Zemplén, 1902. július-december (33. évfolyam, 64-140. szám)
1902-09-23 / 99. szám
2. oldal. ZEMPLßN Szeptember 23. ván, azt a fényt, mely akkor a szenvedő magyarnak egyetlen reménysugara volt a világtalan éjszakában. A haza sok nagyjai elnémultak, ő a tűznek oszlopába öltözék s el nem ho- mályositó világával reményt, hitet öntött nemzete szivébe, mondá: »Ne féljetek az Ur velünk halad, nem hagyja el Isten a törekvő nemzetet!« És lángolt ő, és tündökölt mindeneknek 1 Sem a felülről jövő napnak sugarai el nem oszlatták fényét, sem az alantabb tájról eredő szélvész el nem térité egyenes útjáról, ő ment szilárdan, rendületlenül. Követni csak egyet követett s ez a hazaszeretet. Végül utolsó kérdésünk: vájjon a mi vezető tűzoszlopunk hová, merre vezeté az ő nemzetét? III. Az Izrael népe előtt járó tűz- oszlop az ígéret földe felé vezérelné az Izraelt, s ha talán még abba egészen nem is vezette be, s ha a vándorlás küzdelmei tartottak is egy ideig, de az bizonyos, hogy a szolgaság földéről kihozá. Ugyanazt mondhatjuk mi is a mi vezető tűzoszlopunkról. Megengedjük, hogy ő sem vezetett be teljesen, mindenki óhajtása szerint az ígéret földére, de azt bízvást elmondhatjuk, hogy ő volt a nemzet föltámadásának legnagyobb tényezője. Sok ellensége volt a nemzetnek is, melyek vesztére törekedtek, de tűzoszlopunk által fölélesztett eszme lángja megemésztette mindazokat. Szép ha egy nemzet igazi kegyelettel viseltetik nagyjai iránt, szép ha emlékükért áldozik és hamvaik fölé díszes emléket is emeltet, — de a magyar nemzet atyjáért még többet tehet, mely legméltóbb nagy nevéhez, és ez az, hogy a hazának minden gyermeke, kicsinyje-nagyja, az ő fényes erényeit, lángoló hazaszeretetét tűzze ki maga elé vezérlő példaként! Lángszónok, tüzlelkének mi nem lehetünk örökösei, de önzetlen, törhetlen, tiszta hazaszeretetének lángjainál mi is meggyujthatjuk a rokonlángot keblünkben. így ha mi a Te nagy emlé:! .. v " r \, azon dán hi- remete életedben is vezetője voltai nemzetednek, még porhüvelyed feloszlása után is aiaast iogsz e uazara műteni; — mert szivünkben él eme íohász, melyet ihletett költőnk Így énekel: »Nem halt ő meg« . . . Amen. A beszédet magasztos ima zárta be; majd a dalárda a lenti ének második részét énekelte. Az óvoda kertjéből a menet újra a városház elé vonult, hol a képviselő- testület diszgyülést tartott, — e gyűlésen Kossuth Lajos érdemei és emléke iránt érzett hálás kegyelet jegyzőkönyvbe vétetett. A gyűlés berekesztése után a lelkes közönség a kaszinó elé ért, hol Kossuth Lajos megkoszorúzott arcképe volt fölállítva. A dalárda a Himnuszt énekelte, majd Opitz Sándor rk. plébános, szentszéki ülnök, lelkes szónoki hévvel igy beszélt: Tisztelt Uraim! Talán nincs Európában nemzet, melynek erejét és kitartását oly gyakran tette volna próbára az isteni gondviselés, mint ami nemzetünk. Sokszor úgy látszott, hogy el vagyunk törülve a föld színéről, hogy részünkre nincs többé feltámadás, hogy már csak történelmi fogalom vagyunk. Sejtem hivő elmével a gondviselés célját,- azt akarta, hogy érezze a magyar, hogy épen a végenyészettel fenyegető veszedelmek között ne essünk kétségbe, mert hiszen épen a legsúlyosabb megpróbáltatások idején támasztott közöttünk férfiúkat, kik éleslátásukkal, vitézségükkel, kitartásukkal a hazafias mozgalom élére állottak, kiragadták nemzetünket a pusztulásból, — hogy éljen a nép az 1000. éves hazában tovább, lépést tartva azokkal, kik békében élvén, nyugodtan haladhattak a boldogulás utján előre. E tudat nagy kincse a magyarnak, mert bizva-bizhatik akkor is, ha rossz időket él, ha rossz csillagok járnak fölötte, mert várhatja az észt és az akaratot, mey ismét kivezeti a bajból. Amint a tűznek mindent emésztő hevéban születik meg a színarany, úgy a legválságosabb helyzetben e férfiak, kik a honszeretetnek néha már-már szunnyadó parázsát a lelkesedésnek égig csapó lángjaivá növelték, mely lángok erőt adtak, fényükkel világítottak s megmutatták az utat, melyen járnunk kell, hogy fenmaradásunk biztosítva legyen. 100 éve annak, hogy vármegyénkben Monokon szerény lakásban megszületett a férfiú, kinek szava után később százezerén indultak, kinek szavára ezren haltak meg szívesen. Szintén a veszedelemnek, az elnyomatásnak idején lépett föl, akkor, amikor nem volt, aki védje a magyart, mikor e sokat zaklatott népnek épen azok ellen kellett harcolnia kiktől természetes védelmet várt. Föllépett, mint egy hirtelenül föltűnő csillag, mint egy meteor, mely a sötétben világit s reményt hoz. Igaz, hogy a remény nem ment akkor teljesedésbe, de a sikertelenség oka nem e férfiú, kinek emlékére ma összegyűltünk. Van egy közmondás, amely szerint a tettnek értékét a siker határozza meg. Az igazi történelem, mely oknyomozólag az eseményből tanulságot is von le, nem tagadhatja el helyesen e közmondást. Nem tagadhatja el azért, mert sok nemes, fön- séges törekvést kellene elitélnie, csak azért, mert siker nem követte. Nem fogadhatjuk el a közmondást azért sem, mert utána indulva semmit sem mernénk kezdeni, ami harccal küzdelemmel jár, mert senki sem határozhatja meg előre a körülményeket, amelyek törekvéseinknek gátat vetnek. — Hazám történetében tapasztalhatjuk leginkább, hogy a sikertelenséget előre látva, éppen a legnemesebb mozgalmak maradtak volna el, a legszebb példák hiányoznának, ha e közmondás érvényben volna. Azért téves azon sokak által táplált felfogás, hogy a férfiú, kinek 100 éves születése napjának megünneplésére gyűltünk össze, elitélendő, mert hiszen törekvései eredménytelenek maradtak és népét elképzelhetetlenül szomorú helyzetbe döntötte. Az eszmét kell néznünk, amelyet ő fölvetett, a szabadságnak, egyenlőségnek és testvériségnek eszméjét, — az ékesszóíást kell néznünk, amelylyel az eszmét terjesztette, — az erős akaratot, mely- lyel arra törekedett, hogy az eszme testet öltsön, — a lelkesedést, mely elragadta a nemzet minden rétegét, amikor Kossuth Lajos bejárta az országot, hirdetve, hogy a nemzetnek önmagát kell védelmezni, ha meg akar maradni azon a földön, melyről meg van Írva, hogy ápol s eltakar. A tárgyilagosan Ítélő történész nem Ítélheti el e mozgalmat, ha megfigyeli az előzményeket, melyek kény- szeritették a nemzetet, hogy jogaiért önmaga síkra szálljon. A bajok orvoslása csak Ígéret maradt, sőt ránk úszi- tották ellenségeinket, úgy, hogy lehetetlen volt a kardot hüvelyében hagyni. S kezdődött az önvédelem, melynek erőt ismét Kossuth Lajos neve adott, fényes reményt keltve azokban is, kik eddig tétováztak. A résztvevők is okai annak, kogy nem úgy történt, amint ők akarták. Nem láttuk-e gyakran, hogy fényesen, glóriától övezetien kél föl a nap, ünnepi köntösbe öltöztetve a nagy természetet, amely fénynyel borítva, a maga ragyogó szépségével imádja urát, alkotóját? Nem láttuk-e azt is néha, hogy kevés vártatva borulat tör elő, hogy vége a pompának? Tehet a nap erről? Dicsőén folyt szabadság- harcunk, a lelkesedés tüze emésztette a nemzetet, — kincs, vagyon, nyugalom értéktelen fogalmak lettek, mert csak egy kellett, hogy szabadok legyünk, hogy történelmi jogaink megmaradjanak. Mint mikor a száraz avarra lehull égből az Istenáldotta eső, melyet mohón szí föl a kemény rög, s nyomában kisarjadzik a fű, a vetés, a virág, — olyan megtermékenyítő hatással volt Kossuth Lajos neve a magyar lélekre, mely erre tétlenségéből fölébredt, a tettnek mezejére lépett s a honfierénynek, az áldozatkészségnek, a vitézségnek olyan erényén nevelte, minőt a történelem ritkán mutathat föl, Tehet-e a mindent megtermékenyítő erő arról, ha az ő művére, a virányos mezőre ráborul a fagyos éj ? Az eszme s a nagy név, mely ez eszmét képviselte, újra meg újra megteremtette a névtelen hősök légióit, kik diadalról-diadalra vitték a szabadság lobogóját, s ha megtámadták, állott rendületlenül, mint viharban a tölgyerdő. De a nagy erőtől duzzadó erdő sem marad meg, ha a hegyoromról lezuhan a lavina, magával ragadva mindent, fát, követ, földet, növekedve folytonosan óriási tömegével, elborítva mindent, ami eddig szivet, szemet gyönyörködtetett. Oka-e az erdő ültetője annak, ha északról lezuhant a lavina, maga alá temetve az egész nemzetet? Ne kárhoztassa tehát senki azon férfiút, ki szomorú bár, de arany betűkkel Írott lapokat rótt a magyar históriába. Emléke élni fog, amíg magyar embert hord a föld. Az eszme harcosai közül ma már nagyon kevesen élnek. Lapjainkban már a jelentések is mindinkább gyérülnek, amelynek cime: nagy idők tanúja. A kérlelhetetleu idő folytonosan halad s a daliákat aggokká érlelte. De ha beszélünk ily öreggel a régi dicső időkről, hangja ércesedik, szemében a már kialvó tűz kigyuladt, lelke élénkül s mi ott vagyunk vele a harctéren, amelyen csak egy jelszó uralkodott: az, hogy „előre 1“ Halljuk a csatazajt, a fegyver dörgését, csattogását s a múlt emlékeibe merülve, öregünk úgy végzi szavait: Istennek legyen hála, hogy ott voltam 1 S emlékében élni fog a pillanat, amig csak él, amelyben látta a nagyszerű dolgok intézőjét: Kossuth Lajost. Láttunk már ravatalt is, amely díszítve van a régi dicsőség jelével, körülállva azoktól, kiknek száma ismét fogyott egygyel. Sokszor néztek szembe a halállal, vígan, félelem nélkül, most is nyugton állnak, s mikor elhangzik az ima, lehull dübörögve az első rög, szavunk már nem az Isten veled, hanem az, hogy közeli viszontlátásra bajtárs 1 Nagyot fordult azóta dolgaink sora. A régi dicsőség emléke azonban élénken él lelkűnkben s mindig megragadjuk az alkalmat, hogy az emléket ünnepeljük, amely keserűségét immár elvesztette, mert sok teljesedett abból, amiért akkor fegyverrel küzdött nemzetünk. Mert hiszen a szív, mely akkor még fiatal volt s nem értett meg minket, amikor férfiúvá vált szivére, teljesen osztotta vágyainkat, alkotmányos, koronás fő lett; s a hosszú borulat után ismét hajnal jött, utána fényt hintett az uj nap : a legelső magyar ember a király. Mi a jelen nemzedék vagyunk, letéteményesei azon eszmék fejlesztésének, melyekért akkor vívtak, nekünk kell azokat teljesedésbe hoznunk, ami akkor is mindenkinek, főleg megemlékelt nagy hazánkfiának volt vágya, t. i. édes hazánknak bol- dogitása; vigyük nemzetünknek, hazánknak ügyét előre, hisz e , kívül nincs számunkra hely, mert áldjon vagy verjen sors keze, itt élnünk s halnunk kell 1 * A szép beszédet a nagy közönség zajosan éljenezte, melynek elmúltával a dalárda a Szózatot énekelte, vele a nagy sokaság. Dél leié járt az idő, midőn a közönség mély csendben eloszlott. Este a város ki volt világítva, s fáklyás menet vonult át az utcákon. A város intelligenciája a vidéki ünneplőkkel a Kos vendéglőben bankettre gyűlt, mintegy 120-an. Itt az ünnepi szónoklatot Polányi Géza kir. közjegyző tartotta, a tőle megszokott remek elokvenciával méltatta Kossuth Lajos érdemeit. Gorzó Bálint mocsári g. k. esp. lelkész, ki Nagymihály város ünneplésének szemtanúja volt élteti a város polgárságát. Kozlay József szép beszéd kíséretében említi, hogy Kossuth Lajos édes anyja — Véber Anna — pazdicsi születésű volt s itt nevekedett is, áldoz az ő emlékének. Holló Andor kassai jogszigorló ifjúi hévvel szól azon kötelmekről, melyeknek teljesítését a haza a jelen nemzedéktől jogosan elvárhatja. Opitz Sándor a haza boldogulására, Kossuth Lajos eszmeinek teljesültére üríti poharát. Volt még számos dictió s az ünneplők derült hangulatban töltötték el az estét. L. Sztropkó és vidéke. — szept. 20. E hó tizenkilencedikén példás módon adta tanujelét hazafiasságának Sztropkó és vidékének lelkes közönsége. Kossuth Lajos születésének 100. évfordulóján kegyelettel ünnepelte meg a nagy napot. Este a város ki volt világítva. A fényesen kivilágított Rákóczi-féle ősi nevezetességű őrtorony erkélyén torony zene volt. A Korona vendéglőben, pedig társas vacsorát rendezett a társaskör. Az ünnepi szónok Bárczy Benedek volt, aki hűen ecsetelte beszédében Kossuth Lajos nagy alkotásait. Ungh- váry Ede postamester az ez alkalomra irt szép beszédét a társas vacsora alatt fonográf utján mondotta el. A társas-vacsorán az összes helybeli intelligencián kívül a közel vidék is képviselve volt, sőt a helybeli hölgyek is csaknem teljes számban részt vettek e kegyeletes ünnepen. Sajnos azonban, hiányoztak sokan abból a gárdából, akik magukat a legjobb hazafiaknak szokták tartani. Ez este Kossuth Lajos arcképe is megkoszorúztatott. A műsor legérdekesebb részlete volt az, amidőn Sóstók János bukóczi gk. esperes fonográfján bemutatta sikeresen felvett hazafias dalait, melyeket élvezettel hallgatott meg mindenki. Hazafias szellemű fel köszöntőkből és dalokból alig fogyott ki ez este a lelkesen ünneplő közönség. —u. Nagy-Toronyán nagy hazánkfia Kossuth Lajos 100-ik születésnapját huszonegyedikén vasárnap délelőtt ünnepelték. Az ünnepély első aktusa az ev. ref. templomban a délelőtti istenitisztelet alkalmával tartatott. Egy pár szép és megható alkalmi fohász eléneklése után Persenszky János lelkész mondott egy szívhez szóló könyörgést és alkalmi tanítást, méltót e nagy naphoz. — Azután Szextin Antal ev. ref. tanító mondott lelkes és buzdító alkalmi beszédet, melyben Kossuth lángszellemét, vele a haza- szeretetet és vallástiszteletet igen szépen egybekapcsolta. Végre egy pár szép alkalmi ének következett s ezek után az ünnepély véget ért. Yarannón, mint tudósítónk expresz értesítése szól, szombaton tartották meg a kegyeletes ünnepet. Reggel 10 órakor impozáns felvonulással ment az ünneplő közönség istenitisztelethez. Ezután az óvoda nagytermében egybe- gyült nagyközönség előtt Diószeghy János főszolgabíró igen szép és lelkes ünnepi beszédet mondott, melynek végeztével megható áhítattal énekelték el együttesen a Szózatot és Hymnuszt. A város zászlódiszben pompázott, este
