Zemplén, 1902. július-december (33. évfolyam, 64-140. szám)

1902-09-06 / 92. szám

Sátoralja-Ujhely, 1902. szeptember 6.

92. (2222.)

Harmincharmadik évfolyam.

Megjelen minden második napon

kedd, csütörtök és szombat este.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: SAtoralja-Ujhaly, főtér 9. szám.

Kéziratokat nem adunk vissza.

Apró hirdetéseknél minden garmond sző 4 fill., vastagabb betűkkel 8 fill.

Nyílttérien minden garmond sor 30 fill.

POLITIKAI HÍRLAP.

iíj. Meczner Gyula Biró Fái dr. Hám Sándor

főszerkesztő. felelős szerkesztő. főmunkatárs.

Előfizetési ára:

Egész évre 12 korona, félévre 6 kor negyedévre 3 kor.

—~ Egyes szám ára 8 fillér. —

Hirdetési dij:

Hivatalos hirdetéseknél minden sző után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár- kedvezmény.

fiz iinneprontók.

— szept. 5.

Hiába mesterkednek.

Kossuth Lajos születésének százados éfordulóján a dicső emlékezés magasztos fényét nem homá- lyosithatja el semmi ezen a kerek földön. Lángol ez emlékezés szö- vétneke, mint a mesebeli tündérpalota lobogó fáklyasora, amely fényéhez a tüzet valami földöntúli forrásból meríti. Szférájához apró emberi intrikák el nem érhetnek : és éppen ezért tisztán ragyogó, fenségesen lobogó, nemes a lángja.

Ám hiába igyekeznek ezt elhomályosítani a clevelandi tótok azzal, hogy szobrának méltó helye ne legyen, a szennyes pamflettek szórhatják feléje a gyanúsító rágalmak piszkos özönét, a dogmatikus merevségek hiába nem vehetnek róla tudomást: az emlékezése körűi hullámzó fénysugár elhomályosítja mindez áramlatot és mennél intenzivebben igyekeznek ezt az emlékezést tisztaságától megfosztani, annál magasztosabb lendülettel emelkedik ki dicső alakja a sivár érdekek gondolkodási köréből és annál tisztábban ragyog az a fény, amely nagy alakját a történelem keretében hazánk büszkeségére felemeli oly magasra, amelyhez apró politikai turpisságok nem érhetnek föl.

Mindmáig igyekeztünk ez ünneprontó apró politikai turpisságok előtt szemet hunyni. Azt is hittük — bíztunk a lenyomtatott ígéretben — hogy amint Kossuth szülővármegyéjének székvárosa kezébe veszi az ünnepély rendezését és a képviselőtestületének mandátumával felruházott bizottság lelkes felbuzdulással megalkotja az ünnepség sorrendjét, azok akik politikailag oly szivesen váltják apró pénzre a Kossuth-nevet, igyekezni fognak sajtójuk nyomán ez ünneplés hatását emelni — de rontani semmi esetre sem.

Megvalljuk tamáskodtunk e bizodalmunkban — de reménykedtünk. A remény azonban lassán- lassan teljesen szerte foszlott. Sőt most már oly intenzív módon szédültek az ünneplés fényének homályosításába, hogy ezt már továbbra megbotránkozás és undor nélkül el nem nézhetjük.

Hogy világosan lássunk: egy kis kronológiát fogunk leírni.

Élénken él olvasóink emlékezetében az a lelkes hangú felhivás, amelylyel Matolai Etele és Bajusz József a dicső szabadságharc fényes korszakának ősz katonái az ünneplés részvételére hivták fel negyvennyolcas és negyvenkilences bajtársaikat. Időközben kezdte meg akcióját a városi bizottság. És hogy az ünneplés fényét egyöntetűvé és ennél melegebbé tegyék, kölcsönös közeledéssel és békés megértéssel a két ünneplés: a hősi kor honvédeié és a város és ezzel együtt a vármegye társadalmáé egygye olvadt.

Lehet-e annál fényesebb, annál dicsőbb emlékezést elképzelni, mint mikor egy fénynyel teli szórt gyönyörűséges évforduló napján a negyvennyolcas honvédek szive- dobbanása egybeforr egy uj társadalom, egy uj generáció zászlóvivőivel és reményekben dús ifjúságával. Kossuth szellemének minden atomjával össze van kapcsolva az ilyen szabadelvű, az ilyen független, minden politikai, vallási, faji és egyéb motívumokon felül álló ölelkezés. Az ő alakja, az ő történelmi glóriája, az emlékezés eme szent tüzénél, azon a napon mikor égy nemzet hazafias imája száll fel hozzá, el nem homályositható a politikai heccek görögtüzénél, áttöri ez a fény ezt a vak-tüzet és világítani fog szabad, lobogó szárnyalással e haza és a szülővármegyéje minden részébe.

Hogy azonban arról az ünneprontó áskálodásról a leplet teljesen lerántsuk, hogy annak politikai heccre irányuló célzatát a maga meztelen csontvázában feltárjuk, rá kell mutatnunk ujjal, hogy azon érdekcsoport tagjai, amelynek szócsöve a szószátyár Felsőmagyarországi Hírlap, immár két számán keresztül egyebet sem tesz, minthogy felelős szerkesztője utján éppen e magasztos ünnepség réve körül örvendetesen tapasztalt egyetértés közé üszköt hajit, nyilván

rontani igyekezvén éppen ez együttérzés nyomán impozánsnak Ígérkező lélekemelő ünnepélyen.

Mert ugyan lehet-e erről az intencióról egyebet is feltételezni, mikor ily magasztos kérdésben is, az alapos információ helyett, fantáziájának veszőparipájára szökken és szinte játszi kedvteléssel kéje- leg a passzióban, hogy e földi Pegazusa fickándozásai nyomán minduntalan valótlanságokat irkál- jon. Ha ez pusztán játszi kedvtelés, úgy sajnálkozhatnánk rajt’, ha pedig tudatos, akkor bűnös, rosszakaratú dolog, mert ezt a szent ügyet politikai intenció sugallatából bántani és zavarni nem szabad.

így többek közt azt is Írja, Hadik Béla gróf főispánról: „ Úgy halljuk még azt sem akarta megengedni, hogy a megyeháza előtt megálljon az ünnepi menet. No ezt aztán nagy kegyesen megengedte. De azt már semmi szin alatt sem engedi meg, hogy a megyeház erkélyéről beszéljenek“.

Hát ebből a közleményből persze egy betű sem igaz. Hisz a főispán részéről, engedélyezésről, vagy engedély megtagadásról a tizenne- gyediki ünnepélyre vonatkozólag azon egyszerű okból sem lehetett szó, mert az ő reá nem tartozik, amennyiben az ünnepélyt a város rendezi, a részletek megállapítására pedig — mint már említettük — a város képviselőtestüA ZEMPLÉN TÁRCZÁJA.

Levél Berlinből.

Irta: Bíró Pál.

Berlin, aug. 18.

Pontban 12 órakor: feketében, szürke keztyüsen beállítok a vén Európa egyik legóriásibb és legpazarabb szállodájába a Centrabba. Hogy képet alkossunk róla, elég egyelőre annyit mondanom, hogy a mi hatalmas Royal-unkat éppen tiz, tizenkétszer meg lehetne forgatni,benne — a saját tengelye körül. És ez a szálloda annyira esik a világ legnagyobb pályaudvarától, a keleti expresenek és a Páris, Bécs, Milano, Szent-Pétervár felől Berlinbe száguldó gyorsvonatok érkező helyétől, a Friedrich-Strasse pályaudvarától, mint a sárospataki állomás a szép főiskolai kertjétől. Ez a hely külömben is az óriási metropolis közepét képezi és nem kell hozzá nagy fantázia — az itt lefolyó forgalomról képet alkotni. Azon módon a megérkezés első pillanatában ott állunk egy világcentrum kavargó életében. Es mindamellett micsoda német pontossággal és csenddel bonyolódik itt le minden. Mintha az idegenek özöne hónapok óta tanulta volna a szerepét, olyan — rendben folyik e folytonos zűrzavar percenként meg- megujjuló élete.

Legelsőben a pályaudvar utolsó

kapujánál egy rendőr közeg valami rézdarabot nyom a kezedbe: ez az a szám, amely a kocsid számát mutatja, ha ugyan egyáltalán kocsit vész igénybe.

Nos és ezzel meg van fejtve e nagy forgalom rendőrileg — stilszerü lebonyolítása. Semmiféle szabad verseny, semmi a hires bécsi fiakker — zsargon zűrzavaros versenyéből. Egy rendőri és droschke kartell. A mint a pályaudvar előtt toborzó droschké-k beláthatatlan tönkelegébe érkeztél, szinte megfagy benned a magyar véred hogy ily töméntelen sok fiakke- res hogyan tűrheti némán és veszteg akár egy gárda-ezred, hogy a számod után ballagj és se szó, se beszéd: ezen számú droschké-be bepakkoltatol mindenestül, hogy tovább és bókén és ami fő megnyuzatlanul juthass rendeltetésed helyére.

Mert úgy van az kedves olvasó, hogy itten nemcsakhogy fiakker stilt nem találsz, de azon módon a hótbő- rödet sem nyúzzák le. Ha le is olvassák barnább ábrázatról, meg a tört kiejtésről, hogy valahonnan a Balkán felől kerülsz fel a nagy Nyugotra, azért az a fehér cilinderes, jól táplált pirosas képű, szőke porosz ott a bakon nem lesz nagyobb úr a bent ülő úrnál — mint a mi gummiradleres tőkepénzeseink, hanem egyetlen lovának és a passzazsérjának élvén, élni enged — téged is aki igénybe veszed szerény járművét. Mert biz ám ez a fényes nagy város nem ösmeri séma

kétlovas fiakkert, sem a gummirad- lit. Jól táplált egy lovával él és keresi tisztes módon és szerény igényekkel — a mindennapit. Ha drorschkó- ját igénybe veszed, egy időmutató óra a bakja rostjához erősítve időközinként mutatja a fize' j összeget. És ha merész gavallériát-.,., valaki ezen felül meg is toldja valamicskével ezt az olcsó viteldijat — megsüvegel érte és esküt tenne rá, hogy nem vagy német. Mert bizony sem Anglia, nem is beszélve Párisról, meg Bécsről, de még ami fejlődő szép világvárosunk Budapest sem ösmeri az olcsó viteldijak reális élvezetét.

Ám nem ezzel akartam én kezdeni ezt a második levelemet, hanem azzal amivel az elsőt elhagytam: a nőkkel. De hát félek az egyoldalúságtól, egyelőre hát némi bädaeckeri- anizmussal el kellett kerülnöm őket, no és távolabbra csak nem kalandozhattam tőlük, mint a droschkék és fiakkerek üzleti problémájára. Ennél prózaibb valamit hirtelenében nem találhattam.

Most azután valami kis poózéssel is elbibelődhetünk, hisz oly jól esik igy idegenbe szakadt idegekkel a hazai dolgokról elfecsegni.

Nem is ösmerek én annál valami édesebb dolgot, mint mikor az ember napokon át, messze messze a hazától rójja az utcák kövezetét és aztán véletlenül rátalál valakire a pátriájából. Bár a sok-sok idegen szem mind rokonarcokról néz felénk, mert

hisz emberek, csak a faji jellegtől elváltozottak, de hasonlatosak azokhoz, akikkel együtt nőttünk fel. És mégis napokon át bolyongni ez idegen tömkelegben és azután egyszerre, meglepetve találkozni egy hazabélivel — ehhez fogható gyönyörűség nagyon kevés van ezen a földön. Én azt hiszem, hogy igy találkozván, a leggyülötetesebb hazabeli ellenségek is jó barátokká válhatnak. Ez a hazabeli levegőnek titkos varázsa. Ez az a varázs, amit! úgy nevezünk, hogy: hazaszeretet. Ott él abban a levegőben, amelyet bölcsőnktől kezdve, az iskolapadokon és műhelyeken át a verekedő küzdelmekben is együtt szivünk be teli tüdővel és ez azután odatapaszt a röghöz, amelyen élnünk és meghalnunk kell. Mennyivel kevesebb volna az ellenség, mennyivel melegebb, őszintébb volna a barátság az egy haza fiai közt, ha időnként kitévedve a nagyon távol idegenbe, megtanulnák igazán becsülni azt a földet, amelyen nem marakodni, hanem élni és békésen munkálkodni kell. Hogy amit a hazai levegő varázsa suttog felénk bérceken és messzi-messzi hegyeken keresztül, az összetartson, erőssé és egy célért küzdő hatalmassággá forraszsza össze — az egy haza fiait.

Valami ilyesféle, inkább vezércikkbe illő fantazmagória foglalta el a távol haza felé szárnyaló képzeletemet, amint — már a jelzett modem díszen — feketébén és szürke keztyüsen álltam a Central pazar foyer-jáLapunk mai «sánta 8 oldal.