. És Gyepély küszöbéig tolja előre „pattantyú-tanyáját.“ Ugyanak­Ázért engem meg ne rójjon Szavaimért senki hát, Ki okozta: föld forgását, Ki tette: hogy Ujhely áll . . . ?! Ha megcsípjük a gazembert Megverjük, mint itt szokás: Jó barátnak lencse, krumpli, Ellenségnek — áldomás. Hir. Jelentem: szaporodás van, Van újdonsült krónikás, így tehátlan hárman vagyunk, Miben a sors nem hibás; Eddigelé ketten voltunk En: itt, — ro urunk meg ott; Jelentkezett rh. ur is S verset firkál ő amott. Üdvözöllek uj collega, Örömöm nagy szerfelett: Hát csak firkálj olykor-olykor rh. alatt verseket. Csupán egyet kérdezek én, S kívánságom semmi más: Ha nincs théma, mit fog írni Ez a három krónikás . . .?-th. Fogfájás. Hősünk állami tisztviselő Sátor­aljaújhelyben. A szeszes italoknak — nem titkos — élvezője, mig a hölgyek­nek inkább titkos kedvelője; különben barátunk példás családi életet él. Nem kártyázik és ez olyan embernél, aki nem veti meg a szőlő nedvét — kiváló erény. Ha meg is szomjazik, rendesen otthon fogyasztja el a fél liter tartal­mát, sőt gyakran megtörténik, hogy kedves „anyjukának,“ felesége őnagy- ságának is juttat belőle egy fél pohár­nyit. Az apróságoknak már csak a pohár fenekén maradt borból nehány csepp jut. Az alvást tisztelt barátunk annyira megszokta, hogy félórával a vacsora után már puha párnái közt aluszsza az igazak álmát, miközben olyanokat fúj, hogy kevés segítséggel egy malom­kereket is elindítana. A változatosság kedvéért hortyogni is szokott, amivel feleségének szerez álmatlan éjszaká­kat. Minap is, amint hortyogását egy hatalmas akkorddal befejezte, a szegény asszony úgy megijedt, hogy álmából fölriadva, kezével az ágya mellett lévő éjjeli szekrényről leverte az egy héttel ezelőtt vásárolt uj lám­pát. Ä csörömpölésre a gyermekek is felriadtak, sőt az asszony legkedvesebb házi állatkája, a macska is annyira kétségbe volt esve, hogy amint kedves barátunk takarójáról, az ágy végéből menekült, a helyett, hogy a földre ug­rott volna, nekiugrott barátunk arcá­nak, aminek következtében könnyebb természetű folytonossághiányt szén­kor romba is lövette a Zápolyához visszanyergelt Antal grófnak Barkó büszke várát. Hanem, mint a mesebeli főnix­madár hamvából pompásan, romjai­ból felépült rangosán ez a rege sze­rint Hamupipőke eredetű Barkó vára is. Hogy igen: bizonysága az a tör­téneti adat, mely szerint időmultán Szentiványi-Kende Ferenc bírja, kinek a felesége Drugeth Borkó. Kende, ez a Drugeth-vő, korának egyik leggaz­dagabb embere. A gyepélyi Krőzus. Vert és veretlen ezüst-arany marháj a — írja róla a krónikás — volt annyi, ha nem több, mint egy oláh vajdának. * Kondult mégis lélekharangja. A XVII. évszáz elején nagyot fo^ dúlt a szelek fuvása Barkó vára körül. És nagyot fordított a bástya-torony politikai szélkakasán is. A protestáns Drugethek katolikusokká lettek. És nemcsak vallást cseréltek, de köpö­nyeget is fordítottak. Ettől az időtől kezdve annyi ül­dözés jut ki osztályrészül ennek a kő­szálon épült szabadság várának és sza­badságért élő-haló szegény népének anynyi szenvedés, mintha élne nem is a Laborcz, de — az írás szavaival szólva — élne a „Babilon vizénél.“

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom